Az életet tanította - Végh Károly kántortanító élete
Szüleim

 
 

Végh László diákkori képe
Édesapám, Végh László 1917-ben született Diósjenőn. A diósjenői elemi tanulmányok után a váci kegyes-tanítórendi gimnáziumba járt. Tanítói diplomát a szegedi királyi katolikus tanítóképzőben szerzett, majd Budapesten, az Állami Pedagógiai Főiskolán földrajz-rajz szakos tanári oklevelet. A kántorképzőt Egerben végezte. A szegedi évek alatt több írása jelent meg a Magyar Tanítójelöltek Lapjában.(36)
     A tanítóképzőből hazakerülve munkába állott másodtanítóként nagyapám mellett a diósjenői római katolikus iskolában. Az ő példáját követte akkor is, midőn nem csupán az iskolai oktatás terén igyekezett kivenni a részét a kulturális életből. Kérésére 1947. áprilisában állította ki Nógrád-Hont vármegyék Szabadművelődési Felügyelője azt az igazolványt, mely arról tájékoztatja az olvasóját, hogy Végh László tagja a Magyar Művelődési Szövetségnek, s mint ilyen vándor bábjátszó társulatával jogosult előadásokat tartani. Az igazolvány szerint a társulat nyolc főből állott. A családi emlékezet gyakorta emlegeti a környező falvakban tartott előadásokat, mely alkalmakkor a bábjátékosok a szüleim voltak, s a „társulat” többi tagja pedig a kocsisból állott, ki afféle kellékes-mindenesként  is közreműködött, s a „pénztárban” pedig a szakácsné ült. Ő gyűjtötte be belépődíjként a tojást, a babot, vagy egy-egy cső kukoricát. 


     Édesapám egy ízben meg is nyert egy első díjat egy országos pályázaton. Az Árva Péter című bábjáték mesedrámája, valamint a Muzsikus Peti című darabja írásban is megjelent.(37). Míg nagyapám emlékezete gyümölcsfái révén él tovább falujában, édesapámra a nagy mesemondóként emlékeznek sokan vissza.
     „Hencegi, Boncegi” volt a legnagyobb sikernek örvendő meséjének címe. Ma már középkorúak azok, kik a fenti cím olvastán felkapják a fejüket. ők azok a diósjenőiek, kik - meglehetős biztonsággal mondhatom - emlékeznek még erre a hajdanvolt mesére. A műfaját ma talán tudományos-fantasztikus kalandregénynek neveznénk, mely során öt gyermek - a mindig nagyot mondó Hencegi, a vele sokat vitatkozó Boncegi, az örökké vidám Vigyori, a csodaszép Marika, s köztük a legkomolyabb: János csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat élnek át. Járnak a Pókok országában, megtapasztalják az űrhajózás élményeit, de valahogyan minden csávából kihúzza őket az összetartozásuk. Sok izgalom, kellő mértékű borzongás, jó adag romantika.
     Az iskolában sokszor kérték tanítványai édesapámat, hogy folytassa a mesét, melynek sohasem volt vége. Mindig újabb és újabb megpróbáltatások és meglepetések várták hőseit, úgy, hogy a hallgatósága szájtátva esett az egyik ámulatból a másikba.
     A mesehallgatásra mindig az egymást követő két rajzóra volt a legalkalmasabb. A festés, rajzolás tárgyát gyorsan megbeszéltük az óra elején, s máris feszült figyelemmel hallgattuk egyetlen pisszenés nélkül az újabb kalandokat. Ilyenkor még szünetre sem akaródzott kimenni.
Történt egy alkalommal, hogy a két rajzóra közötti tízórai szünetben szakfelügyelő jött az osztályba. Egy szó nélkül helyet foglalt a hátsó sorban. Édesapám, visszaérkezve az osztályba nagy hévvel folytatta a történetet, s észre sem vette az újonnan érkező vendéget. Mese közben - ha kellett -, egy-két mozdulattal segítette a rajzórai munkában bizonytalankodókat, de ez nem törte meg a történet folyamát. Az óra végeztével sajnálkozva vettük tudomásul, hogy most egy újabb hétig várakozhatunk a folytatásra. A tanfelügyelő szintúgy érezhetett, mert az óra után odajött édesapámhoz, s csak ennyit mondott:
     - Lacikám, légy szíves áruld el, hogyan folytatódik, mert én legközelebb nem tudok jönni! A nyári szünetben, az iskolában nyaraló pesti gyerekek lepték el esténként az udvarunkat. A mesemondás híre gyorsan elterjedt a faluban is, s néha már alig volt talpalatnyi hely a tábortűz körül.
     Sokan kérlelték őt, írja le ezeket a csudálatos történeteket, hogy magukkal vihessék, másoknak is megmutathassák. A sok-sok unszolásra, egyszer aztán bele is fogott, aztán egy-két oldal után abba is hagyta. Leírva valahogy más volt. Hiányzott belőle az a mesemondói hév, mellyel valamennyiünket megfogott. Nem volt benne a beszédes gesztikulálás, az, ahogyan közöttünk járt, s olykor jóságosan megsimogatta a fejünk búbját, vagy ahogyan két kézzel egyszerre rajzolva illusztrálta a táblán a varázslatos helyszíneket. Előadásának része volt az egész egyénisége. El tudta velünk hitetni, hogy mi is ott vagyunk, részesei vagyunk a történetnek.
Édesapám: Végh László
     Az írásból így nem lett semmi. Mint ahogyan abból sem, hogy magnóra mondja, hiszen közönsége nélkül számára sem volt az igazi, s a szalag nem rögzíti a mimikát, a folyamatos, mese közbeni séta látványát. Köztünk járva tovább tudta fokozni az izgalmakat. Egy-egy pillanatban hirtelen megfordult, s ilyenkor csak úgy hőköltek hátra a meglepődött hallgatók. Talán ma, a videó korában, valamivel tökéletesebb lehetne a felvétel, de a személyes érintettség akkor is hiányozna belőle, hisz jelen lévő egész egyénisége tette igazán varázslatossá a mesét. Bele kell nyugodnunk tehát, hogy a történetnek egyre halványuló emléke még él bennünk ideig-óráig, aztán eltűnik örökre. De legalább mi elmondhatjuk, hogy még ma is egy szép emlék a számunkra. Mert nem lehetünk biztosak benne, hogy a mai videó- és filmáradat olykor gyakran szörnyűséges alakjaira - kerüljenek bár dollármilliókba - sok évtized elmúltával is emlékezni fognak. Ezek is gépiesekké váltak, mint az egész világunk. Egyre hangosabbak, riasztóbbak, s már-már oly sokan vannak, hogy belefásulunk, s hatásuk nélkül kapcsolgatjuk televíziónkat az egyik állomásról a másikra. Nem érint meg bennünket a mesemondói tűz.
     Szerencsének mondhatom magam, mert otthon sok mesét hallgathattam. Nagyapámtól főleg bibliai történeteket, s az ő gyerekkora népmeséit, édesapámtól saját fantáziája szülte meséket, de nagy boldogsággal töltött el az is, ha végiglapozva egy-egy képzőművészeti albumot, hallgathattuk a képekhez fűződő bibliai történeteket.
Olykor hosszú sétára indultunk az egész népes családdal. Minden bizonnyal azért is, hogy egy-két órára siserehadmentes nyugalom legyen otthon. Ilyenkor füleltem a legjobban. Édesapám ekkor mesélt a falu történetéről, ekkor hallottam először a kámori boszorkányról, a Pintyurka-csárdáról, a mai Villtesz helyén állott egykori Eszterházy-kastélyról és büszke lakóiról.
     Iskolatársaim gyakran faggattak engem - valamelyest bennfentes lévén - édesapám meséinek folytatását kérve. Ha olykor-olykor - kihúzva magam - meg is próbálkoztam tovább gombolyítani a fonalat, azonnal éreztem a reakciókból, hogy ez meg sem közelítette az igazi hatást. Mert mesemondónak születni kell.
     Édesanyám, Végh Lászlóné, Szenttoronyi Erzsébet Budapesten született 1923-ban. Az elemi iskola után a Magyar Királyi Erzsébet Nőiskola Leánylíceumában töltött el nyolc évet, majd tanítónői oklevelet szerzett. Csakúgy, mint édesapámnak, neki is a diósjenői iskola volt az első munkahelye, s innen is mentek mindketten nyugdíjba. Édesanyám évtizedeken át az első osztályosokat tanította. Több nemzedék került ki a keze alól, felvértezve az írás és olvasás tudományával. Még három évtized után is éppolyan szorgalommal készült másnapi óráira, s gyártotta a szemléltető eszközöket, mint az első óráira készülve. Már nyugállományban volt, mikor fájdalmasan fiatalon, 63 éves korában elhunyt. Pedig még ezt megelőzően is azt tanulmányozta, hogy az új tudomány, a számítástechnika miként vonható be az elsősök oktatásába. A megyei lap egy ízben, mikor róluk írt, úgy fogalmazott, ők azok, kiket a legjobb pedagógusoknak tartanak a Börzsöny mentén.
Édesanyám: Végh Lászlóné, 
született Szenttoronyi Erzsébet Ilona

Két újságcikk a megyei napilapból
Akiket a Börzsöny völgyén a legjobb pedagógusoknak tartanak

     Hogyan is szól a régi, régi történet az apáról, akinek kilenc gyermeke olyan szépen énekelt karácsony éjszakáján, hogy a mellettük lakó gazdag úr azzal nyitott be szegény szomszédja putrijába, hogy:
     Add nekem valamelyiket! Úgysem tudod felnevelni őket.
     Az apa ekkor maga elé állította mind a kilenc gyermekét, s addig válogatta az odaadnivalót, hogy végül is – nem tudott lemodani egyikről sem…
     Ez a történet jutott eszembe, amikor Diósjenőn megismerkedtem Végh Lászlóékkal Hogy miért éppen őket kerestem fel ebben a Börzsöny-völgyi kis falucskában?
_mert a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályán arra kérdésre: - Ki a legjobb pedagógus Diósjenőn? – ezt a választ kaptam: - Végh Lászlóné, az elsőosztályosok tanítónője.
     Először mégis a férjjel – aki ugyancsak tanár – hozott össze a véletlen. Ahogy megláttam borostás ábrázatát, kis viszolygás támadt bennem „Egy pedagógusnak – gondoltam -, mégsem szabad így elhanyagolnia magát…”
     De, hogy a külső nem sokat számít, azt néhány mondat után, amit vele váltottam meg kellett állapítanom.
     - Diósjenői gyerek vagyok – válaszolta, amikor megkérdeztem szeret-e ebben a kicsiny falucskában.- Akármennyit fizetnének sem mennék városba. Mozi van, a színház idejön, és itt a Börzsöny… Húsz éve tanítom ezeket a mi fiainkat, lányainkat, lehet-e ennél szebb feladatot elképzelni?
     - …Beszél, beszél, az arca csak úgy ragyog a lelkesedéstől faluja iránti rajongástól. Szemei előtt a jövő Diósjenője jelenik meg az új stranddal, üdülőteleppel, parkkal, új tornateremmel… S a sínpárral, amely egyenes vonalban köti majd össze a községet Budapesttel.
    - Két fiúcska lép hozzánk.
    - Hogy hívnak? – fordulok a a nyúlánkabbikhoz. – Végh Károly – feleli.
    - Végh? – A fiam – simogatja meg a gyermek fejét a tanító. – Otthon is van napközink – mondja tréfás büszkeséggel. – Kilenc gyerekünk van.
    - Kilenc?
    - Végh Lászlóné sima, fiatal arcán nyugodt szemein nem hagyott romboló nyomokat a sok gyermek kihordása, nevelésük nem csekély terhe és – pedagógusi hivatásának kötelességen felüli gyakorlása.
    - Kötelességen felüli?
    -  Figyeljetek csak! – Szavaira elcsöndesül a suttogás. Az elsőosztályosok kíváncsian nézik a tanítónéni boszorkányos ügyességű ujjait, melyekkel a mackó-bábot mozgatja. – Látjátok? Medve koma aludni tér. Milyen évszak következik?
    - Tél – kiáltják kórusban a gyerekek.
    - Juliska kapálni indul a kiskertbe. Kosárkája palántákkal van tele.
    -  Itt a tavasz! – mondják a kérdést meg sem várva a kicsik.
    - Fürgén mozognak a bábok, s az aprónép agyában kitörölhetetlenül rögződnek meg az évszakok sajátosságai. Bizony eddig nem egy keményebb buksiba sehogysem akart beleférni a tavasz, nyár, ősz, tél következésének sorrendje…
     A bábozáson kívül más frissötlete is van Végh Lászlónénak arra, hogy a kis elsősöket tanulásra bírja. Könyvjelzőket osztogat a jól felelőknek, de nem ám akármilyeneket. Maga festi a virágokat, babákat rá, a bábokat is sajátkezűleg készítette. Arra is van ideje, hogy rajzlapokra az abc betűit ábrákat rajzoljon. Ő találta ki a „borítékos” leckét is. Egy-egy összeadási feladatot zárt levélben kapnak meg a gyerekek, csupa érdekesség így a számtan óra.
     És a saját kilenc gyereke? Nem kallódnak el míg az anyuka a másokéval foglalkozik?
     A kilenc közül három kitűnő, négy négyes tanuló. Kettő még nem jár iskolába.
Bizonyítéknak talán a jó tanulmányi eredmény is elég volna. De a gyerekek tiszták is, rendesen öltözöttek, a hároméves Ilonka rózsás arca csakúgy fénylik az elégedettségtől…
     Nem, sehogyan sem hasonlítanak a régi történet szegény emberének gyerekeihez! Mindegyiknek van hegedűje, az apuka tanítja őket. Egy egész „zenekar” a család.
     No, de azért mégis nagy gond lehet kilenc, sőt tizenegy pár cipőt venni, tizenegy ruháról gondoskodni… Vagy: tizenegy személyre mennyi kenyér, mennyi tej kell csak naponta.
     Nagy gond, de van segítség is. Társadalmunk szívesen támogatja a kiváló munkát végző házaspárt.
Végh Lászlónét három, Végh Lászlót öt évvel sorozták előbbre tényleges munkaidejénél, ami több fizetést is jelent. Pedagógusnapokon, jutalomosztásnál sohasem feledkeznek meg a lelkes házaspárról. Gáztűzhely vásárlására két hét alatt megkapták az engedélyt, „méghozzá nagy palackkal”. Gimnazista fiukért csak 110 forintot kell havonta fizetniük a balassagyarmati kollégiumban.
     …Így dolgoznak és élnek Végh Lászlóné és Végh László pedagógusok népes családjukkal, törhetetlen munkakedvvel és életörömmel Diósjenőn, amelynek utcáit a nagypapa telepítette tele gyümölcsfákkal. És a fákról az almát, barackot senki nem lopja le a falusiak közül.
     Ebben az erkölcsi magatartásban nem kis része van a község legjobb pedagógusainak..!

- kemény -

Ablak tulipánokkal
Közös erővel embert nevelni

A gyerekek szeretik a virágot. Rajonganak érte. Nemcsak szemet gyönyörködtető színéért, kézzel foghatóságáért. Külön öröm nekik, ha lerajzolhatják, ha eljutnak az írás olyan fokára, amikor már ők maguk teremtik meg füzetükben és a táblán saját világukat.
     A rajz áll legközelebb ebben a korban a gyermek kifejezési vágyához. Gondolatébresztő motívumokat szül, hozzákapcsolódik képében az írás-olvasás és a számtan is. A szülő mindebből keveset lát, csak a rögzítést veszi észre, amit a gyermek első osztályos korában könnyebben vagy nehezebben befogad, elsajátít.

Nyílt tanítási nap – szülőknek
     A gondolat nem ma született. Többen pártolják, vannak ellenzői is. Lényege: adjuk meg a szülőknek azt a lehetőséget, hogy az iskolai tanítás szellemében segítsenek otthon gyermekeiknek, úgy kérjék számon ellenőrzéskor a feladatokat. Diósjenőn évekkel ezelőtt honosították meg ezt a helyes elképzelést, s azóta a szülők és az iskola kapcsolata sokkal gyümölcsözőbb. Évente négyszer kapnak meghívást az elsősök anyukái, hogy győződjenek meg: mit tud tenni a tanító néni a gyermekek fejlődése érdekében. Az otthoni nevelési elv mellé pedagógiai módszert is kapnak: hogy és mit, milyen módon kell követelni a gyerektől.
     Egy hete Diósjenőn is izgatottan készülődtek az anyukák az iskolába. Nyílt tanítási napot hirdettek az első osztályosoknak. A gyerekek is nagyobb igyekezettel indulnak aznap, a mamának kellett megmutatni, hogyan viselkedik az órán és hogyan tud beszámolni a többeik előtt eddigi tudásáról.

Tulipánok és az öntők
     Számtan órával kezdődött a nap. Végh Lászlóné tanító néni ablakot rajzolt a táblára, s bele kilenc, csodaszép, piros tulipánt. A tízes átlépést gyakorolták, s ki kellett találni, mennyi lesz kilencből, ha ötöt hozzáadnak. S a gyerekek bátran, pótoltak, bontottak , lépésről lépésre megoldották a logikai összefüggéseket – életkori sajátosságaiknak megfelelően. Az anyukák bizony nagyot néztek, mivel ők még nem ezzel a módszerrel tanulták az első lépéseket. Szosznya Jánosné, az egyik anyuka mesélte:
     - Jó, hogy eljöttem. Jancsit én veszem elő minden este, s hiába magyaráz a gyerek, ezt bizony nehezen akartam hinni. Pedig néha tizenöt példát is megoldunk otthon külön feladatként. Bizony, mi régebben nem így tanultunk. Most már tudom, hogy a tízesre kell kerekíteni.
     - Jó kezekben van a fia?
     - Csodálkoztam is a tanító nénin, aki már két lányomat is tanította, hogy milyen türelmesen foglalkozik a gyerekekkel. Olyan nagy nyugalommal szeretnék foglalkozni én is Jancsikával.
És a szülők arra is rájöttek, hogy a gyermekük mire képes. A tanító néni megbecsültette egy befőttesüveg űrtartalmát. Hogy ragyogott azoknak a kicsiknek az arca, akik megközelítőleg eltalálták: az üveg hat decis! S Gere Pisti és Csurja Pista milyen izgalommal és biztonsággal öntötte decinként az üvegből a vizet, hogy meggyőződjenek, valóban annyi fér bele.A megmérés módját is a gyerekek határozták meg. Ezzel is a tanulók önállóságát fejlesztik. Több anyuka most jött rá, hogy egy sor munkát nyugodtan rábízhat a gyerekre, kényelmesen és megbízhatóan elvégzi a csöpp elsős is. De az is igaz, hogy a leterhelést nem kell túlzásba vinni.
     Az órán szó esett a hosszmértékről is. A kifeszített papírszalagról egyméteres csíkot kellett levágni. Klinger Marika, Farkas Béla és Bőgér Márti remekül oldotta meg feladatát, s a kérdésnek is eleget tettek: hol látunk az osztályban ilyen hosszot, hol a dupláját. A hasonlóság gyakorlása sem okozott problémát, ami azt bizonyítja: a játékos tanulási mód, ami éltető az első osztályban, eléri a célját.

Hosszmérték és versengés
     A nyílt tanítási napról többen azt mondják, hogy versengést eredményez a szülők között. Diósjenőn, ahol pedig évek óta visszatérő forma, még soha nem tapasztaltak ilyen jelenséget. A szülők megértették: hasznos, ha az iskolában előttük is szerepel a gyerek, és az is fontos, ha ők megismerkednek belülről az iskola életével.
     - A sikerélményhez igyekszünk mindenkit juttatni – mondotta Babják Mihály iskolaigazgató. S elértük azt, hogy a szülők évek múlva is meglátogatják az iskolát. Hozzánk kötődnek. Társadalmi megbecsülést akarunk szerezni a művelődésügynek, s ezt már az első osztályban el kell kezdeni.
S valóban ez így van. Ha a nevelő őszintén feltárja a problémákat, akkor a szülő is mer kérdezni. Ilyenkor otthon is elgondolkodik: vajon miért nem figyel az én gyermekem. S a gyerek is rájön: akkor is szépen kell írni, ha nincs fölötte fakanál.
     Végh Lászlóné mondotta az egyik anyukának: embert nevelünk közös erővel. S az anyuka boldogan mosolygott. Tudta, a tanító néni igazat szólt, s az igazmondáshoz tartozott ez a nap is, mert még annak a gyereknek is ott volt a szülője, aki éppen betegség miatt hiányzott. 

Molnár Zsolt

 
<<< Előző fejezet
www.retsag.hu
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-