Az
életet tanította - Végh Károly kántortanító élete
Szüleim
Végh László diákkori képe
|
Édesapám, Végh László 1917-ben született
Diósjenőn. A diósjenői elemi tanulmányok után a váci kegyes-tanítórendi
gimnáziumba járt. Tanítói diplomát a szegedi királyi katolikus tanítóképzőben
szerzett, majd Budapesten, az Állami Pedagógiai Főiskolán földrajz-rajz
szakos tanári oklevelet. A kántorképzőt Egerben végezte. A szegedi évek
alatt több írása jelent meg a Magyar Tanítójelöltek Lapjában.(36)
A tanítóképzőből
hazakerülve munkába állott másodtanítóként nagyapám mellett a diósjenői
római katolikus iskolában. Az ő példáját követte akkor is, midőn nem csupán
az iskolai oktatás terén igyekezett kivenni a részét a kulturális életből.
Kérésére 1947. áprilisában állította ki Nógrád-Hont vármegyék Szabadművelődési
Felügyelője azt az igazolványt, mely arról tájékoztatja az olvasóját, hogy
Végh László tagja a Magyar Művelődési Szövetségnek, s mint ilyen vándor
bábjátszó társulatával jogosult előadásokat tartani. Az igazolvány szerint
a társulat nyolc főből állott. A családi emlékezet gyakorta emlegeti a
környező falvakban tartott előadásokat, mely alkalmakkor a bábjátékosok
a szüleim voltak, s a „társulat” többi tagja pedig a kocsisból állott,
ki afféle kellékes-mindenesként is közreműködött, s a „pénztárban”
pedig a szakácsné ült. Ő gyűjtötte be belépődíjként a tojást, a babot,
vagy egy-egy cső kukoricát. |
Édesapám
egy ízben meg is nyert egy első díjat egy országos pályázaton. Az Árva
Péter című bábjáték mesedrámája, valamint a Muzsikus Peti című darabja
írásban is megjelent.(37). Míg
nagyapám emlékezete gyümölcsfái révén él tovább falujában, édesapámra a
nagy mesemondóként emlékeznek sokan vissza.
„Hencegi, Boncegi”
volt a legnagyobb sikernek örvendő meséjének címe. Ma már középkorúak azok,
kik a fenti cím olvastán felkapják a fejüket. ők azok a diósjenőiek, kik
- meglehetős biztonsággal mondhatom - emlékeznek még erre a hajdanvolt
mesére. A műfaját ma talán tudományos-fantasztikus kalandregénynek neveznénk,
mely során öt gyermek - a mindig nagyot mondó Hencegi, a vele sokat vitatkozó
Boncegi, az örökké vidám Vigyori, a csodaszép Marika, s köztük a legkomolyabb:
János csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat élnek át. Járnak a Pókok
országában, megtapasztalják az űrhajózás élményeit, de valahogyan minden
csávából kihúzza őket az összetartozásuk. Sok izgalom, kellő mértékű borzongás,
jó adag romantika.
Az iskolában
sokszor kérték tanítványai édesapámat, hogy folytassa a mesét, melynek
sohasem volt vége. Mindig újabb és újabb megpróbáltatások és meglepetések
várták hőseit, úgy, hogy a hallgatósága szájtátva esett az egyik ámulatból
a másikba.
A mesehallgatásra
mindig az egymást követő két rajzóra volt a legalkalmasabb. A festés, rajzolás
tárgyát gyorsan megbeszéltük az óra elején, s máris feszült figyelemmel
hallgattuk egyetlen pisszenés nélkül az újabb kalandokat. Ilyenkor még
szünetre sem akaródzott kimenni.
Történt egy alkalommal, hogy a két
rajzóra közötti tízórai szünetben szakfelügyelő jött az osztályba. Egy
szó nélkül helyet foglalt a hátsó sorban. Édesapám, visszaérkezve az osztályba
nagy hévvel folytatta a történetet, s észre sem vette az újonnan érkező
vendéget. Mese közben - ha kellett -, egy-két mozdulattal segítette a rajzórai
munkában bizonytalankodókat, de ez nem törte meg a történet folyamát. Az
óra végeztével sajnálkozva vettük tudomásul, hogy most egy újabb hétig
várakozhatunk a folytatásra. A tanfelügyelő szintúgy érezhetett, mert az
óra után odajött édesapámhoz, s csak ennyit mondott:
- Lacikám,
légy szíves áruld el, hogyan folytatódik, mert én legközelebb nem tudok
jönni! A nyári szünetben, az iskolában nyaraló pesti gyerekek lepték el
esténként az udvarunkat. A mesemondás híre gyorsan elterjedt a faluban
is, s néha már alig volt talpalatnyi hely a tábortűz körül.
Sokan kérlelték
őt, írja le ezeket a csudálatos történeteket, hogy magukkal vihessék, másoknak
is megmutathassák. A sok-sok unszolásra, egyszer aztán bele is fogott,
aztán egy-két oldal után abba is hagyta. Leírva valahogy más volt. Hiányzott
belőle az a mesemondói hév, mellyel valamennyiünket megfogott. Nem volt
benne a beszédes gesztikulálás, az, ahogyan közöttünk járt, s olykor jóságosan
megsimogatta a fejünk búbját, vagy ahogyan két kézzel egyszerre rajzolva
illusztrálta a táblán a varázslatos helyszíneket. Előadásának része volt
az egész egyénisége. El tudta velünk hitetni, hogy mi is ott vagyunk, részesei
vagyunk a történetnek.
Édesapám: Végh László
|
Az írásból
így nem lett semmi. Mint ahogyan abból sem, hogy magnóra mondja, hiszen
közönsége nélkül számára sem volt az igazi, s a szalag nem rögzíti a mimikát,
a folyamatos, mese közbeni séta látványát. Köztünk járva tovább tudta fokozni
az izgalmakat. Egy-egy pillanatban hirtelen megfordult, s ilyenkor csak
úgy hőköltek hátra a meglepődött hallgatók. Talán ma, a videó korában,
valamivel tökéletesebb lehetne a felvétel, de a személyes érintettség akkor
is hiányozna belőle, hisz jelen lévő egész egyénisége tette igazán varázslatossá
a mesét. Bele kell nyugodnunk tehát, hogy a történetnek egyre halványuló
emléke még él bennünk ideig-óráig, aztán eltűnik örökre. De legalább mi
elmondhatjuk, hogy még ma is egy szép emlék a számunkra. Mert nem lehetünk
biztosak benne, hogy a mai videó- és filmáradat olykor gyakran szörnyűséges
alakjaira - kerüljenek bár dollármilliókba - sok évtized elmúltával is
emlékezni fognak. Ezek is gépiesekké váltak, mint az egész világunk. Egyre
hangosabbak, riasztóbbak, s már-már oly sokan vannak, hogy belefásulunk,
s hatásuk nélkül kapcsolgatjuk televíziónkat az egyik állomásról a másikra.
Nem érint meg bennünket a mesemondói tűz.
Szerencsének
mondhatom magam, mert otthon sok mesét hallgathattam. Nagyapámtól főleg
bibliai történeteket, s az ő gyerekkora népmeséit, édesapámtól saját fantáziája
szülte meséket, de nagy boldogsággal töltött el az is, ha végiglapozva
egy-egy képzőművészeti albumot, hallgathattuk a képekhez fűződő bibliai
történeteket. |
Olykor hosszú sétára indultunk az egész
népes családdal. Minden bizonnyal azért is, hogy egy-két órára siserehadmentes
nyugalom legyen otthon. Ilyenkor füleltem a legjobban. Édesapám ekkor mesélt
a falu történetéről, ekkor hallottam először a kámori boszorkányról, a
Pintyurka-csárdáról, a mai Villtesz helyén állott egykori Eszterházy-kastélyról
és büszke lakóiról.
Iskolatársaim
gyakran faggattak engem - valamelyest bennfentes lévén - édesapám meséinek
folytatását kérve. Ha olykor-olykor - kihúzva magam - meg is próbálkoztam
tovább gombolyítani a fonalat, azonnal éreztem a reakciókból, hogy ez meg
sem közelítette az igazi hatást. Mert mesemondónak születni kell.
Édesanyám,
Végh Lászlóné, Szenttoronyi Erzsébet Budapesten született 1923-ban. Az
elemi iskola után a Magyar Királyi Erzsébet Nőiskola Leánylíceumában töltött
el nyolc évet, majd tanítónői oklevelet szerzett. Csakúgy, mint édesapámnak,
neki is a diósjenői iskola volt az első munkahelye, s innen is mentek mindketten
nyugdíjba. Édesanyám évtizedeken át az első osztályosokat tanította. Több
nemzedék került ki a keze alól, felvértezve az írás és olvasás tudományával.
Még három évtized után is éppolyan szorgalommal készült másnapi óráira,
s gyártotta a szemléltető eszközöket, mint az első óráira készülve. Már
nyugállományban volt, mikor fájdalmasan fiatalon, 63 éves korában elhunyt.
Pedig még ezt megelőzően is azt tanulmányozta, hogy az új tudomány, a számítástechnika
miként vonható be az elsősök oktatásába. A megyei lap egy ízben, mikor
róluk írt, úgy fogalmazott, ők azok, kiket a legjobb pedagógusoknak tartanak
a Börzsöny mentén. |
Édesanyám: Végh Lászlóné,
született Szenttoronyi Erzsébet Ilona
|
Két újságcikk a megyei napilapból
Akiket a Börzsöny völgyén a
legjobb pedagógusoknak tartanak
Hogyan is
szól a régi, régi történet az apáról, akinek kilenc gyermeke olyan szépen
énekelt karácsony éjszakáján, hogy a mellettük lakó gazdag úr azzal nyitott
be szegény szomszédja putrijába, hogy:
Add nekem
valamelyiket! Úgysem tudod felnevelni őket.
Az apa ekkor
maga elé állította mind a kilenc gyermekét, s addig válogatta az odaadnivalót,
hogy végül is – nem tudott lemodani egyikről sem…
Ez a történet
jutott eszembe, amikor Diósjenőn megismerkedtem Végh Lászlóékkal Hogy miért
éppen őket kerestem fel ebben a Börzsöny-völgyi kis falucskában?
_mert a Megyei Tanács Művelődésügyi
Osztályán arra kérdésre: - Ki a legjobb pedagógus Diósjenőn? – ezt a választ
kaptam: - Végh Lászlóné, az elsőosztályosok tanítónője.
Először
mégis a férjjel – aki ugyancsak tanár – hozott össze a véletlen. Ahogy
megláttam borostás ábrázatát, kis viszolygás támadt bennem „Egy pedagógusnak
– gondoltam -, mégsem szabad így elhanyagolnia magát…”
De, hogy
a külső nem sokat számít, azt néhány mondat után, amit vele váltottam meg
kellett állapítanom.
- Diósjenői
gyerek vagyok – válaszolta, amikor megkérdeztem szeret-e ebben a kicsiny
falucskában.- Akármennyit fizetnének sem mennék városba. Mozi van, a színház
idejön, és itt a Börzsöny… Húsz éve tanítom ezeket a mi fiainkat, lányainkat,
lehet-e ennél szebb feladatot elképzelni?
- …Beszél,
beszél, az arca csak úgy ragyog a lelkesedéstől faluja iránti rajongástól.
Szemei előtt a jövő Diósjenője jelenik meg az új stranddal, üdülőteleppel,
parkkal, új tornateremmel… S a sínpárral, amely egyenes vonalban köti majd
össze a községet Budapesttel.
- Két fiúcska
lép hozzánk.
- Hogy hívnak?
– fordulok a a nyúlánkabbikhoz. – Végh Károly – feleli.
- Végh? – A fiam
– simogatja meg a gyermek fejét a tanító. – Otthon is van napközink – mondja
tréfás büszkeséggel. – Kilenc gyerekünk van.
- Kilenc?
- Végh Lászlóné
sima, fiatal arcán nyugodt szemein nem hagyott romboló nyomokat a sok gyermek
kihordása, nevelésük nem csekély terhe és – pedagógusi hivatásának kötelességen
felüli gyakorlása.
- Kötelességen
felüli?
- Figyeljetek
csak! – Szavaira elcsöndesül a suttogás. Az elsőosztályosok kíváncsian
nézik a tanítónéni boszorkányos ügyességű ujjait, melyekkel a mackó-bábot
mozgatja. – Látjátok? Medve koma aludni tér. Milyen évszak következik?
- Tél – kiáltják
kórusban a gyerekek.
- Juliska kapálni
indul a kiskertbe. Kosárkája palántákkal van tele.
- Itt a
tavasz! – mondják a kérdést meg sem várva a kicsik.
- Fürgén mozognak
a bábok, s az aprónép agyában kitörölhetetlenül rögződnek meg az évszakok
sajátosságai. Bizony eddig nem egy keményebb buksiba sehogysem akart beleférni
a tavasz, nyár, ősz, tél következésének sorrendje…
A bábozáson
kívül más frissötlete is van Végh Lászlónénak arra, hogy a kis elsősöket
tanulásra bírja. Könyvjelzőket osztogat a jól felelőknek, de nem ám akármilyeneket.
Maga festi a virágokat, babákat rá, a bábokat is sajátkezűleg készítette.
Arra is van ideje, hogy rajzlapokra az abc betűit ábrákat rajzoljon. Ő
találta ki a „borítékos” leckét is. Egy-egy összeadási feladatot zárt levélben
kapnak meg a gyerekek, csupa érdekesség így a számtan óra.
És a saját
kilenc gyereke? Nem kallódnak el míg az anyuka a másokéval foglalkozik?
A kilenc
közül három kitűnő, négy négyes tanuló. Kettő még nem jár iskolába.
Bizonyítéknak talán a jó tanulmányi
eredmény is elég volna. De a gyerekek tiszták is, rendesen öltözöttek,
a hároméves Ilonka rózsás arca csakúgy fénylik az elégedettségtől…
Nem, sehogyan
sem hasonlítanak a régi történet szegény emberének gyerekeihez! Mindegyiknek
van hegedűje, az apuka tanítja őket. Egy egész „zenekar” a család.
No, de azért
mégis nagy gond lehet kilenc, sőt tizenegy pár cipőt venni, tizenegy ruháról
gondoskodni… Vagy: tizenegy személyre mennyi kenyér, mennyi tej kell csak
naponta.
Nagy gond,
de van segítség is. Társadalmunk szívesen támogatja a kiváló munkát végző
házaspárt.
Végh Lászlónét három, Végh Lászlót
öt évvel sorozták előbbre tényleges munkaidejénél, ami több fizetést is
jelent. Pedagógusnapokon, jutalomosztásnál sohasem feledkeznek meg a lelkes
házaspárról. Gáztűzhely vásárlására két hét alatt megkapták az engedélyt,
„méghozzá nagy palackkal”. Gimnazista fiukért csak 110 forintot kell havonta
fizetniük a balassagyarmati kollégiumban.
…Így dolgoznak
és élnek Végh Lászlóné és Végh László pedagógusok népes családjukkal, törhetetlen
munkakedvvel és életörömmel Diósjenőn, amelynek utcáit a nagypapa telepítette
tele gyümölcsfákkal. És a fákról az almát, barackot senki nem lopja le
a falusiak közül.
Ebben az
erkölcsi magatartásban nem kis része van a község legjobb pedagógusainak..!
- kemény -
Ablak tulipánokkal
Közös erővel embert nevelni
A gyerekek szeretik a virágot. Rajonganak
érte. Nemcsak szemet gyönyörködtető színéért, kézzel foghatóságáért. Külön
öröm nekik, ha lerajzolhatják, ha eljutnak az írás olyan fokára, amikor
már ők maguk teremtik meg füzetükben és a táblán saját világukat.
A rajz áll
legközelebb ebben a korban a gyermek kifejezési vágyához. Gondolatébresztő
motívumokat szül, hozzákapcsolódik képében az írás-olvasás és a számtan
is. A szülő mindebből keveset lát, csak a rögzítést veszi észre, amit a
gyermek első osztályos korában könnyebben vagy nehezebben befogad, elsajátít.
Nyílt tanítási nap – szülőknek
A gondolat
nem ma született. Többen pártolják, vannak ellenzői is. Lényege: adjuk
meg a szülőknek azt a lehetőséget, hogy az iskolai tanítás szellemében
segítsenek otthon gyermekeiknek, úgy kérjék számon ellenőrzéskor a feladatokat.
Diósjenőn évekkel ezelőtt honosították meg ezt a helyes elképzelést, s
azóta a szülők és az iskola kapcsolata sokkal gyümölcsözőbb. Évente négyszer
kapnak meghívást az elsősök anyukái, hogy győződjenek meg: mit tud tenni
a tanító néni a gyermekek fejlődése érdekében. Az otthoni nevelési elv
mellé pedagógiai módszert is kapnak: hogy és mit, milyen módon kell követelni
a gyerektől.
Egy hete
Diósjenőn is izgatottan készülődtek az anyukák az iskolába. Nyílt tanítási
napot hirdettek az első osztályosoknak. A gyerekek is nagyobb igyekezettel
indulnak aznap, a mamának kellett megmutatni, hogyan viselkedik az órán
és hogyan tud beszámolni a többeik előtt eddigi tudásáról.
Tulipánok és az öntők
Számtan
órával kezdődött a nap. Végh Lászlóné tanító néni ablakot rajzolt a táblára,
s bele kilenc, csodaszép, piros tulipánt. A tízes átlépést gyakorolták,
s ki kellett találni, mennyi lesz kilencből, ha ötöt hozzáadnak. S a gyerekek
bátran, pótoltak, bontottak , lépésről lépésre megoldották a logikai összefüggéseket
– életkori sajátosságaiknak megfelelően. Az anyukák bizony nagyot néztek,
mivel ők még nem ezzel a módszerrel tanulták az első lépéseket. Szosznya
Jánosné, az egyik anyuka mesélte:
- Jó, hogy
eljöttem. Jancsit én veszem elő minden este, s hiába magyaráz a gyerek,
ezt bizony nehezen akartam hinni. Pedig néha tizenöt példát is megoldunk
otthon külön feladatként. Bizony, mi régebben nem így tanultunk. Most már
tudom, hogy a tízesre kell kerekíteni.
- Jó kezekben
van a fia?
- Csodálkoztam
is a tanító nénin, aki már két lányomat is tanította, hogy milyen türelmesen
foglalkozik a gyerekekkel. Olyan nagy nyugalommal szeretnék foglalkozni
én is Jancsikával.
És a szülők arra is rájöttek, hogy
a gyermekük mire képes. A tanító néni megbecsültette egy befőttesüveg űrtartalmát.
Hogy ragyogott azoknak a kicsiknek az arca, akik megközelítőleg eltalálták:
az üveg hat decis! S Gere Pisti és Csurja Pista milyen izgalommal és biztonsággal
öntötte decinként az üvegből a vizet, hogy meggyőződjenek, valóban annyi
fér bele.A megmérés módját is a gyerekek határozták meg. Ezzel is a tanulók
önállóságát fejlesztik. Több anyuka most jött rá, hogy egy sor munkát nyugodtan
rábízhat a gyerekre, kényelmesen és megbízhatóan elvégzi a csöpp elsős
is. De az is igaz, hogy a leterhelést nem kell túlzásba vinni.
Az órán
szó esett a hosszmértékről is. A kifeszített papírszalagról egyméteres
csíkot kellett levágni. Klinger Marika, Farkas Béla és Bőgér Márti remekül
oldotta meg feladatát, s a kérdésnek is eleget tettek: hol látunk az osztályban
ilyen hosszot, hol a dupláját. A hasonlóság gyakorlása sem okozott problémát,
ami azt bizonyítja: a játékos tanulási mód, ami éltető az első osztályban,
eléri a célját.
Hosszmérték és versengés
A nyílt
tanítási napról többen azt mondják, hogy versengést eredményez a szülők
között. Diósjenőn, ahol pedig évek óta visszatérő forma, még soha nem tapasztaltak
ilyen jelenséget. A szülők megértették: hasznos, ha az iskolában előttük
is szerepel a gyerek, és az is fontos, ha ők megismerkednek belülről az
iskola életével.
- A sikerélményhez
igyekszünk mindenkit juttatni – mondotta Babják Mihály iskolaigazgató.
S elértük azt, hogy a szülők évek múlva is meglátogatják az iskolát. Hozzánk
kötődnek. Társadalmi megbecsülést akarunk szerezni a művelődésügynek, s
ezt már az első osztályban el kell kezdeni.
S valóban ez így van. Ha a nevelő
őszintén feltárja a problémákat, akkor a szülő is mer kérdezni. Ilyenkor
otthon is elgondolkodik: vajon miért nem figyel az én gyermekem. S a gyerek
is rájön: akkor is szépen kell írni, ha nincs fölötte fakanál.
Végh Lászlóné
mondotta az egyik anyukának: embert nevelünk közös erővel. S az anyuka
boldogan mosolygott. Tudta, a tanító néni igazat szólt, s az igazmondáshoz
tartozott ez a nap is, mert még annak a gyereknek is ott volt a szülője,
aki éppen betegség miatt hiányzott.
Molnár Zsolt
|