Az
életet tanította - Végh Károly kántortanító élete
Végh Károly élete
Végh Károly 1883-ban született Párkányban,(1)
az akkori Esztergom vármegyében. A középiskolát az esztergomi Szent-Benedekrendi
főgimnáziumban, a tanítóképzőt pedig az esztergomi érseki tanítóképzőben
végezte el. Tanítói oklevelének megszerzése után 1903-ban Leléd községben(2)
(Hont vármegye) r. k. kántortanítóvá választották. Három évig működött
az Esztergomhoz közeli kis településen.(3)
1907-ben
lett a diósjenői r. k. iskola kántortanítója. A községet hamar megszerette,
s miután már akkor aktív közéleti ember volt, a falu is hamar befogadta.
Egy későbbi visszaemlékezésében(4)
így ír erről az időszakról:
"Azok
a régi jó idők! Diósjenő mellett akkor még nem füstölgött a vonat. A legközelebbi
vasútállomás 20 km-re volt tőlünk, a nagy országúttal egyetlen kövezett
vicinális út kötött össze és hét kilométert kellett megtenni amíg oda juthattunk.
Nem is volt nagy forgalom a mi kis községünkben. A járási székhely
rossz dűlő úton 7 km, a megyeszékhely 34 km-nyire volt. A falu lakosa nem
kívánkozott az utazásra, de látogatónk sem igen akadt. Legföllebb fuvarosaink
jártak Vácra, Újpestre áruikkal: fával, krumplival, szénával, gyümölccsel.
A hivatalos
közegek is nagyon meggondolták, hogy fölkeresse-nek-e minket. 1907-ben,
amikor állomáshelyemet elfoglaltam, sem a naplók sem az iskolaszék tagjai
nem emlékeztek arra, hogy a vármegye királyi tanfelügyelője mikor látogatta
meg az iskolát. Csak a főszolgabírót láttuk néha, amint behajtatott a faluba
négylovas hintóján, háta mögött a díszruhás hajdúval. A végrehajtó is elkerülte
a falunkat. Ha itt-ott mégis felsőbb utasításra keménykedni kezdett, annak
sem volt foganatja soha, mert nem akadt falubéli ember, aki a vánkosokat
hajlandó lett volna az árverésen megvenni. .
Az adót bizony nagy kényelemmel
fizetgettük. Egynémely kisgazda 5-6 évig is megélt adófizetés nélkül. A
papnak, kántornak a párbért inkább becsületből fizették, behajtásról szó
sem eshetett.
A községházán
a közjegyző és egy öreg írnok üldögélt, két község dolgát is el tudták
intézni, s ügyes-bajos ember azonnal, sorban állás nélkül előállhat ott
problémájával, s el is
intézték. Már ahogy lehetett.
A római kahtolikus iskolában csak magam vesződtem 111 gyerekkel, a református
iskolában is csak két tanító működött.
Békés,
nyugodt életet éltünk. Kötelességünk elvégzésében senki sem zaklatott,
csak a lelkiismeretünk volt felettes bíránk.
A falu
egy nagy család volt. Egyes családok nagyon elszaporodtak: a reformátusok
közt sok volt a Csurja, Panyi, Bőgér, Marton, a katolikusok közt a Valyó,
Tuskó, és a Káplán család volt erősen elszaporodva. Ezek a családok, mind
vérrokonságban állottak egymással. Ha pedig valaki mégis kívül állt a nagy
családból, az váltig törte magát, hogy valamiképpen ő is beletartozzon.
Ha másképp nem, hát komaság révén. Gyermek azonban nem volt annyi, hogy
mindenkinek jusson a keresztelőből, ezért behozták, hogy a gyermeknek több
keresztszülője is legyen. És még ha így sem tudott bejutni valaki, az a
következő népszokás révén juthatott rokonságba a faluval: Szokásban volt
ugyanis, hogy az első-szülöttnek nagy keresztelőt csaptak, sok vendéget
hívtak, sokhelyütt még cigány bandát is fogadtak. Felért egy ilyen keresztelő
egy lakodalommal. A vendégek azután kiválogatták azokat, akik ilyen keresztelőn
első ízben vettek részt, és azokat a bábaasszony borral megkeresztelte.
Az illető keresztapát, vagy keresztanyát
választott. Ezt azután egész életen át komolyan megtartották. Magam is
átestem az ilyen keresztségen. Első ízben mint keresztelendő, keresztfi
lettem, azután vállaltam a keresztapaságot is. Sok évtizede már annak,
de a rokonságot állandóan és keményen még ma is tartjuk.
Ezzel
lettem véglegesen törzslakos. Aki nem tartozott bele ebbe a nagy családba,
az lett-légyen bárki, csak gyütt-ment volt - nyúka a bukorban.
Ha intéző,
jegyző, tanító, sőt még maga a pap is, ha elbizonykodott és ellenkezésbe
került a törzslakóval, bizony szemébe mondták neki, hogy mink vagyunk a
bukor, kelmed meg csak a nyúka a bukorban!
Hát nem
igazuk volt?
Ez annyit
jelentett, hogy én itt születtem ebben a faluban, itt élt apám, anyám,
itt vannak véreim, sorsom, örömöm egy a faluéval. A falu az enyém és én
a falué vagyok. Én vagyok a bukor, te vagy a nyúka, mert az én falum sorsa
nem érdekel téged. Jöttél jegyzőnek, tanítónak, papnak, és ezzel keresed
a kenyeredet. Mi eltartunk téged, de ha máshol jobbal kecsegtetnek téged,
hát odébbállsz és más bukorban húzod meg magad. De én itt maradok és ami
bajt csináltál azt rám hagyod."
Tanítói
pályája kezdetén rendkívül népes 110-120 tanulós osztatlan iskolát vezetett.
1909-ben megszervezték a diósjenői 2. római katolikus tanítói állást, ez
időtől kezdve évről-évre a III-IV. vegyes osztályt vezette 70-100 növendékkel.
Tanítói
rátermettségét, pedagógiai aktivitását, vállalkozó szellemét méltányolta
az egyházi és világi tanügyi főhatósága is. A váci megyéspüspök 1932-ben,
diósjenői működésének 25 éves jubileumán igazgató-tanítóvá, 1936-ban pedig
egyházkerületi tanügyi előadóvá nevezte ki. A pedagógiai szemináriumok
megalakulása óta kiváló rátermettséggel szolgálta kartársai továbbképzését,
s a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1931-ben a pedagógiai szemináriumi
értekezleteken tartott értékes előadásaiért elismerő oklevéllel tüntette
ki.
1927-28-ban
1932-ben
a Nógrádvármegyei Általános Tanítóegyesület Nógrádi Járáskörének elnökévé
választották.(5) 1935-ben
a nógrádi járás körzeti iskolafelügyelőjévé nevezték ki, 1938-ban, immár
több, mint három évtizedes tanítói munkássága elismeréseként a VII. fizetési
osztályba lépett.(6)
Tanítógyűlésen
A Nógrádi
Kultúra - a tanítóegyesület lapja - 1939-ben hírül adja, hogy Végh
Károly elnyerte a legmagasabb szakmai kitüntetést:(7)
"Minden nógrádi tanító szívéből a lelkes öröm és a nemes büszkeség hangj
ai törtek fel, amidőn a napilapok hírül adták, hogy Végh Károly körzeti
iskolafelügyelő, diósjenői r. k. igazgató-tanító kartársunk buzgó és sokoldalú
népnevelői tevékenységének elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia
Wodianer-díját(8) nyerte el. E díszes és értékes kitüntetésben ily
kartársunk részesült, aki csaknem négyévtizedes tanítói működése alatt
mindenkor díszére vált az ország tanítóságának, s fáradhatatlan munkása
volt községe erkölcsi és anyagi emelésének. Amidőn érdemeit lapunk vezető
helyén méltatni kívánom, nem személyi kultuszt akarok űzni, hanem az a
sokszor hangoztatott felfogásom vezet, hogy nekünk népnevelőknek elsősorban
ön-magunknak kell egymást megbecsülnünk, s csak ezen az úton érhetjük el
a társadalom minden rétegének osztatlan megbecsülését.
Kitüntetett
kartársunk mint ember is megérdemli megbecsülé-sünket, szeretetünket. Tanitótársai
felé mindig a legmelegebb kartársi érzéssel közeledik, s nemcsak hirdeti,
hanem példaszerűen ápolja is a meghitt kollegiális együvétartozás érzését.
Az a rendkívül sokoldalú és nagy értékű munka, amelyet Végh Károly kartársunk
kifejt, méltán- váltotta ki a legmagasabb tanügyi körök legteljesebb elismerését,
s ennek külső jele képpen a Wodianer-díj odaítélését. A kitüntetést a Magyar
Tudományos Akadémia április 24-i összes ülésén József főherceg, az Akadémia
elnöke, Hóman Bálint kultuszminiszter és a tudományos élet számos kiválósága
jelenlétében, gyönyörű beszéd keretében nyújtotta át Végh Károlynak."
Nagyapa átveszi a Wodianer díjat
A Nógrádvármegyei Általános Tanítóegyesület az 1943-i évi tisztújítás alkalmával
alelnökévé, választmányi tagjává, s a Magyar Tanítóegyesületek Egyetemes
Szövetségébe az országos propaganda bizottság tagjává választotta.(9)
Az utolsó
szakmai elismerést 1961-ben kapta egy szép ünnep-ség keretében átadott
Aranyoklevéllel, melyet az esztergomi Felsőfokú Tanítóképző Intézet 58
éve szerzett oklevele, s közmegbecsülésre méltóan teljesített életútja
elismeréséül adományozott.
1962. szeptember
1-én hunyt el 79 éves korában, azon a napon, amikor a nyári szünet után
ismét benépesült a diósjenői iskola.
Az életút
legfontosabb állomásainak bemutatása után ismerkedjünk azon területekkel,
melyek szakértő művelésével Végh Károly fölmutatta az elkötelezett tanító
ember máig követésre érdemes példáját.
|