Óvári János kiállítása - H Szilasi Ágota megnyitó beszéde
-
„A művészet a természettel párhuzamos harmónia. Mit is mondhatnánk azokról a bolondokról, akiktől azt halljuk: a festő soha sem érheti utol a természetet! Pedig egy szinten van vele. Feltéve, ha nem avatkozik szándékosan közbe. Egyetlen törekvése a csend legyen.” Cézanne
Kedves Egybegyűltek!
     Egy paradoxon kellős közepén állunk itt mi mindannyian. Egy kiállítás megnyitására készülünk, és ilyenkor bevett szokás, hogy a falra vagy paravánra függesztett képek előtt elhangzik egy beszéd, pedig, hogy utat találhassanak felénk, csendben kéne lennünk. Hiszen a beszélt vagy írott nyelv, mint médium olyannyira eltér a falra akasztott képektől, hogy a rokonság keresése szinte kilátástalanságnak tűnik. Ha zene is része ennek az aktusnak, azt rendjén valónak ítélhetjük, hiszen általa szintén az emberi alkotókészséggel, tehát a világ sokféleségének egyfajta emberi leképezésével állunk szemben. Felcsendül, betölti a teret, s szinte előkészíti lelkünket, szellemünket a befogadásra – most is itt kering még anyagtalanul. Ha egy vers hangzik el a megnyitón az is rendjén való, mert a szavak játéka, kifejező ereje, a költői metaforák, a poétikus hangvétel önnön magát reprezentálja, s eközben gondolati, szellemi síkra emeli a jelenlétet. (Azt ugyan zárójelben meg kell említenünk, hogy mindkét esetben interpretációról van szó, s az előadóművész csupán közvetítő közeg az alkotó és közöttünk a mű által –, de micsoda közvetítőközeg! 
     Számtalan más művészeti ággal együtt (tánc, színház, film, fotó, építészet, szobrászat, iparművészet…) mindezek a festészet édestestvérei, csak az őket létrehozó egyén másféle eszközöket választ a világhoz való viszonyának felmutatásakor. Ilyenkor úgy tűnik, mintha belegabalyodnánk a mindenség megértéséhez vezető út sokféleségébe. Nem is merészkednek sokan ezekre az utakra, hiszen a rajta járás – az igaz rajta járás – nem könnyű feladat, nem könnyű vállalás.
Ilyenkor, egy kiállítás-megnyitón, tehát a képi nyelv és a szó között kell megtalálnunk az analógiát, miközben arról is beszélnünk kell, hogy miért is születnek olyan emberek, akik az útonjárás felelőségét felvállalják. 
     A képi jelrendszer és a szó kölcsönös átfordíthatósága a 20-21. század képzőművészete esetében egyre nehezebb, hiszen modernkori művészetünk egyre szubjektívebbé válik mind az alkotó, mind a befogadó szempontjából – így eszközeinek megértése egyedi megközelítést igényel. A kiindulópont mindig a valóság, de annak képi átírása manapság már totális szabadsággal bír – egészen az absztrakcióig. A világhoz vezető képi út értelmezése azonban akkor is nehézséget okozhat, ha valóságszemléletű alkotómódszerrel állunk szemben. Talán ebben az esetben még nehezebb felismernünk a képi nyelv eszközeit, mert sokan megállnak annál a ténynél, hogy ráismernek az ábrázolt formára, témára. Onnantól kezdve a mű mélyebb rétegei: sem a mesterségbeli tudás, sem a képépítés szabályai (szín, vonal, tér, sík, kompozíció, ritmus, fény-árnyék…), sem az esztétikai (harmónia-diszharmónia), sem az erkölcsi-gondolati tartalom (tisztaság-humánum), sem a mű metafora jellege (jel-jelkép) nem nagyon érdekli őket. Éretlen látásmódjuk miatt sokan nem törekednek a képi nyelv elemeinek, eszközeinek megértésére, nem tudatosodik bennük, hogy melyek azok a megfogalmazási módszerek, melyek által csak ennek a rendszernek a feltételei közepette fejeződhet ki valami – amelynek ráadásul létjogosultsága van.
     Pedig ezt a tudást fontos lenne megszereznünk, mert modern világunkban felfokozódott a képi kifejezés jelentősége. Szinte elárasztanak bennünket az álló és a mozgó képek a különböző médiákon keresztül. A hatásuk célzott, így meg kéne tanulnunk értelmezi őket – gyakran önnön védelmünk érdekében. 
     Mielőtt megvizsgálnánk, hogy miként jelentkezik mindez Óvári János művészetében, engedjenek meg néhány személyes mondatot. 
     Önök közül talán sokan tudják, hogy rokoni szálak fűznek bennünket össze, s el kell mondanom, lehet, hogy nem ezen a pályán kötöttem volna ki, ha gyerekkoromban nincs előttem az ő példája. Azok, az akkor szent titoknak tűnő dolgok, melyek a dédnagymamám udvarán álló kis ház ajtaja mögött megbújtak, vagy később a műtermébe beáradó fény különlegessége, nem hétköznapi volta, a pasztellkréták addig nem látott szépségű színei, a terpentin illata, mely még manapság is többtényezős nosztalgiával tölt el, vagy a kert fái alatt elmondott, tágra nyílt szemmel hallgatott misztikus meséi – megfejtésre váró dolgok voltak számomra. S most itt állunk egymás mellett, s én hálás vagyok ezért a nem tudatos útmutatásért. A hátamon hordott batyumban az ő emléke is benne lapul. Azt is el szeretném mondani, hogy soha nem értettem, hogy miért hagyta abba a festést, miért vált oly szakadozottá ez az életmű. Kicsit, mikor nagyobb lettem, s tán most még inkább, sok mindent megértettem életéből, s éppen ezért csodálkozom azon, hogy a festészet léleképítő közegét, létmegtartó erejét nem hívta segítségül. Persze mégis csak értem én: az idő, ráadásul a rohanó, s közben másokért felelőséggel köteles élet. Hiszen ezt a mesterséget csak úgy szabad művelni, ha el tud benne mélyedni az ember. Most azonban nagyon örülök, hogy ismét felemelte az ecsetet, mert mindig is tudta, hogy közölni valója van: mesterségről, szépségről, erkölcsről, vívódások közepette megtalált tisztaságról, szeretetről, humánumról. 
     Egy évvel ezelőtti kiállításán láthatták azokat a munkáit, amelyek mégis elkészültek, s melyeket vállalhatónak ítélt. Központi témájuk a világba vetett ember. E művek magukon viselték születésük idejének magyar valóságát, a kor művészeti szokásait, némelyik a kor elvárásait, de a kitörés közép-európai típusú vágyát is. Birtokában voltak egy komplex tudásnak a művészetről és a valóságról egyaránt. Most az elmúlt év töprengései lógnak a paravánokon. Az útkeresés – bár könnyednek tűnő –, de fáradságos munkával létrehozott szubsztrátumai: tájkép, idilli városkép, közvetlen portrék… Ezeken érlelődik új, fénnyel átírt, világos színek remegéséből, apró ecsetnyomok vibrálásából összeálló tünékeny stílusa. Szemben az előző tárlat tömör színeivel most fényességgel telik meg a kiállító terem. 
E képeket azonban félreértik azok, akik a naturalista ábrázolás valóságát keresik csupán, s nem is a realizmus rációját kell kutatnunk bennük. A lét és a természet közös megnyilatkozásáról van szó, az egyén vívódásain átszüremlő művészi valósághoz vezető legközvetlenebb útról. A művészetben ugyanis a szellem nem utánozza a természetet, de nem is szab törvényeket neki, hanem a létrejövő műalkotásnak saját realitása, saját törvényszerűségei vannak. Tehát a természet és a létrejövő művészi forma közé beékelődött szellemi – ezek hármas egységéről, s eközben számtalan sokféleségéről van szó. 
     János festészetében is kiinduló pont lehet az a művészi életmű, mely több évtizedes kutatás, töprengés, fáradalmas munka eredménye, s amelyhez a 20. század során számtalan esetben visszautaltak. Ez a természet, a szellem és a forma hármasságára építő cézanne-i életmű. Ennek alapja pedig a SZÍN! Nagybetűvel. 
     A festészetben a kép, mint tárgy festékből, színes festékből áll. Ám nem arról van szó, hogy a képen látható dolgok festékből állnak, hanem a kétdimenziós felületen színes festék idézi fel őket az érzékek, jelesül a látás számára akár háromdimenziós léptékben. Közben érzéseket és gondolatokat, harmóniát is felidéznek. Óvári János művészetében is, hasonlóan Cézanne lapos, négyszögletes ecsetnyomaihoz az egymástól jól megkülönböztethető színes ecsetvonásokból áll össze a kép. Ugyan úgy, mint ahogyan egy regény szavakból-mondatokból, egy zenemű hangokból-hangfutamokból, vagy egy épület téglákból-szerkezetekből. Minden festék foltocskára a maga helyén, a maga különleges minőségében van szükség. A szín tehát nem puszta eszköze a festészetnek. Cézanne azt mondta, „hogy a szín az a hely, ahol értelmünk és a világmindenség találkozik. Ezért jelenik meg az igazi festőknél egészen drámaian…”, így nem a színen keresztül fejeződnek ki az érzések, hanem maga szín válik érzéssé, gondolattá. „A színekben minden benne van, a szín minden. A színek tündöklő teste: az eszmék és az Isten. Láthatóvá teszik a titkot – Fényt, levegőt, tárgyat, kompozíciót, karaktert, rajzot, stílust kell nyújtania.” 
     János ifjúkori művei is szoros kötődést mutatnak Cézanne felfogásával, de sokkal inkább csendéleteiből, portéiból kiolvasott azon szemléletmóddal, amelyből a kubizmus táplálkozott. A tömeg, a szerkesztés és az intellektus világa volt az, mely keményen körülhatárolt formáiban és materiális színhasználatában mutatkozott meg. Úgy jellemezhetném, hogy az a városlakó festészete volt. A jelenlegi útkeresés a természet jelenségei közé visszavágyó, azzal harmóniát kereső, felelőségét felismerő ember útja – mely Cézanne művészetének is valós lényege. A belső és a külső világ áthatásainak harmóniáját kereső életút. Különös, a fénytől átitatott, vékony rétegben felhordott világos színek változatosságára épít, mely a régebbi festészetéből teljesen hiányzott. Új színei nem ellentétei, hanem támogatói egymásnak, mindnyájan közös, szerves életet élnek. Nem külön-külön adják meg a kép hangzását, nem önmagukért vannak jelen, hanem a kép tónusáért – valamennyien együttvéve. Mintha minden hatást a színek szépségéből akarná kifacsarni. E halk színeket – transzcendens-sugárzó, vagy ködös-tompa kékeket, fénylő sárgákat, simogató rózsaszíneket, barátságos zöldeket, komor barnákat – a legerősebb tónussá tudja hangolni. Csak annyira feszíti erejüket, ameddig azt a valőr elbírja. 
     Ám nem játék és nem találgatás számára a színproblémákkal való bajlódás, hanem tragikus komolysággal igyekszik általuk ősi harmóniákat illeszteni korunk modern diszharmóniái közé.
Az igaz úton járás nehéz vállalás – kívánok neki sok erőt, hogy a végén megtalálja igazságát. 
Rétság, 2007. április 3.
www.retsag.net
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-