Mindig tudtuk róla, hogy kiváló festő. Néhányan még emlékeznek rá, hogy a “hőskorban” volt egy csoportos kiállítás, melynek egyik szereplője volt. A Rétsági Kalendárium 1998. évi számát az ő hónapköszöntő Shakespeare szonett-illusztrációi vezetik be. 
     Így nyilatkozott akkor: “Ezek az illusztrációk az életem olyan periódusában készültek, mikor önmagamban nagyon sok mindent el kellett dönteni. A világtól elszigetelten csak a belső világommal foglalkoztam, s akkoriban e szonettek hangulata, a bennük rejlő gondolatok segítettek át azokon a gondokon, amikkel azidőtájt küszködtem. Szinte természetes volt, hogy ezek képben megjeleníthető gondolatok. Majd minden szonetthez készült rajz, s ez két-három hét megfeszített munkája volt, amikor összemosódott az éjjel és a nappal. Mire elkészültek, a hullámvölgybó1 is kijöttem. Olyan volt, mint amikor egy hosszú, ismeretlen, veszélyes útról tér vissza az ember. A mögöttem lévő világtól egy becsukódó kapu zárt el immár.”
     Olajképeket élete húszas-harmincas éveiben kezdett festeni. Sokat köszönhet Pataki József festőművész barátságának, aki igényes kritikusként segítette munkáját. A festészet számára mindig egy nagyon intim, belső magánügy volt. “Sosem vágytam arra, hogy képeim ki legyenek állítva, vagy hogy valaki megvásárolja őket. Ilyen értelemben nem vagyok jó festő alkat, hiszen nem piacra, nem elismerésért dolgoztam, nem a becsvágy hajtott.”
     Éppen ezért üdvözölhetjük örömmel e tényt, hogy sikerült rávenni őt egy bemutatkozásra alkotásaival. S hogy sokan várták ezt, igazolja a megnyitón kiemelkedően szép számmal megjelent érdeklődő közönség. Eredményes volt a szerény invitálás, hisz Óvári János így fogalmazott a meghívó számára: “Az elmúlt évtizedekben rajztanárként dolgoztam - és ha időm engedte, magam is gyakoroltam a festő mesterséget. Tisztelem a megelőző korok festői törekvéseit és hiszek az egyetemes művészetben. Ma sokak számára az alkotás folyamata egy önbizalommal teli könnyed játék, öncélú művészkedés. Azt vallom, hogy a festészet mesterség, és bizony sokszor gyötör az alkotói kétség. A most bemutatott alkotásaimban a magam szerény eszközeivel igyekeztem képileg láthatóvá tenni a valóságot. E küzdelemben bármilyen eredményeim születtek is, a természet mindig győzedelmeskedett felettem csodálatosságával.”
     A megnyitó - melyen egykori munkatársa, Németh Árpád festőművész méltatta az alkotót – egy meglepetéssel kezdődött. Szabó Anna zongoraművész játéka, valamint Demkó Natália és Vaszkó Katalin éneke igazi zenei csemegét jelentettek. Németh Árpád megnyitójában kiemelte, hogy az embert – különösen, hogyha tanárember - időről-időre elborítják a szakma gondjai. Mindez Óvári János esetében is igaz. “Rajztanárról lévén szó - olyan rajztanárról, aki festeni is szeret és tud is - bizony eltelik olykor több év is, amikor ecsethez alig jut, pedig motoszkál benne a vágy, hogy kéne valamit csinálni, hiszen fogalmazódnak meg benne képi gondolatok. E tekintetben Óvári János élete sem más, mint sok már művészi képességű rajztanáré. Amikor ennek a kiállításnak a gondolata érlelődött, arról beszéltünk, hogy az általa készített munkákból egy áttekintő válogatást állítsunk össze. Vannak benne régi alkotások, de a legújabb idők termékei is. 
     Óvári János realista festőnek vallja magát. A valósággal tart szoros kapcsolatot. A XIX. század közepétől kezdve bukkan elő búvó patakként időről-időre a realista festésmód. A fénykép megjelenésekor is volt egy törekvés arra, hogy lépjünk túl a valóság egyszerű ábrázolásán, s nyújtsunk valami mást is a közönségünknek. A valósághoz való ragaszkodásunk nem arra való, hogy gúzsba kössön, hanem arra, hogy szilárd talaj legyen a lábunk alatt az elrugaszkodáshoz. Paul Klee-t idézhetjük, aki a művész viszonyát fogalmazza meg a realitáshoz, amikor azt egy fához hasonlítja. Szép lombkoronája van és szép nagy gyökérzete. A gyökérzet a valóság. Oda engedi le gyökereit, s oda nyúl le a művész is a tapasztalatokért, az érzelmi és értelmi információkért, hogy föláramoltassa a lombba. Ki várná el a fától, hogy ugyanolyan lombot eresszen, mint a gyökérzete? A festőtől sem szabad elvárni, hogy ugyanazt fesse le, amit tapasztal. A festő a fa törzse, a korona szépsége nem a sajátja csak átáramlik rajta.”
     A megnyitót követően – miközben gratuláltunk az alkotónak – további terveiről, a folytatásról faggattuk: “ Az egyéni kiállítás nagyon nagy felelősséggel jár, mert egyedül kell mindenkinek valami örömet szerezni. Ezt akkor vállalhatja az ember, ha érez magában annyi mondanivalót, s képein sikerült annyi mindent megteremteni, hogy bízhat abban, hogy mindenki talál magának valami szépséget bennük.”