Holdas, nagy nyáréjszakákon hozta közénk a gondolatot, hogy kertünk végébe egy fehér vitorlást kellene építeni. Az építkezés szükségességére három indokot is talált.
1. A vitorlás szép.
2. A hajóépítés mestersége az emberi tudás lényege, veleje, adu ásza.
3. Az elkészült hajótestben ülve, ha az ember vízszintes szemtengelyét a függőleges mentén 45 fokkal feljebb emeli, akkor; csudák-csudájára, bejárhatóvá válik az elmúlt világok összessége, és az elkövetkező idők jó része. Ez volt az "Álmodozások kora".
     1977-et és 80-at mutatott az óra, amikor véletlenül többször, teljesen ismeretlen ember sétafikált a ház előtt - és csak úgy nézgelődött. Ilyen esetekben a mesterember a hajóácsoláshoz szükséges szekercét bevitte a lakásba - nehogy baja essék. /Se az ismeretlennek, se a mesterembernek./ Az álmok megmaradtak, miket sem kilesni, sem szétbaltázni nem lehetett, legfeljebb picit összezsugorítani.
     Gyanítom; ezek a préselt álmok is hozzájárultak ahhoz, hogy Óvári János, a festegető tanárember szerepköréből mesteremberré képezte magát, hogy aztán - egy tetten nem érhető pillanatban a szakmai tudás, ész, logika, no meg a mondandó sűrűsödtével -: művésszé váljon. Nincs irigylésre méltó helyzetben, mert mindig több a gondolat, mint amennyit veleszületett formaízlése megenged. Ezért van, hogy bizonyos képei - az ötlettől a befejezésig - akár három évtizedet is lefoglaltak.
2006. február 23-ától március 12-éig volt látható a Rétsági Művelődési Központ és Könyvtár épületében Óvári János nevezetű föstőmester kiállítása, ki ennek sokáig ellene volt, lévén, hogy a legkevésbé sem magabízó. 24 festmény került a falakra - ennyit engedett a hely (bár lenne nagyobb a TÉR!). Az alkotó órákig töprengett, hogy mi hova kerüljön, mit cseréljen (választék volt bőben!), aztán alkut kötött, elsődleges tartalmi jegyek mentén alakította ki a kiállítás végleges arculatát.
Így létrejött egy tájkép-oldal, egy figurális oldal, egy bohócos oldal, és egy negyedik, afféle átmeneti rész. A felületek egymás kiegészítői; a "festő szemének" és gondolatvilágának egy-egy sajátosságát mutatja. A művek közel fele 2005 körül készült, így jó okunk van feltételezni, hogy egy sokáig parkolópályán álló alkotó megtalálta azokat a mesterségbeli, esztétikai fogódzókat, melyek utat engednek további művek létrehozásához. Úgy legyen!
     A képek kétségkívül a realista festőiskola eredményeihez igazodnak, de nélkülözik a Gyémánt László által jegyzett "hiperséget". A hullámtaréjok, haltestek, vízpartok, a távoli hegyvonulatok épp csak annyira valóságosak, mint amennyire rebbenő tekintetünk megőrizteti velünk a táj egy-egy szeletét, azzal a nem kevés szín-bővítménnyel, amire csak egy festő képes. A mélykékek, meleg sárgák, a zizzenő zöldek, és a barátságos barnák ezer árnyalatát teríti elénk.

     A tárlat egy következetes gondolkodásmód lényegét és eredményét jeleníti meg, zavarbaejtő sokoldalúsággal, színhasználati kreativitással. Matematikailag nem igaz, de lélektani valóság, hogy a tárlat aranymetszéspontja a "Pontyok vörös tálon" címet viselő alkotás. Keletkezési ideje 1979-2005 - 26 év /sic!/! Két egymásmellé helyezett hal /tenyér/ egy vörös tálon, kiszolgáltatva, holtan. Szemük fehérje rémület, a melléjük rendelt pohár víz az álmuk, de tudható, hogy már nem lehet kapcsolódás. A vörös tálat körülfogó egyszerű színek fokozzák a brutalitást. Ezt hívják kordokumentumnak.
     Az aránypár kisebb szakaszán helyezkedik el a "Bábjátékos" és a "Fiú kalickával" című önkép, amely helyzetjelentés és vágy egyszerre, mint a "Pisztrángok" egy pillanatra összefogott rémülete. És akkor befejeződik egy különös kép: a "Cirkuszosok", (1982-1995), amitől mintha áthangolódna a képíró. Ennek gyönyörű kifutása a "Pinocchio", ahol a bábu pihenőben, a cirkuszos is székre dobta ingét: kezdődhet egy új világ!
     Ebben a nagy megújulásban azonban, kétségek képződtek. A "Céllövöldés" című képre gondolok. Lőjünk, ne lőjünk? Kire, melyikre, mikor, hová? Egyáltalán: nem volna egyszerűbb csak úgy, betört puskával állni a magyar trikolór alatt, és nézni, nézni az együgyűek butaságával? Kérdezi a festő, kérdezzük mi, bamba feltüzelhetők. Időrendiségben ekkor következnek a nagy csöndek /"csak a csönd, meg a zaj, na azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide"/, amiben egy halvány sziluett áll a Csorba-tó partján, tökéletes színharmóniában.
     A 2005-2006-ra datált képek már több vonatkozásban is egyértelműek. Egyfelől a "kigondoltam-megcsináltam"-féle mesterségbeli biztonság sugárzik belőlük, másfelől egy rendíthetetlen emberi optimizmus. Képszerűen: a tárlatlátogató nézőpontjából ösvények, utak, fogvatartott folyamok indulnak, melyek fölött és mögött egy kitakart paletta szép színei láthatóak. Amennyiben van képességünk a játékosságra, úgy felfedezhetjük, hogy az "álló" táj is valamifajta gondolati jelképrendszer hordozója.
     Mester Úr! "Hajós" képet nem láthattunk, és kertünk alján a Nagy Fehér Vitorlás sem készült el, de az álmok (picit) megvalósultak és láthatóak. Mesterségbeli tudásodra igényt tartunk, hogy tudjuk a mértéket, ízlésedre, hogy láthassuk a szépet!