Rólad

Egy képzelet, mely határtalan,
te ismered, hisz benne élsz.
Egy világ, mely komolytalan,
ahol sötét van, de te mégse félsz.

Most aludj kedves, én őrzöm az álmod
míg a hajnal visszatér.
Tested fáradtan hever az ágyon,
a lelked egy másik útra tért.

Világok legyenek szépek vagy mások,
boldog vagy, hisz bennük létezel.
Majd nézz fel az égre,
nézz fel mikor vétkezel!
 

Egy névtelen vörös tigris

Széltől tépett fák sóhajától feszült levegőn
szenvedéllyel remegő árnyak,
melyeket felemeltek a szárnyak,
elveszett harcot vívnak
egy gyűrött lepedőn.

Üvöltve hívlak elő emlékeim felszínéről,
miután elmentél.
S rettegve az éjszaka vállára dőlve
zuhanok a felhőről,
amire emeltél.

Egy névtelen vörös tigris
azt suttogja, hiszek benned,
bölcsessége álarc homályos emlékei felett,
s nem érti, miért kellett
a sivatagba menned.
 

A drog

Műanyagtól táncoltok műanyag zenére
egy bűnös világban,
ahol az ártatlanok csak remélnek.
Szemeitek, mint vérszomjas vérebé,
mely vonaglik, s üvöltve tépi szét láncát,
így járjátok a halál misztikus táncát.
 

Az élet zongorája

A szánalom fekete felhőjéből
az irigység sűrűn alázúduló zápora
lemossa arcunkról az ártatlanságot.

Az erkölcs megvetette halálos ágyát.
S már csak lapra vetett szó,
partra vetett hal,
dicshimnusz, mely dallam nélkül szól.

Okosan buta állat az ember,
nem a kezében, homloka mögött van a fegyver.
Ami előbb üdvrivalgás,
az később halálsikoly az öntudat oltárán,
a sors keze komponálta dallam
az élet zongoráján.
 

Furcsa egy nap

Egész nap olyan vagyok, mint egy öreg medve,
ma este még a csaposnak sincs jó kedve.
Lehet, hogy az ő kedvét is elrontotta egy lány, 
furcsa egy nap és lesz is még néhány.

Felsír egy öreg zongora, hisz bluest játszanak rajta,
hasonlít hozzám, ő is szomorúfajta.
Barátaim azt mondják: Süti vagány!
Furcsa egy nap és lesz is még néhány.

Rohan az idő, és megint itt vagyok,
szerettem egy lányt, de ő elhagyott.
Az élet egy sáros sétány,
furcsa egy nap és lesz is még néhány.
 

Nem akarok meghalni…

Az imént együtt hallgattuk
az idő múlását, 
a jó öreg Frank bácsi
fiatallá válását.

Hallgattam egy kicsit,
majd valamit mondtam,
hogy mit, már nem értettem,
mert én is elaludtam.

Két kerék közé szorított ménes
dübörgő leheletén
mázsás angyal szárny…
Nem akarok meghalni,
csak múlni szeretnék.

Vér ízű szerelembuborék
lomhán pukkan elém.
Szemed bársonyában szunnyadó
könnycsepp által ébredsz belém.
 

Ébren álmodva

Lelkem szomjasan
tűri érintésed hiányát,
fülembe zúgó csendben
várom tested forró hajnalát.

Testünk összefonódott
víziójára festett hitünk
égig ér,
az a furcsa ízű első csók,
csak a tétova mozdulat…

Lopva leslek
miközben fekszel,
szemedbe nézek,
miben a nap felkel.
Törődéből ered a vadság,
mikor a hajnalt
az ősz maszatolja 
homályossá.

Ébren álmodva
gubbasztok a mában,
az elfecsérelt idő keserű a számban.
Szíved dobbanása morajlik a csendben,
tested illata
megvilágítja rozzant lelkemet…
 

A világtól elbújva

A világtól elbújva
ülünk a fűben kuporogva,
tábortüzet lesve,
egymásba gabalyodva.

Alant a völgyben alvó város,
mely fáradt napot pihen,
ha tudnám, őt is megölelném,
hisz oly rég óta ilyen.

Rég volt hajnal,
soká lesz reggel, 
veled szeretném nézni,
ahogy a nap felkel.

A világtól elbújva 
fekszünk a bozótban,
szerelmet festve,
nadrágba dudorodva.
A világtól elbújva.
 

Pszichózis

Zavartan bámulom
A jövendőt.
A jelen is zavart,
Hát még
Ha kinyitnám a szemem…

Próbáltam már,
De inkább
A homlokom mögött
Őrzöm a tavasz ízű tájat
Lavina szagú a késő bánat.

Megöregedett éjszakát
Lehel ránk
Szobám négy sarka.
Jó voltam a rosszban,
Rossz vagyok a jóban.

Gyakran sír vakságom,
Majd éhesen rogyok
Ösztönt ösztönözve,
Képzelve képzeletet,
Álmot álmodva,
Távozó alakodra…
 

Adnék csodát avagy a keresett kultúra

Végre itt vagy,
mintha már
láttalak volna
túl az álmokon.

Rég óta várlak már,
léted életem fénye,
dallam ostoba hangokon.

Gyakran képzeltem el
milyen leszel,
kinyitom a szemem
és látom, érzem, várom,
ahogy rám nézel
titkot fürkésző szemeiddel.

Adnék csodát, de tudod,
nem vagyok varázsló,
inkább éld át,
az élet néha hasonló.

Kérlek, gyere haza!
Csak szenvedek nélküled,
hogy vigyázzak így rád,
ha nem vagyok veled.

Szánalmas gondolatok
gurulnak az ágyunk elé,
rájuk lépve
értékes szerelem massza
fröccsen szét.
 

A kirakat megtelt

Ékes a holdsziluett
szemüvegem korszerű
páráján,
a jólfésült ritmusideológia
savanyú hajnalán.

Mohón szürcsölöm magamba
az érzésfoszlányokat,
melyeket nyomokban fedezünk fel
a felkelő nap alatt.

Kába már a teremtés,
másban hisztek már,
kapzsi a születés,
a jólétszimulátor
szemdüllesztve vár.

A kirakat megtelt,
szemem könny után sóvárog,
elkelne egy gonosz mostoha,
a tündérmeséknek vége lesz egyszer!

Ébredj virágarcú kislány!
A rémálomnak vége.
Nézz körül!
Szürke már a nyári rét,
melybe kábultan feküdtél.