Végh József: Kámor
Irodalmi források

Bajza József: Kámor

Első rész

I. szakasz.
A két bajnok

A nap már lehanyatlott vala, midőn egy magányos lovag a diósjenői rengeteg közől, Hont és Nógrád szélén, kivergődvén, szabadabb futásnak ereszté párolgó lovát az előtte felnyílt síkon.Olykor megállapodván, vizsga szemekkel tekingete előre, és figyelt ha a levente, kit űzőbe vőn s még alkalmas távolnyira vélt maga előtt lenni, nem mutatkotik-e. Az alkonypára elborítá szemei elől a tárgyakat, s szinte félórányi tért hagyva maga megett a nélkül, hogy neszt hallana vagy élő termetet látna. Már csüggedni kezdett reménye, hogy szándéka teljesűlhessen, s bosszú és harag forrtanak mellében, hogy a mit oly óva s előlátással számolt vala ki, az egy elvétett pillanat miatt fog semmivé lenni, s tette kémszemek által kitapogattatni. De csakhamar lódobogás hatotta meg fülét, s midőn körülpillantana, elől sötét klastromfalakat látott, megette pedig távol egy feketélő árnyékot az esti szürkületből kifejtőzni. A levente volt, kit űzőbe vévén egy sokfelé ágazó útnál szemei elől elveszte. A hold épen feltekinte kelet felől, s lovagunk azonnal ráismert a rohanó tüzes fakóra, mely szinte bőszülten ragadá a nyergében ülőt magával. Lovagunkat örömérzet lepé meg, látván, hogy a lesett martalék ki sem síklott kezeiből, hanem inkább önkényten fut tőrébe; felkapcsolván sisakját, szablyát húza s magát vívó helyzetbe tevé. A klastromfalaknak egyike megé vonúlni, s az ellent bevárván orozva ledöfni könnyű fogott vala lenni; de lovagunk többet bízott karja ügyességében, s büszkébb vala, ámbár vétekkel undokítva, hogysem magát orgyilkossá alacsonyodni engedné. A levente csakhamar elérte a klastromfalakat, egy közép termetű, izmos, s a mennyire a hold borongó fénye kivenni hagyá, a kornak érett szakában álló férfi. Alakja, melyen erő és elszántság mutatkoztak, visszadöbbenthete vala egy közép ügyességű bajnokot, de nem a mi lovagunkat, kinek sebes és gyakorlott karja több esetekben mutatá meg, hogy az erőn lehet fortélylyal győzelmet venni.
    Lovagunk fekete pánczélba vala öltözve, tollatlan sisaka szinte fekete; a levente könnyű vadász ruhában, széles kétélű tőrrel öve mellett, s rajta semmi hadi készület, csupán zománczos kék sisakja, melynek tetején vörös tollak ingadoztak, s egy hasonlólag zománczhüvelyű szablya. Mi ezen jeleknél fogva nevezendjük őket.
    A fekete pánczélú bajnok úgy helyezé magát a keskeny útra, mely a klastrom falai s egy irtózatos mélység között ment el, hogy a kék levente magának csak fegyverrel csinálhata nyilást.
    Tíz lépésre voltanak egy mástól, midőn a kék lovag férfias s egy kevéssé dörgő szóval kiálta a fekete bajnokra, hogy engedjen utat. Ez nem válaszolt, hanem előszöktetvén, kemény csapással támadt a kiáltó ellen.
    - Hah gyáva rabló, te vagy? Köszönöm a sorsnak, hogy kezembe ada, mond a kék, s oly döféssel rohant reá, hogy ez nyergében nem tartózkodhatván, földre szédűlt s míg magát összeszedé, megrettent paripája futásnak erede.
 A tizenötödik századi bajnokhoz illett, hogy gyalog ellennel nyeregből ne vívjon, leszálla tehát a kék vitéz s úgy támadta meg társát. Tüzesen és elszántan folyt a viadal szinte egy óranegyedig, míg végre a fekete hős nem erővel, de karja fortélyával oly veszedelmesen  találá ágyékba a különben is pánczéltalan ellenfélt, hogy az életjelenség nélkül rogyna öszve.
    Ekkor a győztes eloldván a legyőzöt paripájának fékét, gyorsan elszágulda, mint az, kinek dolga kívánt véget ért.
    Egy elzárt keskeny völgyben, közötte azon hegyeknek, melyek Váczon felül szinte Párkányig a Duna Balpartját fedezik, érte be társait a fekete pánczélú lovag, minekutána az éjnek nagyobb részén keresztül könyörületlen zaklatta volna maga alatt azt a nemes párát, mely győzedelme által ragadmányúl jutott kezébe. A csoport mintegy kilencz lovagból állott, kik közől heten fejtől talpig úgy valának felkészűlve mint a mi ismert lovagunk, fekete pánczéllal, sisakkal, fekete paripákon. Ketteje lovagoknak vadászköntösbe öltözött asszonyalakok voltak, kik némán és szótlanúl mentek egymás mellett, egyike világos pej, másika vasderes ménen. Elnyeríté magát vitézünk fakója, midőn a csoport közé ugratott, s a két asszonyalak paripája hasonlólag, mintha ismerősök idvezlenék egy mást, a vitézek között pedig halk suttogásban e szó hallatszott: "a gróf".
    - Móré, nem volt semmi baj? szóla bajnokunk (kit ezután gróf czímmel fogunk tisztelni) egyik vitézhez a kíséretből.
    - Semmi, méltóságos uram, de a gerliczék közől egyik igen szomorú, talán bánja a fészket, honnan elhoztuk, mond a grófnak ez a biztosa. 
    - Csitt, mond a gróf, ajkaira tevén ujját, majd megszokik új fészkében.
    - Meg, ha a vörös karvaly el nem ragadja, de ettől ments meg engemet, jó Istenem, inkább ama sánta ördöggel a mesében víni, mint ezzel.
    - Attól nincs mit félned többé.
    - Hogyan? talán beadta neki nagysád az ólom pilulákat? Szóljon, kérem nagysádat, én fejtől talpig fül vagyok.
    - Ismered ezt a fakót alattam?
    - Valóban, mintha láttam volna, az bizonynyal az, tegnap is azon ült. Mit teve nagysád neki?
    - Csak annyit, hogy többé nem háborgat.
    - Úgy boldog éjszakát kámori vár! Ezután csak úgy világítasz, ha én gyújtom meg a fáklyát feletted. Holtig hív szolgája leszek nagyságodnak, csakhogy e sárkány körmeiből megszabadított. Istenem, ha nagysád nem jő védelmemre, azolta polkaiba kapott volna a manó, s mely siránkozás a budai csaplároknál! két esztendeig gyászolták volna a szerencsétlen Móré Tamást. De szerethet is a gaz nép! Mert ki látta azt a korcsmát Budán üresen, borivók nélkül, hol Móré Tamás beszélte török csatáit? Ó gyöngyöm-adta sashegyi bora, ha engem föld alá tettek volna, tíz esztendeig fekete színt vettél volna magadra, de légy oly szép piros mint eddig, s ne félj, hogy árván maradsz, míg Móré Tamás mozoghat. Ugy-e, hogy jól vittem ki, a mit nagysád reám bíza? Oly messziről hozom a galambokat a nélkül, hogy elrepűlnének, vagy a kánya őket elkapná. Ez csak érdemel jutalmat, s hiszem, hogy ha a Dunapartra értünk, nem hagyja nagysád ott azt a csárdát! szép csaplárné benne, tiszta és csinos minden, s az a budai bor, az fogja ám megmelegítni az éh gyomrot.
    - Máskor Tamás, máskor, sietnünk kell, hogy virradatig legalább a vizen túl legyünk. Hát ha valaki nyomozza útunkat?
    - Nagyságos uram, csak két kortyot hát, ha hiba esik miatta, akasztassa fel nagyságod Móré Mátyást a dorogi legmagasabb bástyafokra. 
    Ezeket mondván, megsarkantyúzá paripáját, s előre vágtatott a csárda felé, hogy míg emezek a Dunáig jőnek, ő addig elvégezze reggelijét.
    A gróf komor szemekkel nézett utána, s nem vala kedvére, a mit e boriszák teve, de kénytelen vala az ilyeneket elnézni, mert e kedvencz szolgáját megsérteni, ki csaknem minden titkaiba beavatva volt, nem vala tanácsos.
    Szürkült a hajnal, midőn a Duna partjához értek. A gróf félre lépe a csoport közől, s megfújta a tárogatóját, melyre csakhamar sebes evezéssel két csolnak jöve a Duna túlpartjáról. A vitézek legott leszállongának, s egyik csolnakba lovaikat vezeték, másikban pedig magok fogának helyt.
    A két fátyolozott asszonyt maga segíté le a lovaikról a gróf s a csolnakba vezette. Épen indulni akartanak, midőn egy durva szózat rájok kiálta, hogy megálljanak. A vitézek kardjaikhoz kapdosának, de a gróf lecsendesíté őket, mert a kiáltó csakhamar közelebb jöve egy víg éneket dúdolva, melyből Móré Tamás hangjára ismert.
    Ez a bortömlő, ki csak két korty miatt tért ki az útból, úgy tele szívta már magát kora hajnalban a budai nedvből, hogy alig bírt lováról lekelni. A bor azonban csak a testét szokta volt ellankasztani, feje, bármennyit ivott tisztán maradt a mámortól, s ritkán volt olyan  eset, hogy Móré ne tudta volna mit teszen, s mit beszél. Ez okból volt hozzá a titkokkal teljes grófnak bizodalma. Kedve volt volna Tamásnak még tovább is dúdolni énekét, de grófjának, kinek magába vonúlt, titkokkal teljes és mindég nagy dolgokat forraló természete előtt keresztűlláthatatlan s bizonyos rémfátyollal volt előtte elburkolva, komor arczulatának tekintvén, nem mere énekével zajt ütni, hanem a csolnaknak egyik szélébe húzódék s a bor gőzétől nyomatva elszenderűlt.
    Mély hallgatás uralkodék a csolnakon,  csak a lapátok kimért s egyalakú csappanásai zavarák meg a csendet. A hegyek, melyek eddig kietlen fekete foltoknak tetszettek, lassanként előtünedeztek a kelő fényben. Hideg hajnali szellő fuvalta körül a vándorokat, kik a nap piruló lángjára, mely a víz tükörén reszketett, szótlanul bámúltak. Azalatt a csolnak észrevétlenül a parthoz evezett. A vándorok kiszállongának, s egy négylovú szekér görgött elő, melyre a gróf az asszonyokat felsegélvén, vitézeivel lovára pattant, s az egész kísérő sereg az erdő sűrűségei között eltűnt. 

II. SZAKASZ
A klastrom.

A klastromban, melynek a falai mellett az iménti szakaszban beszélt, viadal történt, hallák a lónyerítést, a kardcsattogásokat, összefutának a fráterek, de nem tudván, mi történik, s vaktában nem mervén a klastrom kapuját felnyitni, jónak találták, hogy a páter Eustáchius szobájába menjenek, kinek ablakai odaszolgáltak, honnan a fegyverzaj jöve, s onnét tudják meg, micsoda kalandor nép, vagy az ő kifejezésök szerint, quales impii nocturni praedones azok kik éjjeli időben e szent helyen egymást öldökleni eléggé istentelenek.

    - Quid hoc est frates? mond az öreg Eustáchius, midőn álmából felrettenvén, a nagy zörgésre ajtaját felnyitá, per amorem Dei crucifixi, talán tűz van? Boldogságos szűz, nem megmondottam-e hétezerszer is, hogy kutya és csirke a konyhából exuláljanak. A toll és a szőr gyulékony portéka; per deos immortales, tamen ex Plinio et Aristotele haec nota sunt
    - Nem tűz, Carissime confrater, hanem háború, öldöklés, gyilkolás mondának az ajtón berohanók, kik csaknem feltaszigálták a jó öreget, midőn tisztelt auctorait idézgette. 
    - Háború, öldöklés? per sacratissimam trinitatem! Civile bellum perniciosum totae quantae reipublicae. Egész sereg mondásokat idézett Cicero és Tacitusból a polgári háború ellen, de senki reá nem hallgatott, hanem lélekszakadva  rohantak az ablakokra, hogy lássák, quid consilii inter praedonum discordias.
    A hold felhők alá volt rejtezve, sötétség és borzasztó csend uralkodott az egész környéken. Az ablakon bámulók egy lelket sem láttak, mert ezalatt míg ők Páter Eustáchius ajaján zörgettek, a bajvívás végbement, s a fekete vitéz már jó tova haladott.
    Kérdés támada közöttök, mitevők legyenek? Ha tanácsos volna-e kaput felnyitni s nehánynak kimenni, hogy körültekintsenek, a klastrom falainál nincsen-e valamely zsiványbanda, mely talán a klastromot akarja felgyújtani, hogy annál könnyebben vihesse véghez a klastrom nyájában való rablást.
    Egyike a frátereknek azt vélte , hogy minekutána annyi szemek nézése és fülek hallgatása sem láthatott s hallhata valamit, ő el nem hiheti, hogy a fegyvercsattogást, a lónyerítést más okozta legyen, mint az a haramia, kit egy hónap előtt itt gyilkoltak meg, s kinek lelke azóta ezen környéken kísért. 
    Azon korban a tudomány helyét a babona töltötte be. A képzeleti erő vezér nélkül csapongott a kor embereinél, s mindenütt, hol valamit természeti úton megfejteni nem tuda, csodákkal és tündéri erőknél fogva fejtegette. Innen volt, hogy az emberek földet és tengert, léget és felhőt rémekkel s tündéri alakokkal lakosítottak meg, nem csoda tehát, ha a mi fráterünk találmánya hitelt könnyen nyert
    Az egész confráterség körében csak az egy páter Eustáchius volt, ki ezen állítást tagadta. S ámbár magában ő is hitte a rémek lételét, s félt tőlök, de az a kis hiúság, hogy magát mindég a legtanultabbnak mutathassa, eltagadtatá vele saját belső érzeményét, s többnyire mást szokott vitatni mint a mit hive. Most is tehát azonnal belecsapott a beszédbe:
    - Az lehetetlen fratres! Kísértetek csak a vén asszonyok fejében vannak, hoc repugnaret legibus naturlibus. És azután feltenni is vétek! Hiszen tudjuk ex novo testamento, hogy urunk az ördög hatalmát megtörte, hogy neki többé semmi ereje nincs az emberi lelkeken, hogy .......Még több és bővebb okokat hordott elő, részint a theológiából, részint metaphysikából, melyekkel igyekezett bebizonyítani, hogy a fráter állítása nem való. A confráterek, azonban nem nertek neki ellentmondani, de magokban még is hittek a fráter szavának.
    Azalatt míg ezek tanácskozának, a klastrom kapusa, ki maga is észrevevé a falak körőli lármát, sok vesződség után felkelté a priort, ki a vacsoránál infusiót engedvén, maga is jobban beletekingete a kancsóba mint egyébkor, s mélyen elaludt, kihozta tőle a kulcsokat, melyeket ez éjszakára mindég magánál tartott, mert tapasztalá, hogy a kapus a frátereket némelykor kibocsájtgatja, s ezek az egy fertálynyi távolra fekvő Diósjenőre szöknek, s gyakran csak akkor térnek vissza, midőn  a reggeli misén kell összegyülekezniök. Megszerezvén a kulcsokat, magához vette páter Móriczot, ki legbátrabbika vala a szerzeteseknek, s ha páter Eustáchhal a tudományokban nem mérkőzhetett is, több itélettel és életbeli ismeretekkel bírt nála. 
    A mint a kaput kitárnák, egy fekete paripa, egész lovagi készülettel a hátán, nyerítve az udvarra robbant. Az olvasó emlékezik a fekete vitéz paripájára, mely elszabadúlván, a viadal közben tért tetőt összenyargala, míg végre a helyre, hol urát elhagyá visszatérne, kit  midőn nem lelt volna meg többé, a klastromkapuban megállapodék, s elnyeríté magát, hogy valaki által bebocsáttassék; az őr és páter Móricz azon bátorsággal, melylyel a klastromban kevés bírt, összevizsgálnak egy homályos lámpafénynél mindent, míg végre a kék sisakú bajnokra akadának, ki még akkor is félholtan feküdt a vérében. 
Páter Móricz közelebbről megvizsgálván a testet, észrevevé, hogy még meleg, s benne élet van; haladék nélkül a klastromba viteté azt, és az orvos páterre bízta. Megvizsgálván a páter a sebét nem találta veszedelmesnek, de a testben szükségkép nagy elgyengülésnek kellett következnie, mert igen sok vér folyt el belőle.
    Ámbár a leventét külső jelekből inkább lehete holtnak mint élőnek tartani, mégis, hogy ha lehet, eszméletre hozassék, azt szükség volt sietve eszközlenie, de a páter addig nem nyúla a testhez, míg azon kornak szokásához képest minden, részint babonás, részint religiosus szertartásait el nem végezte volna. Komoly, ünnepélyes léptekkel közeledett a beteghez, érthetetlen szavakat mormolva körüljárta ágyát, s végre térdre esett, s ezen versnek háromszori elmondása után
         Fű,fű, fű!
         Ördögoldal-fű,
         Légy segéde a betegnek
         Ördögoldal-fű -
Kelet felé fordúlva, egy áhítatos Ave-Mariát monda, s keresztet vetvén a betegre, a szokott szók helyett ezeket mondogatá:  Hippokrates és Galenus nevében Ámen!
    Végre összetördelvén a sebfüveit, belőlük írt készíte s a bajnoknak sebhelyére köté, s egy kisszerű csuporba füveket hányván, rájuk bort önte, s az ekként készűlt italt a betegnek beadá, melyre az csakhamar magához tért és megszólala, de csak gyengén s alig hallható hangon.
    Alig futa el a klastromban a híre, hogy a megsebesített levente él, páter Móricz azonnal felkerekedék ágyából és ment látogatására. Ijedség futá el tetemeit, a midőn a szobába lépett. A bajnok, kit csak alig hittenek többé életre hozni, Jeney Kálmán volt a páter egykori növendéke. 
    Elfogódott szívvel könnyek csordúltak ki a jámbor szerzetes  szemeiből, s midőn szeretett növendékét ily helyheztetésben látá, érzette a veszedelemnek egész súlyát, mely életét fenyegeté.
    - Boldogságos szűz! hát így talállak-e Kálmán, s téged, bajnokot százak felett, talállak-e így? Mely kar lehete képes legyőzni?
    - Csitt! mond Jeney, elég szerencse nekem, hogy téged itt talállak. Ha a Jeney név előtted valaha kedves volt, ha Kálmán iránt legkisebb szikrája  lobogott benned a szeretetnek, most bizonyíthatod be.
    - Mi történt, az egek uráért?
    - Ne kérdd, ahhoz az idő rövid. Eddig atyám talán kétségbe esve küszködik a halállal, ülj lóra, és siess, hogy napfölkelte előtt Kámorban légy. Mondd a szerencsétlen aggnak, hogy ne bánkódjék, leánya nincs elrabolva, karjaim megszabadították, hogy itt van velem, s mihelyt sebemből meggyógyulok, azonnal honn leszünk Kámorban.
    - Mit? egek, nem hagyott-e el eszméletem? Ha értem, a mit mondasz? Lórát elrablani?  Istenem, szólj világosabban.
    - Mindent meg fogsz tudni. Pető honn van, látta a történteket, beszéltesd el vele magadnak. Most minden percz drága. Adjatok papírost, tollat, írnom kell neki. Másként nem hiendi a mit mondasz. 
    - Kálmán, az egekre kényszerítlek, szólj, él-e Lóra?
    - Kérdezd az eget, mely lecsillámlik reá s látja őt, én nem tudom.
    - Hol van tehát?
    - Nagy isten, mit nem adnék érte, ha tudnám. Kérdezd azokat, kik elrablák; de félre ezzel, ne töltsük szóval az időt, hanem nyergeltess lovat, s menj Kámorba,de sietve, a mint csak lehet.
    A mint ezeket mondá, azonnal tollat veve, s felegyenesedvén, a mennyire elgyengült teste engedé, megírá a levelet.
    Páter Móricz látván, hogy a menetel haladást nem szenvedhet, azonnal lóra ült, és az erdőknek sűrűségei között sebesen elvágtata.

III. SZAKASZ 
Kámor

Mindenekelőtte a történet fonalát tovább vinnők, szükség, hogy olvasónkat a Jeney-házzal, melynek elhanyatlása tárgya  lesz e regének, közelebbről megismertessük. 
    Egyikén azon magas tetőknek, melyek Nógrád és Hont között emelkednek föl, s jenői,vagy másként börzsönyi hegyeknek neveztetnek, nehány faltöredék s bástyanyomok látszanak. A pásztor, vagy vadász, mert e sivatag vidéket ritkán látogatja más, a mai időben kámori romoknak nevezi e puszta omladványokat, s regéket mond felőlök, melyeket őseitől tanult, vagy leleményes elmével önmaga költe. Ezen romok  alatt, mondják a mai kor emberei, kincsek vannak elrejtve, melyeket feltalálni csak annak  lehet, ki száz esztendőt túl élt, s szegény levén, sorsával mégis végiglen meg vala elégedve. A kincs, úgymond, több századok óta hever már a föld üregében, a nélkül, hogy valaki fölemelhette volna, s még félszázadig lesz elrejtve, s ha mindaddig sem találkozik még száz évű megelégedett, messze tartományokból fognak bizonyos idegen vének, számokra nézve hárman, megjelenni, s a kincset sötét borzasztó éjszakán a villámok fénye mellett felásván, magokkal elvinni. Ezen hegyek alatt fekszik a termékeny határú diósjenői falu, itt ömlik ki  a sziklák alól a gyógyerejű Zsibak forrás, itt láthatni ama csodálatos szigetet, mely minden tizedik évben változtatja helyzetét, mert a rege szerint ezen sziget a boszorkányok gyűlhelye. Itt tartanak minden tizedik évben tanácsot, s valahányszor gyülekezetöknek jó vége lőn, forgószelet támasztanak, mely a szigetet továbbhajtja a tó hullámai felett. Mintegy ötven év óta azonban a sziget egy helyben marad, mert a boszorkánysereg bizonyos nevezetes kérdés fölött, mely iránt már öt ízben tarta gyűlést összeegyesülni nem tud. 
    Mi nem akarjuk ezen véleményeknek alapjait vizsgálni, s eldönteni, mennyire igazak, mennyire nem, s azért bár többeket beszélhetnénk még, félbeszakasztjuk, s a helyett inkább egy-két vonással festjük ezen tájat, úgy, amint azon korban volt, melyben az itt elbeszélendő történet esik. 
    1456. év körül Diós-Jenő környékén több mérföldekig nem láta a szem egyebet sűrű erdőknél; a szántóföldek, melyek most gazdag aratással jutalmazzák Jenő lakóját, akkor rendetlen alakú irtoványok voltak, széjjelhányva egymástól az erdők sivatagaiban; a földmíves izzadással, nagy munkával szerezheté elő a terméketlen földből élelmét. A nép vadászatot látszott leginkább kedvelni, mert a vidék vadaknak nagy bőségében volt, a vadász könnyen vehette fáradságának jutalmát.

    Diós-Jenő, most egyik Nógrád legnépesebb helységeinek, akkor csak középszerű szegény falucska volt, egyetlenegy kitűnő hajlék sem látszott benne. De annál nagyobb fényt és pompát láthata a szem ott, hol most a kámori pusztaromok állanak. Mint egy tündér palota, csendes pompában fénylettek Kámor tornyai a magányos sivatagban, s már messsziről mutatták a szemnek, hogy urai s építői valaha a hatalomnak és gazdagságnak magas pontján állhattak. Mikor és ki által emeltettek legyen ezen méltóságos falak, arról a történetek mélyen hallgatnak. Felőle csak annyit mondhatunk, hogy jeruzsálemi András idejében már a Jeney-nemzetségé volt, mely származását Huba vezérig vitte fel, s három századiglan vírult Magyarország gyökeres nemzetségei között, s az országban, mint vitéz és harczra termett ivadék ismeretes volt. A nemzetség képe között, melyek a vártermek egyikében voltanak felaggatva, függött képe azon Jeneynek, ki egy régi oklevél bizonysága szerint jeruzsálemi Andrástól adományúl kapta ezen várat a diósjenői faluval s nehány ezen vidéken fekvő helységekkel együtt; ez adományban kapott uradalom az idők viszontagságai között részint belső háborúk, részint a Jeneyek fényűzése miatt (mert ez nagy gyengesége vala e nemzetségnek) annyira elcsonkúlt, hogy V. László király idejében, kinek országlása alá esik e jelen történet, a Jeneyek birtokában csak a kámori vár és Diós-Jenő volt. Három helységet az Ipoly partján a Forgách-nemzetség ragadott erőszakkal magához azon zavaros időkben, midőn Hédervári Kont és egyebek Zsigmond király ellen lázadának fel. Azonban 1436. évben Jeney András Forgách-ivadékot vevén nőül, vele nehény termékeny falunak juta birtokába a Garam mellékén, s ez által ismét egyikévé vált a felső-magyarországi hatalmasb nemeseknek.
    V. László országlásakor, vagy inkább azon korban, midőn regénk kezdődik, a Jeney-háznak András, a 70 évű agg, volt feje. Míg karjai a fegyvert emelhették, egyike volt a legvitézebb bajnokoknak Zsigmond s Albert királyok alatt, esküdt híve a Hunyadi-háznak, s híve a csecsemő Lászlónak is mindaddíg, míg a Garák vagy inkább Cillei pártja Hunyadi ellen rémítő hálóit nem szövé. Jelen volt a szendrői győzelemben Murát ellen, s midőn Hunyadi táborozásai elközeledtek, csaknem minden harczaiban résztvett, s kevés volt, kinek vitézségébe s hív indulatába oly sokat helyezett volna Hunyadi, mint az övébe. A szentimrei véres harcz után, hol Hunyadi oly dicsőleg vágta keresztül magát a török táboron, sebet kapott, s félszemét egy nyíllövés által elvesztette, visszavonúlt a hadi pályáról, s Kámor falai között szeretett nője s egyetlenegy fiúmagzatja körében tölté a nyugalom és béke napjait. Nyugalmát egy történet keseríté el, melyet a jövő szakaszban beszélendünk.

IV. szakasz
Tizenhat év előtt.

Egy komor őszi napon a vár előcsarnokában állott Kámor asszonya, a szépségéről nevezetes Forgách Mária, széjjel tekingetve a várhoz vezető ösvényen, ha férje és Kálmán fia, kik a vadászaton voltak, nem jőnek-e? Sehol sem láthatá, de helyettök egy asszonyt vett észre a vár felé közelegni. Egy czigány koldusné volt, ki balkarja alatt egy csomó rongyos bútort vitt, jobb kezénél pedig egy kisded, mintegy öt évű leányt vezetett. Az egyike volt a legcsudálatosb termeteknek, melyeket a szem emberalakok között találhat. Magassága csak negyedfél lábnyi, ehhez képest rendkívül vastag, de ezen vastagság korántsem a kövér vagy húsos test, hanem inkább, a mi asszonyoknál ritka, csont és izmok következése volt. Arcza egy rémítő boszorkánykép, inkább férfi- mint asszonyarczhoz hasonló, eldurvúlva s égve a nap vagy tűz hevétől, szemei szikrázó feketék, melyeknek tekintete, a helyett hogy könyörületre olvasztaná, inkább elrettenté a nézőt. Vonásaiban egy kegyetlen mosolygás, melyekkel Ramberg a kár vonásait festené, ezt azonban egy bizonyos komolysággal igyekezett elrejteni. Ősz hajai összekuszáltan állottak fején, s csak félig voltak egy gondatlanúl összeaggatott sárga kendő alá borítva. A kis leány, kit karjánál fogva vezetett, ellent nem állván az, hogy arcza oly színű volt, mely e népnek tulajdona, egy kedves lény vala. Gyönyörű nagy fekete szemek forgottak barna szemöldjei alatt, göndörödött gyűrűkben omlottak alá vállaira holló fürtei; vonásain annyi kellem és lágyság volt elöntve, hogy a szem, mely egyszer reápillanta, gyönyörűség között merült el nézésébe.
    ĺgy közelgett e két egymástól különböző alak a vár felé. Már a kapun belül voltanak, midőn egyszer riadás támada, s egy sereg kopó, mely a vadászatról jöve, rémítő zajjal rárohant a koldúsnőre. Ő visszahúzódott a kitárt kapu egyik szárnya megé, de a mérges üldözők nyomában voltak s képzelhetetlen dühösséggel rohantak reá. Az asszony védte magát, a mennyire lehetett, de mind hiába, a kis leányt kénytelen volt kezéből elbocsátani, hogy mind a két karjának hasznát vegye. Az ebek a leánykára rohantak, s már összemarczangolták volna, midőn hirtelen ott termett Kálmán, s látván a veszélyt megsarkantyúzá paripáját s közéjök ugratott a kutyáknak. Azonban ifjú hevessége mérséklet nélkül elragadván, a mit jóvá akart tenni, azt elrontá. A paripa elszilajodván a heves sarkantyúzás által, tüzesen a kutyák csoportja közé ugrott, s a szerencsétlen leánykát összegázolá. A koldúsnő rémítő sikoltása, a mint kétségbeesve ölébe kapta az eltiprott gyermeket, leírhatatlan. De ez mind későn vala. A leányka egy óranegyed múlva kiadá lelkét.
    A szerencsétlen koldúsnő kétségbeesve tépte haját, sikoltva futott fel a vár felé, s irtóztató hangon kiáltoza fel a vár asszonyához, hogy adja vissza gyermekét, melytől istentelen fia oly kegyetlenűl fosztotta meg; dühösen rohant fel a grádicsokon, s bőszült lelke Kámor asszonyán öntötte volna ki dühét, nem találván más tárgyat bosszújának, mert Kálmán ekkor már eltávozott, ha a megrémült Jeneyné hirtelen el nem zárja előtte a várcsarnok vasrostélyzatú ajtaját.
    Ekkor a koldúsnő, hasonló egy őrülthöz, felkaczagott, karjaira vette gyermekét, összekulcsolgatá azt, s ismét földre tette. Sírt s nevetett egyszersmind, s rémítő ábrázattal, melyen fájdalom, kétségbeesés s egyszersmind a bosszú iszonyú képe ült, azon ajtó felé fordúlva, hol a megrémült Jeneyné borzadva eltávozott, szörnyű átkokba öntötte ki mérgét.
    - Átok rád, kegyetlen Jeney-faj, átok arra, a ki szült, s a kit szülni fog. Legdrágább kincse magzatodnak, melyet szülni fogsz, Kámor asszonya, mely neked is kincsed vala, a szépség, legyen kiirtója ivadékodnak. Szálljanak várad kevély tornyai legdühösebb ellenséged kezébe, s örök homály és feledék borítsa el a Jeney nevet.
    Ezen borzasztó átkozódás után, melyet a már leszálló szürkület még bortasztóbbá teve, karjaira vevén holt gyermekét, ez a csudálatos asszonyalak eltávozott, és soha magát többé Kámor vidékén nem mutatá.
    E szerencsétlen történet után Jeneyné, kinek szelíd és gyönge érzéseit ez irtózatos jelenés mélyen megrázta, nemsokára forrólázba esett, s megszülte magzatját. Midőn tudtára adnák, hogy szülötte leánygyermek, ellepték lelkét  a babonák minden rémei, mivel a koldusnő jóslata már ennyiben teljesülve volt, egész valósággal hitte, hogy a leány leszen oka a Jeney-ház kipusztulásának. Mély ájulásba esett, melyből többé fel sem ébrede.
    A csecsemő, mely egészséges és ép vala, ügyes dajka kezére bízatott, s nevekedett atyja vigyázó szemei előtt. Három évű koráig, valahányszor reá tekinte az öreg Jeney, fájdalom gerjedt fel lelkében, s könnyeket törlött ki szemeiből a szeretett nő emlékezetére.
    Később, midőn a leány 9-10 évű volt, atyja szivében örömök és félelmek váltogatták egymást iránta. Gyönyörködve vette észre a lány eleven tüzes elméjét, s édesdeden mulatozott vele, de lassanként fejledező szépsége aggodalmat gerjeszte benne. A kor babonái őt kevésbé fogták el mint egyebeket, de mégis annyira nem győzheté meg, hogy a csodálatos jóslóné átka iránt egészen nyugton volna.
    A leányka még csak 14 éves vala, s már a szomszéd vidékeken szépsége közbeszéd tárgya lőn. A köznép nem nevezé őt máskép, mint a szép Lóra, s a pajkos leventék, kik Kámorba jöttek Kálmánhoz, vagy vadászat vagy harczjátékok kedvéért, bódúlt kedvökben a leánykát kámori csillagnak nevezték, s mindenik iparkodott magát  szerelmére méltóvá tenni, de ő érzéketlen és hideg maradt irántok. Nyarantan a lovaglásban lelte mulatságát, s kevés vadászatot tarta Kálmán, hogy ő azon jelen ne lett volna, egyikétől kísérve hívebb szobaleányainak. Téli napokban, midőn az öreg Jeney meghitt bajtársaival estvénként összeült, emlegetve a régibb csatákat és a nagy bajnok Hunyadi győzelmeit, s átkokat szórva a Cillei és Gara czimboráira, kik a Hunyadi-ház ellenségei voltak; Lóra egy kandallónál megvonúlva, dajkája tündérmeséi által szép regényes világot alkota maga körül. Csodálkozva hallgatta a rőfszakál történetét a három testvér királyfi bújdosását, kiknek legifjabbika nyerte el a sok viszontagságok után a tündérvárban lakó csodaszépségű leányt. Legörömestebb hallgatá azonban a szép Irma regéjét, kit hét esztendeig szeretett a szél király fia, mert szüleitől meg nem nyerhette, végre kilopá a várból, és hat villámsebességű táltoson elragadván, bűbájos kastélyában rejtette el.
    Bármely egyűgyűen voltak is az öreg Márta regéi szőve, elégségesek valának arra, hogy egy természeténél fogva ábrándozó leányka fejét elbódítsák. Innen származott, hogy Lóra mindenben bizonyos regényes színt keresett, s minél csudálatosabb és a mindennapi élettől különböző színe volt valamely tárgynak, annál kedvesebb volt előtte. Azon sok szép ifjoncz bajnokok közől, kik különbféle ürügy alatt Kámorba jöttek, hogy e szépség bálványát láthassák, s figyelmét magukra függeszthessék, az egyetlenegy Forgách volt az, ki Lóra kegyeit leginkább látszott bírni, s ezen megkülönböztetést nem annyire szépségének, ámbár a legszebb férfiaknak volt egyike, kiket Lóra valaha látott, hanem inkább annak, mert alakján és tettein bizonyos regényesség vala, mely őt a többi leventéktől egészen megkülönböztette, s leginkább hasonlíthatóvá tette azon tündér lovagokhoz, kikkel Lóra  a maga képzeleti világát meglakosította.
    Forgách László unokája volt azon Forgáchnak, ki a Jeney-nemzetség Ipoly melletti bírtokait magához ragadván az öreg Jeney Andrással gyűlölségben élt; Lórával és Kálmánnal rokonságban is állott, mert mint mondottuk ezeknek anyja Forgách-leány volt. Ez a Forgách egy gyönyörű sudár termet vala, magasságára nézve egy kissé több mint középszerű, hasonló egy ifjú paladinhoz, ki nagy Károlyt a harczba kísérte; arczát egy pár ajak, a legszebb metszésű, egy kevéssé meggörbedt orr, s két fekete szem tele szerelemlánggal és epedéssel ékesíték. Lelke bátor, nagyokra készűlt, s minden tettre elszánt, a mely nagyság és szépség bélyegeit hordozhata magán. Heves és könnyen fellobbanó természetű, de lobbanásait egész a csodálatig mérsékleni tudó; s innen a vele egykorú ifjú bajnokok között, kiket nem ész mint ezt, hanem szilaj tűz ragadozott, a legvitézebb lovag. Az egy szép tekintet vala, midőn László valamely ünnepen bajnoki ékességeiben megjelent. Rajta minden egyszerű vala czifrázatok nélkül, semmi szembeszökő piperézet vagy szín rajta nem látszott, soha más színű öltözetet mint feketét nem viselt, mégis minden szemek reá fordúltanak, mert méltóság kellemmel párosúlva ritka férfin volt annyi mértékben, mint László alakján. Egy sötét pej paripája volt, melyet, midőn Németországban kalandozva, egy bajvívásban Fridriktől nyert ajándékúl. Soha még bajnok lovat nem szerete mint ő ezt. Szemefénye gyanánt nézte, s a sebességtől vevén hasonlatot, bódorgó hevében Villámnak nevezte. 
    Ez a szép regényes lovag bálványa vala az asszonyi világnak, sőt bálványa az akkori ifjú leventéknek is. Minden ifjú  lovagok csak azon törekedtek, hogy hozzá hasonlítsanak; minden leányka leginkább neki kívánt tetszeni, de László szíve csak Lóráért hevűlt, csak ennek s ebben látszott élni, s a kevély ábrándozó leányka végre meghódolt volna e tündér vitéz ostromainak, de vele csak némelykor jöhete össze. László tudniillik sok hálával tartozott Cilleinek s a királynak, s ezeknek volt híve, s inkább a Garák mint Hunyadi pártjához szított; az öreg Jeney pedig mindazt, ki Hunyadit az imádásig nem tisztelte, miként ő, ellenség gyanánt nézte. Ez vala oka, s ama másik, hogy nagyatyja Jeneynek némely bírtokát magánál tartá, annak, hogy László nehányszor szóbeli vitákba ereszkedvén Jeneyvel a Hunyadi és Cillei között levő gyűlölség fölött, tüzesben összekapott, mintsem az ősz bajnok tűrhette volna;  s később látván, hogy Kámor ura előtt nem kedves vendég, Kámorból egészen elmaradt, csupán Kálmán vadászatát látogatá meg, de ezt is ritkán, mert Kálmánnal sem eléggé összehangzó volt. Itt láthatá csak némelykor Lórát.
    Ily kedvetlen körülmények között elveszté minden reményét, hogy Lóra szívét magához hajthassa, s méginkább azt, hogy valaha őt bírhassa. Nemsokára el is hagyá Kámor vidékét, melyhez csak félnapi távolságra lakott, s Budára, hol a király és Cillei nagy kedvezésekkel fogadták, s a király, apródainak fejévé tette, ritkán bocsátá el oldala mellől, s Cillein kívül alig volt biztosabb ember. 
    ĺgy tölté napjait László az udvari zaj és fények közepette. Lóra képét azonban semmi ki nem törűlheti lelkéből s élete bús emlékezés s titkon epesztő gyötrelem napjai voltak .
    Örömest beszélnénk többet is itt e regényes lovagról, mert tudjuk, hogy szép olvasónéinkat is ő érdeklené leginkább; de félbe kell szakasztanunk, s visszatérnünk Kámorba a szép Lórához.

V. szakasz
Vendégség

Az egy szép júliusi napon vala, midőn Jeney a Hunyadi vaskapui győzedelmét ünneplette. Pözsgött a vendég Kámor palotáiban. Magas fa székeken ültek körül egy hosszú tölgy asztalt, s vidám felkiáltások között járt kézről-kézre az ó budaival töltött nagy billikom. Legelső volt Jeney, ki a vaskapui győző 
egészségéért kelyhét felemelvén, azt ezen fenharsogó szavakban dicsőíté:
    - A vitézek fejedelmének, ki ezelőtt 14 évvel Vaskapunál az ozmánokat megtörte, hosszú életet!
    - Éljen! kiáltának a bajnokok, s adja isten veté közbe egy ifjú levente, hogy ellenségei megszégyenüljenek. 
    - Jól mondád Laszky, felelt Jeney, keresztülnyújtván kezét az asztalon a szólóhoz, jól mondád, adja isten, hogy az álnokok fúljanak meg azon törben melyet ellene készítenek. 
    - S kik azok? kérdé egy szózat a sokaság közűl, s látván, hogy minden szemek reá folrdúltanak, felemelkedék székéről. 
    A társaság csak most vevé észre, hogy közöttök egy ismeretlen van, s a szózat annál meglepőbb vala. Az idegen, ki szavát fölemelé, egy izmos férfi volt fekete pánczélba öltözve, sisakját, mely hasonlólag fekete volt, karjára  akasztva tartá. Feje kopasz, csak hátul látszott rajta nehány rőt hajszál függeni. Vonásai mintegy 40 évre mutattak. Külseje közönséges embert árult el, s alakján bizonyos durva szemtelenség látszott, s egy pár kialudt tüzű szem, s egy vörhenyeges orr jelentették, hogy a Noe-ápolta nedvnek nem ellensége, s hogy jelennen is ez szól belőle. Az olvasó ismeretes már ezen kancsóvitézzel, ő senki egyéb nem mint Móré Tamás.
    Midőn vakmerő kérdését kibocsátaná, felállott, mint mondánk és Jeneyre tekinte, kihez a kérdés intézve látszott lenni. 
    A heves Kálmán nem várván be, hogy atyja feleljen, tűzbe lobbant, s a Cillei és a Gara neveiket kiáltá fel.
    - Ifjú bajnok, minekelőtte e két nevet említenéd, meggondolhattad volna, hogy ők a király leghívebb szolgái, hogy csak olyakat cselekesznek, miket ő felsége maga is javall, s a mikor cselekedeteiket kárhoztatják, magát a felséget kárhoztatják. Tudod-e, mi a felségbántás?
    - Azt nem tőled fogom tanulni, gondolnám. S ki vagy te, hogy egy istentelen Cillei és Gara pártjára kelni mersz?
    - Az mindegy a dologra, elég hogy egy híve a királynak, s így tisztelője a Cillei és Gara névnek. 
    Az a vakmerő arcz és rettenhetlen hang, melylyel Móré ezeket mondá, bámulást gerjeszte a körben. Kálmánnak  egy szempillantatnyira nem engedé a tűz felelni, de csakhamar elcsillapúlván, határozott szóval, mely egyszersmind értésére adá Tamásnak, hogy a villám közel van, rákiálta:
    - Úgy hát ellensége Hunyadinak, s ellenségem nekem. 
    - A mint akarod úgy magyarázd, mond Móré, s alig mondá, általános zaj támada a körben, szikrázott az arcz és szem minden alakon, s Kálmán már félig kihúzá a kardját, midőn Lóra mellette termett, s kérlelve őt minden erejével tartóztatá karját.
    Bármely szemtelen vakmerőséggel bírt is Móré, s bár e jelenés előre ki vala Móré és grófja által gondolva, mégis, midőn ennyi szemek villáma egyszerre reácsapott, Móré egy kissé elsápada, s alább hagyott fenhangjából.
    Azon időben nagy véteknek tartatott a vendégi jus megsértése, s Móré csak ennek paizsa alatt mert ennyi szemtelenségre vetemedni, a minthogy reménye nem is csalá meg, mert az öreg Jeney, bármint fel vala is háborodva Móré szavain, midőn látná, hogy fegyverek zördűlnek, azonnal csendet kért.
    - Az balgatag vakmerőség tőled, bárki légy, hogy magadat itt közöttünk Cillei és Gara hívének vallod, s érdemelnéd, hogy azonnal kárát lásd botor tettednek; de barátim, Hunyadi hívei, ne felejtsétek a vendégi just, s ne azt, hogy Jeney házában még ezen jus soha nem sértetett meg. Azonban, ha kinek kedve van ezen Cillei czimboráján elégtételt venni, teheti azt bízvást Kámor falain kívül. A délesti időt úgyis vadászattal kívánja tölteni mulatságtokra Kálmán, halaszszátok az elégtételt akkorra.
    - Úgy legyen, mond Kálmán, tüzesen végig mérve szemeivel Mórét, én meg fogok vele vívni.
    - Legyen, mond felbátorodva Móré, s egy nehéz vaskesztyűt vetvén Kálmán elébe.
    - S most csendet barátim, mond Jeney, s elkezdé újra a kelyhet Szilágyi és az ifjú Hunyadiak egészségére üríteni.
    Valahányszor felkiáltás történt, Móré kelyhe már akkor mindég üres volt, mérgesen borítá fenékkel fel kelyhét a jelenlevők bosszantására.
    Haraggal vala a vendégeknek mindenike eltelve, azonban elfojták tüzöket az öreg Jeney intésére, s a hosszú tivornya viszály nélkül ment végbe.
    Felkerekedének a vendégek a hosszú tölgy asztal mellől, és mindenike sietett, hogy a vadászseregtől el ne maradjon. Lóra és társnéja nyitották meg a menetet, ez egy világos pej, amaz  vasderes ménen. Az ifjú leventék körbe vették a két asszonyalakot,  s a legszerencsésbnek az érzette magát, ki Lórához közelebb juthata. Kámor csillaga csak hidegen forgatá végig rajtok szeme szép sugárait, s bájos mosolygással, de a melyben csak udvariasság mutatkozott, viszonzá a nyájaskodók szavait. Figyelme más gondoktól látszott elfoglava lenni. Szemei végig repülték a sereget, s Kálmánon állapodának meg, ki midőn észrevenné húga intését, közelebb szöktete hozzá, s mindketten kiválva a seregtől beszédbe merűltenek. 
    Lóra szemrehányást teve bátyjának, hogy viadalra pánczél nélkül s ily könnyű fegyverzetben jöve, s nem titkolhatá el aggodalmát a viadal kimenetele felől. A leányka rettegésben vala egy részről bátyjáért, más részről sajnálta az idegen vitézt is, ki iránt benne bizonyos titkos részvétel támadott. Az a fekete pánczél, melybe öltözve volt, az a fényes kopasz homlok, mely oly bátran állotta ki annyi szemek haragvillámát, az a szokatlan mód, melylyel e csodálatos vitéz Kámorban megjelent, s mely által ottlétét észrevehetővé tette, mind oly különös színt viseltek magokon, melyeket a regényes Lóra kedvelt.
    Ez a titkos idegen vitéz hasonlónak látszott előtte egy tündér lovaghoz a mesében, ki egyszerre megjelenik valamely történet összebonyolódott csomóját felsőbb erőknél fogva feloldani. Ezen okokból igyekezett Lóra azon, hogy a viadalt valahogyan elmellőzhesse, azonban esdeklései  Kálmánt, bármily hatása is volt szavának egyébkor reá, meg nem kérlelhették, hanem inkább tüzét nagyobb lángba hozták.
    Azonban hogy Lóra és Kálmán beszédbe merűlve lassan egymás mellett léptettek, riadás támada, s a vadászok egymásra kiáltozák a vigyázat! hangját, mely annak volt jele, hogy az ebek valamely vadnak nyomában vannak. Azonnal zavarodás támadott a vadászseregben, s a lovagok csakhamar széjjel futának, s a két asszonyság egyedűl hagyva látá magát.
    Kálmán, noha tüzes vadász vala, nem hagyá magát ezen zaj között elragadtatni, hanem az ismeretlen lovagot követé szemeivel. A mint Móré megsejté, hogy Kálmán által lesben tartatik, megsarkantyúzá lovát, és ellenkező irányban azzal, merre a vadászok mentek, mintha szökni akarna, száguldani kezde; mihelyt ezt észrevevé Kálmán, utána iramlék, s látván, hogy az nem áll, hanem mindég sebesebb menetelt enged lovának, rákiálta. Móré nem felelt, hanem sebes futással ment. Kálmán mintegy bizonyos levén felőle, hogy a galád faj megszeppent, s a viadal elől fut, tüzesen vágtata nyomában; már jó tova haladának onnét, hol az asszonyságokat hagyták volt, midőn Móré egy tisztás mezőre érvén, hirtelen megállapodék, s két ujját ajkaira tevén, hangosan süvölte. Ekkor szemközt fordítván lovát a felé még mindég tüzesen nyargaló Kálmánnal, kardot húza és elébe vágtatott. Kálmán rögtön ott vala, s a két bajnok összecsapott. Tüzes vala a megtámadás mindkét részről, s a kardok csattanásai végighangzották az erdőt. Móré csakhamar érezvén, hogy az, kivel mérkőzik, nála sokkal erősebb, már hátrálni kezdett és csüggedni, s midőn látná, hogy a diadalt végtére is kénytelen e vakmerő ifjúnak engedni, futásnak erede. Kálmán nyomában volt, már éltével fizetett volna Móré, de csakhamar zörgés támada a sűrűben, s egy lovag előtte termett, s ugyanazon pillanatban, midőn ezt észrevenné, hét más fekete pánczélú lovas kibuja az erdőből.
    Kálmán azonnal észrevevé, hogy ez árulás, s hogy az idegen vitéz, kit mi Mórénak ismerünk, csak azon okból futa, hogy őt veszélybe csalhassa.
    Nem csüggede el Kálmán bátorsága, noha látá, hogy itt kilencz ellen kell vívnia. Megigazítván magát nyergében, egyenesen azon lovag ellen támada, ki először a sűrűből kijöve, mert a másik (Móré) már előre haladt. A kardok hatalmasan összekocczanának, s Kálmán azonnal sejté, hogy ellenkezőjén nem oly könnyű leszen győzelmet venni, mint ama másikon lett volna. Azonban a fekete vitéz, nem annyira támadólag mint védőleg viselé magát, s csak azon látszott igyekezni, hogy tartóztassa őt, s társainak szabad menetelt eszközöljön. Gyanúját az is bizonyítá, hogy a fekete vitéz sokszor előre tekintgetett, ha társait látja-e még. Kálmán még inkább tűzre gerjesztetvén ezen álnok játék által, mely alatt titkos czélokat vélt lappangani, megújult erővel rohant a vitézre. Ez észrevevén, hogy társai már jó tova haladtak, megsarkantyúzá lovát, s iszonyú sebességgel rohant előre. Kálmán mindenütt nyomában.
    Mintegy negyedórányi verseny száguldás után a fekete bajnok ismét megállapodék, egy olyan helyén az erdőnek, hol az út többfelé csavarodék. Előttök  egy kissé távolabb jókora magasságú kopasz domb állott, melyen csak itt-ott volt egy-két bokor. A viadal ismét megújúlt, de a fekete bajnok részéről ismét csak védőleg és Kálmánt tartóztatólag. Soha még Kálmán ennyi ügyességet a védelemben egy bajnoknál sem tapasztalt, rajta minden fegyverforgatási fortélyok foganatlanok lettek, elannyira, hogy Kálmánnak minden, szinte a dühösségig vitt támadásai mellett is, a fekete bajnok, kezei közül sérelmetlen siklott ki. 
    A nap már a hegyek megé szálla, midőn Kámor hőse a bosszú és szégyen érzeteitől elfogódva, minekutána a futó lovagot szemei előtt elvesztvén, többé beérni nem remélheté, visszafordítá paripáját. Alig mene néhány száz lépést, történetből visszatekinte, s íme a kopasz domb tetején, melyet említénk, látá a kilencz fekete lovagot két asszony személyt körbe fogva kísérni. Jéghidegséggel simúlt le az ijedelem tetemein, midőn húgának vasderes paripáját megismeré. Most lőnek előtte az egész félnap titkai világosak, most tudá, hogy az a lator, kivel bajvívásba keveredett, húgának rablója. Ádáz érzések kezdének dühödni keblében, látta, hogy a veszély elháríthatatlan, hogy maga kilencz vakmerő latorral mérkőzni elégtelen; de háborgó érzéseit az ész szava le nem csendesítheté, mint egy bőszűlt, úgy rohant vaktában a rablók után. Szinte félóráig száguldott előre, míg csak annyira érhete, hogy őket távol megpillanthatá. Lórát megmentenie már maga is lehetetlennek hitte, s felhagyott azon feltétellel, hogy őket tovább űzze, s a helyett azon okosabb gondolatra jöve, hogy nyomaikon, melyeket a letiprott fűben jól ki lehetne venni, kémlelni fogja őket. Ily feltétellel haladt utánok, hol lassan ügetve, hol  sebesebben, a szerint a mint nyomaikat látá, vagy eltévesztvén, néha keresé.
    Azonban az a ravasz fekete lovag, kivel oly sokáig vívott hasztalanúl, s ki az ő mozdulataira ügyelt, megsejté őt s a mint tudjuk a történet elején, a monostor mellett útját állotta, s vele összekapván, megsebesíté.
 


VI. szakasz
Nőrablás

Csend vala, s mély hallgatás Kámor palotáiban, csupán az öreg Jeney kedvencz madara vijjogott néha lánczát zörgetve. Ez egy rendkívüli nagyságú sas vala, egyike azoknak, melyeket a szepesvármegyei havasok nevelnek; ez a fejedelmek madara szinte 30 esztendő óta tartatott a kámori várban fogva, s egyike volt az öreg Jeney legkedvesebb mulató tárgyainak. Mindég maga szokta volt etetni, a mihez ez a büszke fogoly annyira szokva volt, hogy végtére mástól nem is igen akará elfogadni étkét, ha a szolgáknak valamelyike húst vagy egyebet hoza s felé nyújta, megfordúla helyén s nem nézett a kínálóra, mintha tőlök valamit elfogadni magához illetlennek tartaná. Valahányszor pedig az öreg Jeney végig ment a palotán, szárnyait rázogatá s víjjogással adta tudtára éhét. Az öreg Jeney ezen méltóságos madárban, mely 30 éveken által csendes nyugalommal látszott viselni rabságát, a megdönthetetlen nagyság eleven symbolumát találta; s az imádott hős Hunyadit hasonlítgatá hozzá, kit a maga fenségéből, hová hazafiúi érzelmei emelték, semmi rágalom és fondorkodás panaszokra vagy bosszúra levonni nem tudá.
    A nap végsugárait lövelte be a gót ablakok sokszínű üvegein, s bekövetkezett az éj;, de még a vadászseregből senki sem tére meg. Szédelgető léptekkel csoszogott végig a palotán Jeney, kevélyen körültekintgetve őseinek képein, melyek a falon függöttek. Ősz  feje s meggörbedt vállai gyenge inogása, első tekintetre mutaták évei nagy számát, melyeket túlélt. Bátor tekintete mely még ezen agg éveiben sem hagyá el, gyaníttatá a hajdankor bajnokát. Ő már a határnál állott; a múltban vala mindene a jövendők csak hiú álmok gyanánt húzódtak végig képzelete előtt. A mi még az élethez kapcsolá, az egyedül két szeretett gyermeke volt, s ezeket is a babonás hit előtte mint szülötteit a balszerencsének úgy ábrázolá. Lóra iránt való szeretetét s gyönyöreit homályos aggodalmak zavarták meg, Kálmánnak pedig határtalan tüze semmi mérséket nem ismert, s férfiú-korában ifjúi vad lánggal ragadozta el, tevé nyugtalansága okát.
    Ily gondolatokkal tépelődve járdalt most is végig a szobákon, s merengéseiből kedvelt madara vijjogása ébreszté fel.
    - Ha, te pajkos, éhezel úgy-e? mond az öreg, s kinyitván egy fa szekrényt, nyers húst veve kezébe, melyet a sas meglátván, elterjeszté széles nagy szárnyait, s azoknak rázogatása által oly nagy szelet gerjeszte, hogy a teremben  levő mécsvilágok sebesen kezdének lobogni. Az öreg egy ideig ingerlé az éh madarat, oda nyújtá neki a falatot, ismét elkapja, melyre az méregbe jöve s csapkodni kezdett szárnyaival, de csakhamar lecsendesűlt, midőn az öreg egy húsdarabot oda engede. A sas körmei közé fogta, de elébb nem vágott bele, mintsem orrát ura kezéhez törülgetné, mely a hízelkedés jele volt. ĺgy űze mulatságot vele, s rövidíté magányos óráit, a midőn hirtelen zajgás támada a várudvaron, s míg az öreg az ajtóhoz érne, szörnyű sebeséggel és fuldokolva berohana egy szolga azon hírrel, hogy LÓra kisasszonyt és Ilkát nem találják, hgoy a vadászok összebolyongták az egész erdőt, de sehol nyoma nincs, hogy egy paripa visszajött, de magányosan ura nélkül, s nyaka megsebesítve van s vérzik, s azt gyanítják, a nyeregszerszámról, hogy Pető lova. Alig mondá a szolga ezeket, azonnal belépett Pető, kit a mint tudjuk megrettent lova kivete a nyeregből, s gyalog vánszorgott vissza, a mennyire az esés által elgyengűlttől telhetett.
    Pető elmondá a szomorú hírt, hogy az az idegen vitéz, kit Kálmán úrfi viadalra hítt, kilenczed magával volt, hogy Kálmán Úrfi kettejével megharczolt, de őket meg nem győzheté, hogy a rablók elfutottak szemeik elől, s most Kálmán úrfi nyomozásokra megyen stb.
    Az öreg reszketve hallgatá e rémítő hírt, ijedés és bosszú megrázták tetemeit, midőn magát összeszedné, Petőre és leginkább a szolgára támada.
    - S te félénk alávaló kutya, ott merted hagyni uradat a veszélyben, s most bátorkodol előmbe jönni, s itt vén banya módjára pityeregni a szerencsétlenségen? El szemeim elől, ezen pillanatban lóra! s utána a latroknak, s jaj annak, ki hírt nem hoz közűletek. Húsán e madarat fogom meghízlalni.
    Pető menteni kezdé magát, hogy lova kiveté nyergéből s nem mehete többé a rablók után, de a felháborodott öreget ez csak ingerlé, s annyira fellobbant, hogy egy buzogányt kapván kezébe, mely ott a szegletben több rozsdás fegyverek között állott, utána hajítaná, de karjai nem bírván elég sebességgel, Pető félreugrék előle. Ezáltal a méreg annyira elfogá, hogy azonnal szédülés lepte meg és földre rogyott.
    Midőn eszméletre jőne, ágyban találta magát, s Lóra dajkája ült mellette.
    A szolgák lovakra ültek, s összefutották a közel környéket, de nem juthatván semminek nyomába, éjféltájban visszatértek.
    A gyönge agg midőn hírt veve, újra mély ájulásba esett annyira, hogy a körülállók már holtnak hitték. Midőn magához tére az éjfél már elhaladt, az álom elnyomta a körűle levőket, mély és iszonyú csend uralkodott. Ő mozdulatlanúl feküdt ágyán, szemei az ablakon keresztül világló holdra valának függesztve. Hírtelen suhogást hallott, az ablak megnyíla, s egy fejér alak hasonló azon vékony ködhöz, mely holdvilágos éjszakán a tavak felett lebeg ágya felé húzódott, s gyenge félig hallható hangon ezen szavakat susogá:

             Nyugton, Kámor agg ura, 
             Tűrjed békén sorsodat. 
             Változatlan végezet:
             Nemzetséged elveszendő
             Mint az árnyék ...
E szavak után csendesen enyészni kezde az alak, mindég ritkább és ritkább leve ködábrázata, s végtére hasonlóvá vált azon ezüst sugárokhoz, melyeket a hold a terembe lövelle, s elfoszlott a szem elől mint a víz feletti pára, melyet fuvalmak tépdelnek szét.
    A beteg mindezeket hideg figyelemmel szemlélte, de midőn az alak már eltünt volt, végig gondolá szavainak értelmét, képzelete óriássá növeszté képét nemzetsége balszerencséjének, elborzada a gondolattól, hideg veríték folyá el arczulatát, s kitörte a forróláz. ĺgy feküvék szinte hajnalpírultig szó és mozdulat nélkül.

VII. szakasz 
Az őrült

Keresztet vete magára, egy Ave-Máriát monda el Páter Móricz, midőn a klastromfalakat elhagyá. Az éj csendes vala, tisztán fénylettek a csillagok, s ő békén haladott útján. Diósjenő falut már elhagyá, midőn a hajnal szürkűlni kezdett. Hideg szellő támada éjszakról, eleintén csak gyenge fuvalattal, de minél közelebb ére Móricz a boszorkánytóhoz, annál inkább nevekedni tetszék az előtte, s midőn már szinte a vízpartnál ügetne, irtóztató forgószéllé változott, mely Móriczot, ki különben sem vala a legügyesb lovas, csaknem lesodorta a nyerges hátáról. Móricz nem vala félénk, a mint annak ezen éjszaka is adá jelét, de midőn ezen helyhez ért, mely a boszorkánymesék által annyi ki valaha híresztelve, hideg borzadás futá el tagjait, s lehúzván fejéről a capuciumot, egy áhitatos keresztet vete magára, s e szókat mondá: Jézus légy velünk!
    Irtóztató viharszél zuhogott a tó környékén, szörnyű moraj támada az erdőben, csikorogtak a fák, s a víz hullámai magasra emelkedének. A páter szemei az ingó szigeten függtenek, s rettegések között, mikor fog majd tovább mozdúlni, mert azt, hogy most boszorkánygyűlés ne legyen, senki sem hitethette volna el vele. Midőn a szigetet elhagyá, s a hegyekhez közeledék, a zaj is megcsendesűlt. Az ég virradni kezdett, s páterünk nyugton mene útján. Midőn az erdő közé ért, emberi beszéd hatotta meg fülét, de ő senkit sem látván, keveset gondola a beszéddel, s tovább ment.
    Közötte a jenei hegyeknek, hol az út felcsavarodik Kámor felé, leszálla páterünk nyergéből, s lovát gyalog vezette. ĺgy mene néhány perczig; midőn közel volna a forráshoz, mely ott sziklál alól fakadt, s harsogó csattogással ömlött le egy közel mély völgybe,lova makacson megállapodék s nem akart tovább menni. Eleinte páterünk vonni kezdé azt fékjénél fogva, de midőn látná, hogy engedni nem akar, ráüle, s úgy igyekezék kényszerítni a menetelre. A ló hortyogni és kapálni kezde egy ideig, de csakhamar megindúlt s békén mene. Midőn a forráshoz ért, egy asszonyalakot veve észre, mely a forrás mellett ült egy szikladarabon, s kötényében mindenféle virágok voltak, melyeket koszorúvá látszott kötözni. Az egy parasztleány volt, idejére nézve mintegy 16-17 évű, ábrázatja nem vala szép, de vonásaiban valami vonzó és érdeklődő volt; öltözete igen különös, s az akkori viselethez, melyet a falusi leányok kedveltek, csak annyiban hasonló, hogy ebből, s egy nemesi származatú asszonyi öltözetből látszott összevegyítve lenni. Derekán tudniillik egy szűk, testhez feszűlten álló, mákvirág mellény volt, lábain piros kordovány csizma, szoknyája barna szövet, melyre czifrázatúl sárga búzakalászok voltak aggatva, karjain egy tiszta fehér ümög széles ujjakkal. Haján, mely gondatlanúl befonott vala, hasonlókép búzakalász koszorú. Arczain beteges halavány szín ült, s mindamellett is, hogy a leányka gyakran nevetett, képéből a keseredett lélek jelei látszottak. Midőn a páter közelebb jöve hozzá, a leányka elhajigálta virágait, felegyenesedett helyéből: 
    - Isten hozott atyám, mond, és megfogá a páter köntösét, és megcsókolgatá, végre hát mégis eljöttél. Ugyan bizony régen is vártunk utánad. 
    - Ki vagy te csudálatos leányka, s mit csinálsz itt, ily időben egyedül?
    - Mintha nem tudnád? mond a leányka bizonyos keserves nevetéssel, pedig esketni jősz engemet Kálmán úrfival, mert az az öreg ember, a ki Kámorban lakik, nem szeret, már úgyis nem sokáig fog élni, s akkor enyém lesz az a szép magas vár, elhajítom ezeket a kalászokat fejemről, nagy aranyos csipkék lesznek fejkötőmön, s olyan szép leszek, mint a szép Lóra kisasszony.
    - S ki mondta neked mindezeket szegény leány?
    - Ki mondta? Kálmán úrfi, a ki sok embernek parancsol, még neked is.
    - S hát honnan jösz te most ide?
    - Honnan? Kámorból, ott voltam megnézni azokat a szép magas tornyokat, hol Kálmán úrfi lakik. De ő most nincs otthon, elment Lóra kisaszonynyal Budára, magának és nekem ruhát csináltatni a mennyegzőre, hahaha! Az öreg ember meg, a ki engem nem szeret, haragudott, hogy elmentek, azután beteg is lett, már most meghal, úgy ni, mert engem soha sem akart a várba ereszteni, s egyszer lejött hozzánk a malomba, s olyan haragosan nézett rám, huh!
    Itt egy nagyot sikolta, hogy szinte hangzott az erdő, s nemsokára távulról e kiáltás hallatszott: Ilka! Ilka! - melyet midőn a leány meghallott volna, átalölelte a páter lábát: ne hagyj el engem édes atyám, mond esdekelve, és könnyűk hullottak szemeiből, ne hagyj engem elvinni annak a vén asszonynak, az engem megint bezár, s jaj milyen sokáig kell ott ülnöm, hacsak el nem szököm, nem ereszt, tegnap estve is úgy szaladtam el előle, máskép nem láthattam volna azokat a szép magas tornyokat Kámorban, nem láttam volna azt is, hogy az öreg ember, a ki engem nem szeretett, meghalva fekszik. 
    - Jaj, jaj, jaj, már itt van az a vén asszony! kiáltá a leányka, elhányván virágait kötényestől, szaladt le a völgy felé.
    - Hová szaladsz szegény boldogtalan, mond az öreg asszony, ki épen a forrás mellé tért, Andor, Andor!
    - Itt vagyok, felelt egy férfi hang az erdőből.
    - Eredj, vidd haza húgodat, lábaim nem bírnak utána futni.
    - A kendé az a leány? kérdé a páter a közelgő asszonyt.
    - Enyém az isten-adta boldogtalana! Bár elvenné a Jézus, s ne hagyná kínlódni.
    - S mióta van így?
    - Lelki atyám, bizony már esztendeje.
    - S mitől tébolyodott meg?
    A kérdésre az asszony elsárgúlt, szemei tüzesen fogottak, s mint egy fúria mérges tekintettel mereszté szemeit a páterre.
    - Kérdezze meg ott, a hová megyen, s minek is kérdi, mintha nem tudná, ki tett engem  szerencsétlenné már ezelőtt tizenhét évvel.
    - Csodálatos asszony, mond a páter, reá meresztvén szemeit, én csak most ismerek reád, s tudom, hogy férjedet szerencsétlenség érte ezelőtt tizenhét évvel, de leányod bajának ki az oka, azt mindeddig nem hallottam.
    - Nem kelmed volt-e Kálmán nevelője?
    - Az voltam.
    - Nem jár-e minden héten a kámori kápolnába misézni?
    - Jártam ezelőtt két évvel, de most más barát jár.
    - Azt kell tudni kelmednek, hogy Kálmán úrfi szerette Ilkát, s míg a szegény leányon egy kis szépség volt, mindenféle igéreteket tett neki, a mint e boldogtalan beszéli, de később az istenadta megbetegedett, képén kiütések voltak, s elvesztette előbbi kellemét, a miért Kálmán úrfi többé reá sem nézett, s a szegény leány bújában megbódúlt, s most, hogy én hajamat összetépdelem a keserűségben, kelmetek ott Kámorban vígan mulatnak, gond nélkül poharazva, s a kik szerencsétlenné tették, egy vigasztaló szóval sem közelítnek a szegény özvegyhez. Én folyamodtam az éghez bosszúért, nem hallgatott meg, most felidézek mindent a poklokból, s visszamérem a kölcsönt, ha ha mindenem utána vesz is. Isten hozzád, szerencsés utat a várba! ott reád lakodalmi pompa vár, benne a Kámor kevély ura lesz a vőlegény s a menyaszony én.
    E szavak után hirtelen megfordúlt e csodálatos asszony, s minekutána még nehány fenyegető és bosszús fúria.pillanatokat vetett volna vissza az elborzadt szerzetesre, eltávozott azon irányba, merre leánya ment volt.
    Mint kőszobor, úgy álla a páter egy helyben mozdulatlanúl e csodálatos jelenéstől; nem tudá, mit higyjen a beszéltek felől. Ez asszonyt ismerte még azon korban midőn Kámorban lakott, s tudá azon szerencsétlenséget is, hogy férjét ezelőtt tizenhét évvel az öreg Jeney halálra lőtte történetesen vadászaton, s hogy ennek az asszonynak a környéken az a híre vala, hogy boszorkány, s gonosz lelkekkel szövetségben van, de a mit a leányáról beszélt, az a páter előtt új dolog volt, s nem hiheté el, hogy Kálmán, kinek szívét jól ismerte, a leányt ilyetén módón volt volna képes szerencsétlenné tenni. Midőn így gondolkodék, hirtelen keresztülvillant fején, a mit a tébolyodott leány monda Jeney felől, s azonnal lovára ült, s a mint tőle telhetett, sebesen folytatta útját.
   A nap már felkele, arany színben olvadoztak a hegyek, de Kámor tornyai most nem látszottak meg, mert fent a hegytetőn sötét reggeli pára fogta körül. Midőn a várkapun bevágtata, egy szolga jött elébe, s kijelentette, hogy urok épen félóra előtt adá ki lelkét.
    - Dicsértessék az úr neve! mond a páter, keresztet vetvén magára, s egy hosszú könnycsepp csordúlt ki szemeiből. Nemsokára Pető jött halvány arczczal elébe, kinek, midőn kikérdezte volna mindenek felől, elmondá, hogy Kálmán úrfi nálok van nehéz sebben.
     - És mindjárt lóra ülök, mond a hív szolga, és elhozatom ide Kálmán úrfit.
    Az istenért ne! az nagy balgatagság volna tőled, egy nehéz beteget a gyász helyére hozni.
    - Az igaz, de hát ki fogja a temetést elrendelni?
    - Az az én gondom. Mindjárt menjen egy szolga a monostorba a priorhoz, adja tudtára a dolgot, s azt is, hogy tegyen rendelést a temetés iránt, s küldjön nehány frátert, kik a pompánál jelen lesznek. Kálmán úrfi előtt titkoltassék el a dolog addig, míg betegségéből fel nem gyógyúl.
    Pető azonnal ment, hogy Páter Móricz rendelése teljesedjék.

VIII. szakasz
Temetés

Kálmán úrfi, orvosa parancsolatja szerint, nyugton feküvék ágyában szinte másnap délig; de minekutána ily hosszas idő alatt sem vehete semmi hírt atyja felől, lelkét aggodalmak kezdték marczonglani. Nemsokára a dél elmúlta után mozgást halla szobái ablakai alatt s beszédeket, melyekből olyasmit vehete ki, mintha a klastromban valamely készületek tétetnének. Eleintén békén marada, de képzeletei csakhamar felkeverték nyugalmát, felkele ágyából s kitekinte az ablakon. A zaj már megszűnt, csend vala a monostorban, s ő a mint nem halla semmit, úgy nem is látott, s noha eléggé erősnek érzé magát arra, hogy fennmaradhasson, mégis lefekvék. Nemsokára megkondúltak a monostor harangjai, tompa zúgással visszhangzottak a falak, titkos rémlet fogta el Kálmán lelkét, felkele hirtelen ágyából, az ablakhoz mene és hallgatódzott. Csend vala mindenütt, de távolról a mosotor folyosóin lépteket halla, s beszédet, a hang közelebb jöve, s épen Kálmán ajtaja előtt ezen szavakat lehetne beől kivenni: "Ma reggel halt meg". 
    Felszökött Kálmán e szavakra, villám sebességgel hányta magára ruháit, s egy szempillantatban künn vala a monsotor udvarán.
     Az orvos észrevevé, hogy betege megszökött az ágyból, zajt támaszta, összefutva mindent, s midőn megpillantaná Kálmán úrfit, összekulcsolt kezekkel kérte, hogy térne vissza, mert egészségét veszedelemnek teszi ki.
    Halgass áruló! nem elég, hogy eddig veszteglék miattad, akkor, midőn Kámorban atyámat temetitek ! S e szavakra elkiáltá magát, hogy azt az idegen lovat hozzák elő.
    A jámbor páter, ki Kálmánt gyógyítá, térdre esett előtte, s könyörgött a boldogságos szűz nevében, de a tüzes ifjú kardjára csapott: Ha nem engedtek, úgymond, mennem, keresztül rajtatok fogok magamnak utat vágni, s mérgesen az ólba rohant, megnyergelé a lovat, mely a fekete bajnoktól maradt vala el, s mint a villám felpattana reá, és ment téren és tetőn egyiránt képzelhetetlen sebességgel mint a zivatarok üvöltő szele, nem látva semmit, s nem érezve mást, mint vesztesége nagyságát.
    A szegény paripa, mely még a meredeknek fel is sarkalva volt, Kámor kapuiban leroskada a bőszűlt lovag alatt, s ő mint egy bosszúló oroszlán úgy rohant fel a várba. A nap már leszállott volt és borongni kezde az esti szürkület. A várudvar tele volt néppel, kik Diós-Jenőről csoportozának össze a szomorú pompára. Száz szövétnek világított a kormos falak között, s a koporsót négy szép pánczélos  levente hozta vállain le a vár udvarára.
    Szerzetesek állották körül a koporsót, fejökre húzva a szomorú csuklyát, s midőn egyike a gyászhangú "requiem aeternam dona ei dominé"-t mondaná, zavar támada a népben, az asszonyok borzadva susogának egymásnak. Jézus! itt van Kálmán úrfi! A bőszűlt ifjú keresztülronta a népen, s egyenesen a koporsóra rohant. A körülállók mint a kőszobrok elmerülve álltanak ott e szörnyű látványra, és senkinek sem juta eszébe, mitevő legyen. Kálmán, kinek szívét a fájdalom ölyvei egész a dühösségig tépték, leveté a koporsó fedelét, és az elhidegült tetemekre borúlt.
    - Ó isten, isten! kiálta kezeit fejére kulcsolva, csak egy búcsúszót még e halvány hideg ajkakról! Mint a kőszobor mozdulat nélkül marada hosszú ideig a koporsón, s végre felegyenesedvén, végig tekinte a körülállókon, mintha arczot keresne, melyen fájdalmaihoz hasonló fájdalmakat olvasson; halvány és réműlt arczokat látott, de fájdalmat, név nélkül valót, milyen keblében dúlt, egyiken sem sejthete. Még egyszer rátekinte oly pillanattal, melyben az elválás minden keservei egybe olvadva voltak, s ekkor kezeivel eltakarván könnyekben úszó szemeket, hideg elfásúlt susogó szózattal parancsolá, hogy vigyék a testet. 
    A halotti kíséret megindult a sírbolt felé, ő pedig tántorgó léptekkel barátjaitól kísérve fel a várterembe. Egy karszékbe vetette magát s végig vivé pillantatait a szobának minden szögletein, mintha keresne helyet, hol szemei ürességet ne találjanak, mely szívében hosszú, végig láthatatlan volt, mint az örök élet gondolatja.
    Bajtársai azt hivék, hogy fájdalmai alatt leroskad, de ez csak az érzelmek első kiömlése volt, melyet rendszerint az ő heves természete irtóztató, rendkivüli képekben nyilatkoztata ki. Az első érzelem-zajgás után elébe elébe állott atyjának agg s régtűl sír felé hanyatló kora, mely rendszerint első vigasztaló gondolat ily körülmények között, csillapodni kezdő érzései egymásba olvadtak által. A bosszú szózatja pendűlt meg lelkében, képzelete óriássá növeszté előtte azon történetet, mely húgát érdeklé, s mintha titkos hatalmak fuvalnának tagjaiba erőt, felegyenesedvén helyéről, lassú, de hatalmas léptekkel járdala végig a tágas teremben; vonásai mutatták, hogy feje magas gond s czélok fontolásával tépelődik. Úgy tetszék előtte, hogy ős atyái, kiknek hideg, feszes rémhez hasonló tekintetű képeik, melyek a művészetnek még csak első derengései voltak, ott függtenek, őt bosszúra intenék. Fellázadának minden érzései, sebes léptekkel ment a szomszéd palota felé, hol a temetésre gyűlt leventék komor sötét arczokkal ültenek az asztal kürül, s minden jelei nélkül a vígságnak lakták a szomorú halotti tort. Minden szemek az ajtó felé fordúltanak, melynek két magas szárnya sebesen szétröpült egymástól,s közöttük belépett a kámori ifjú hős.
    Egy méltóságos ősz férfi felkele székéről, s elébe ment, hogy üdvözölje. Hideg pillantatot vete reá az ifjú, melyen egyszersmind a csodálkozás jelei látszottak, de észrevevén hogy az ősz pillák alól könnyek csordúltak ki, egy szíves kézszorítással viszonzá az ősz üdvözletét.
    - Isten hozott, úgymond Forgách, s vedd köszönetemet érte, hogy téged is itt talállak, kit legkevésbé reméltem.
    - Öcsém, engemet csak atyád hitt ellenségének, de az nem valék; hogy Hunyadi mellett a királynak is híve voltam, mint jobbágyhoz illik, az vala vétkem előtte. De legyen feledve a múlt, Forgách meg fogja bizonyítni fiának, a mit az atya nem hive, hogy a rokonvér benne a Jeney-ház iránt soha nem hűlt el. 
    Az ifjú hideg és gyanús pillantattal tekinte reá, kezét egykedvűleg nyújtá neki jeléül a békülésnek, de mozdulataiból látszott, hogy szívét, mely gyanúktól van körülvéve, nyújtani nem akarja.
    Helyt foga az ifjú, vendégei között, s kelyhét felemelvén, köszönetet ivott a jelenlevőknek, hogy atyjának végtiszteletére megjelentek.
    A leventék melegen fogadták a köszönetet, de azon megjegyzéssel, hogy ők csak a kötelesség parancsait teljesíték, s kezeiket nyújták ifjú barátjok további szolgálatára.
    Jeney felálla  e nyilatkozatra, szemeiben szokatlan tűz lobbana fel, s arczát, mely eddig halvány volt a betegség és bánat miatt, gyenge pirúlás lepte el.
    - Vendégeim, vitéz bajtársak! mond a leventékhez fordúlva, Jeney még soha nem kért semmit tőletek, kiket rég barátjainak nevez; engedjétek meg, hogy most tegyen hozzátok kérést, s azt, hogy barátságtokat szabad legyen próbára tennie. 
    A vitézek egymásre tekingetének barátjoknak e szavain, mint azok, kik csudálkozásokat valamely dolog különösségén el nem titkolhatják, azonban csakhamar kiragadá őket Jeney beszéde a kétségből, melyet az ekként folytata:
    -Tudva van előttetek, mi történt a Jeney-házon nehány nap előtt, tudva van, hogy az a gyalázatoknak oly neme, melynél nagyobb egy magyar ős törzsökös nemzetségen, mind azoknak véleménye szerint, kik nem korcsaik nemzetünknek, nem eshetik.
    - Igaz, kiáltának mindnyájan, tiszteletlenség az asszonyi nemen egy dicsőséges háznak, milyen a Jeney, egyetlenegy leány ivadékát, Kámor dicső csillagát, ily undokul meghomályosítani, ez több mint orgyilkos bűne. Leányrablás, leánygyalázat, a vétkek legnagyobbika.
    - Éppen ez az, a mit mondani akarék nektek, s ez az, a mi bosszút érdemel. 
    - Bosszút, rémítő bosszút, kiáltanak a leventék.
    - Ezt kívánom tőletek bajtársak, ez legyen próbája barátságtoknak, s reménylem, hogy a mit kivánok, az nem nemtelen kivánság tőlem, mert nincs köztetek egy is, kinek leventei kardja ne volna felszánva az asszonyi becsület védelmére, ha pedig van, az nem érdemli, hogy a tisztességes lovagok körében helyet fogjon. 
    - Ugy van, s parancsolj velünk, bátran mint bajtársaiddal, s megyünk bármely szempillantatban, s készek vagyunk megvívni ördögeivel a pokolnak! E szavakra felállottak székeikről, mintha mindenik menni készülne. De Jeney, ki leghidegebben szóla közöttök, bár a leghevesbike vala mindnyájoknak, lecsillapítá őket. 
    - Köszönöm, Úgymond, részvéteteket nemes leventék; ti több hévvel is vettétek a dolgot mint vártam volna, s ez győz meg arról, hogy barátságtok igaz; de bajtársak, a dolog nem oly könnyű mint vélitek. Lórát hatalmasb kezek között gyanítom lenni, mint hogy szabadítása oly könnyű szerrel véghezmehessen. Itt a hevesség csak rontaná a dolgot, azért egyedül azt kivánom tőletek, igérjétek meg vitézi jobbotokra, hogy ha karotokat kivánni fogom, nem fogjátok azt tőlem megtagadni. 
    - Vitézi jobbunkra és becsületünkre! mondának hevesen a leventék.
    Úgy legyen, felelt Jeney, s ezt mindennemű esetekre, akár az ellen kell is vívni, ki országunkban magánál nagyobbat ismerni nem akar, akár egyike ellen az én legközelebbi rokonaimnak.
    Midőn e végszavakat mondá, éles, keresztülható, lelket döbbentő pilllantatot vete az öreg Forgáchra, mintha lelkéből akarná kiolvasni, hogy húgának rablója az ő fia volt, a híres levente Forgách László; azonban az öreg vonásain sem ijedség, sem zavarodás jelei nem látszottak, hanem a helyett a legnagyobb részvételt mutata Lóra ügye iránt, a mi Kálmánnak egy kissé gyengítette gyanúját, s e  pillanatban készebb volt hinni, hogy ez istentelen történetben Cillei Ulrik keze mozgatja a dolgokat.
    - Úgy legyen, kiáltának Jeney utolsú szavára a leventék, a mint te akarod.
    - Ha testvéremmel kell is megvívni, veté utána az ifjú Laszky, én szolgálatodra leszek, mert a vétket atyámban is tudnám büntetni.
    Ezen viszonos igéretek után eloszlának a bajnokok Kámorból, s Jeney egyedül marad a most puszta palotában, hol még  nehány nap előtt atyja és szeretett húga társaságában a legkedvesebb órákat tölté.
    Minden üres volt és puszta Kálmán lelke előtt, s iszonyú csend uralkodott a gót falak között, csak néha hallatá magát egy gyenge sápító vijjogás messze egyikében a vár előcsarnokainak. Most emlékezett meg Kálmán megholt atyja kedves madaráról, azonnal ment a szobába, honnan a vijjogás jöve.
    Midőn az ajtót kinyitá, szárnyait rázogatni kezdé a szegény állat, de észrevevén, hogy nem az öreg Jeney jő felé, elcsendesedve nézett Kálmánra. Ez felé ment és játékot kezde vele, de az komor és szomorú tekintetét nem változtatá meg, Kálmán eledelt nyújta felé, a madár elfordúlt.
    - Szegény boldogtalan bohó, te még most is gazdádat várod, mond Jeney, és most kezdének először szemei könnyezni. Várhatsz, meddig az neked többet étket nyújt, megemészt az éhség.
    - Szívében az emlékezet minde fájdalmakat megújíta, s zokogva, mint egy gyermek hagyta el a szobát. Ha a betegség és a mai nap szerencsétlensége el nem lankasztá vala minden inait, még azon éjjel elhagyta volna a gyásznak ezen puszta helyét, hol minden szeglet és tárgy csak kínos emlékezeteket gerjeszte benne; de tagjai gyengék valának, és a bágyadás oly nagy, hogy általok még érzései is eltompíttattak, s a test nyugodalmat kivánt. 
    Sípjával egyet füttyente, melyre hív szolgája Pető belépett, kinek midőn kiadná parancsait a készületre, ágyába dőlt, s elnyomá az álom.

IX. szakasz
A vándorok

Még a hajnal alig támada fel, már készen állott a vár udvarán két paripa, melyeken Pető és Kálmán úrfi vándorlásaikat elkezdendők voltak. Nyugtalanúl kapált és tombolt a két mén, rágta zabláját és nyerített, hogy az egész várterem hangzott bele, s Kálmán úrfi még nem jöve. Őt egy hosszú és nehéz álom nyomta el, melyből még sokáig nem ébredt volna fel, ha Pető nem jelenti vala, hogy a paripák rég óta készen állanak. Sebesen felöltözék vándor köntösébe, melyet a végre választa ki, s mely egészen hasonló volt a Petőéhez, s mert még eddig senki sem látta testén, eléggé alkalmas arra, hogy meg ne ismertessék. Midőn elkészüle, egy csomó kulcsot veve kezébe és intett Petőnek, hogy az öreg Borka jőjjön elő.
    Ez a vénasszony dajkája volt mind Kálmánnak,  mind Lórának, s a Jeney-ház leghívebb cseléde, a miért urának mindég legtöbb bizodalmát bírta. Ez egy egyszerű anyóka volt, tele áhítatossággal és istenfélelemmel, de e mellett hogy neméhez és korához is hasonló legyen, tele amaz idők babonáival, s valahányszor regélni kellett, arra mind kész vala, minthogy több regét, s tarkább tündéribb színnel kifestve nála talán a h1res  Seherazád szultánné az Ezeregy Éjszakában sem tuda, s ezekkel bódítá el Lórának is, ki az ő dajkakezein nőtt fel, ifjú tüzes képzeletét.
    Az öreg belépe, s az vala első híre, melyet hozott, hogy azt a nagy madarat a boldogúlt kegyelmes úr úgy ápolt, ma reggel holtan találták. Négy nap óta, úgymond, semmit nem evett, mert az étket még az ő kezeiből sem akarta elvenni.
    - Hagyd azt, mond Kálmán hidegen, de még is nem minden részvét nélkül, hagyd azt jó öreg, elég hogy magad élsz, s van kinek kezébe adhatom e kulcsokat, s kire bízhatom mindenem gondviselését. Minden cseléd parancsod alatt fog állani, a várkaput éjjel és naponnan zárva tartsátok, ez maga elég arra, hogy kóborló rablóktól megmentsen. Isten veletek.
    - S hova megyen Kálmán úrfi? kérdé az agg szorúlt szívvel, s könnyet törülve ki szeméből, és mikor tér meg?
    - Két nagy kérdés, mond Kálmán, melyre felelnem nem oly könnyű, te mint jámbor öreg gondolnád. Hová megyek, azt még csak a jövő órában fogom meggondolni; mikor térek meg, azt csak a jó isten tudja, lehet hogy nemsokára, lehet hogy soha sem, de ne búsúlj, te akkor sem vagy elhagyva, tudod, hol van a nemzetség kincse elrejtve, végy  magadnak belőle jutalmat azon hív szolgálatokért, melyekkel a Jeney-ház iránt viseltettél.
    Az öreg csodálkozva s bizonyos nehezteléssel nézett reá.
    - Hogy Kálmán úrfinak most jut eszébe megbántani az öreg Borkát?
    - Megbántani, Borka? Azt én Borka, nem akarhattam.
    - Jutalom hív szolgálatomért, s kincs, mely nekem nem kell. Nem elég jutalom-e nekem, hogy árva létemre Kámorban felnevekedtem, s az a szép telek, melyet a megholt kegyelmes úr Diós-Jenőn ada, nem jutalom volt-e, s én még kincseit is megraboljam jóltevőimnek? Kálmán úrfi, Kálmán úrfi, hogy oly sok idő alatt sem tudá magát Borka az úrfival megismertetni.
    - Bocsáss meg nemes szívű öreg, az nem úgy volt értve. Tudod, ha én vissza nem jövök, Kámor minden kincseivel együtt valami galád kezébe jut, s talán épen az kapja királyi adományúl, ki eszköz volt, hogy a Jeney-ház végső ivadékaiban is kidőlt.
    -Az nem történik meg, mert ha Kálmán úrfi háborúba megy is, s ott vész, van még,  a kire e kincsek néznek.
    - S az?
    - Lóra kisasszony. 
    - Úgy? Jó szerencsét hozzá Borka. Te becsületes asszony vagy, szeretnéd a kincset a Jeney-örökösöknek megtakarítani, de abból alig leszen valami, tudod jó öreg, alig leszen valami.
    -Talán lesz Kálmán úrfi. Azt hiszi-e az úrfi, hogy Lórát valami idegen rablók vitték el. Hahaha, én többet tudok.
    -S mit tudsz te szerencsétlen öreg? mond Kálmán, tüzesen megragadva Borka kezét, s ráfüggesztvén szemeit, mintha ki akarná nézni belőle a titkot.
    - Hm, mond Borka, a mit én tudok, azt az úrfi nehezen tudja, az olyat csak mi asszonyok tudjuk észrevenni. De ne nézzen hát rám olyan mérgesen Kálmán úrfi, szinte fáj a szemem belé.
    - Ki vele, a mit tudsz, vagy...
    - Az istenért; miért haragudott úgy meg úrfi, hiszen én megmondok mindent szívesen. Nem vette-e észre Kálmán úrfi, hogy a szép ifjú úr, a ki mindig ide jött vadászatra, Lóra kisasszonyt szereti?
    -Ki az, boldogtalan, mondd meg?
    - Kicsoda? mintha nem tudná, Forgách úrfi.
    - Úgy? azt tudtam. 
    - Rég szerette Lóra kisasszonyt, s úgy látszott, a kisasszony is őt, de titkolta, mert a megboldogult kegyelmes úr haragban volt a Forgáchokkal. S rövideden szólva, én tudom, hogy Forgách úrfival ment el Lóra kisasszony.
    - Tudod, te vén szatyor, mond Kálmán haragra lobbanva, s engem itt hagysz várakozni, s szádból kiolvasni a szót?
    - Azaz, csak úgy gondolom Kálmán úrfi, mert hej, hamis érzés az a szerelem. 
    - Vagy úgy, hát csak gondolod? Én is gondoltam össze-vissza sok tarkát és bolondot életemben, de vele nem akartam senkit elámítani mint te most engem. Most p.o. azt gondolom, hogy Lóra még ma visszajő hat lovú tüzes szárnyú lovakon vágtatva be Kámorba, mintha a szélkirály húga volna, de mivel a gondolat bolond, elhallgatok vele s magam sem hiszem, s paripát nyergeltetek, s megyek, merre szemeim visznek, a helyett, hogy bevárnám.
    - S nem hiszi azt az úrfi? én pedig hiszem, hogy ha a kisasszony és Forgách megtudják, hogy az öreg úr meghalt, nem lévén többé, kitől félni  Forgáchnak, azonnal visszajönnek. 
    - Attól mentsék meg a jó istenei Forgáchot és engem.
    - Hogyan? Nem fogadná őket az úrfi szívesen?
    - Hallgass öreg, azt te nem érted, mond Kálmán iszonyú tűzzel, mely mutatá, hogy még a gondolattól is borzad, ha Forgáchnak kell lennie húga rablójának.
    Készen  vala minden, s a két utazó paripákra ülvén, elhagyá Kámor falait. Egy komor ködös reggel vala, az ég elborúlva, s alig lehete tíz lépést előre látni, ámbár június 15-e volt. Kálmán lelke sötét és borongó, mint a sivatag köde, melyben útját folytatá. Midőn a várkapun kiérkeztenek, felkapcsolák sisakjaikat, hogy magokat minden vizsga szemek előtt ismeretlenekké tegyék, s csendesen haladtak lefelé a hegyeken. Eleintén azt tevé fel magában Kálmán, hogy Buda felé veszi útját, de az a gyanakodás, mely előbb is már foglalatoskodtatá lelkét, hogy t.i. Forgáchnak kell a dologban valamit tudnia, most az öreg Borka beszéde új után új  erővel lepte meg őt, s megváltoztatván  szándékát, lovának  fékét Szécsény tája felé fordítá.
    Már jó tova haladának, de még mindég erdők között, a mint az út mellett két asszony szemeikbe ötlék. Egy forrás mellett ültenek, s közel egymáshoz, bizodalmas beszélgetésben. Egyike a két asszonynak az a boszorkányi tetteiről elhíresűlt molnárné volt, kit az olvasó már ismer, a másika egy még ennél vénebb bába Diós-Jenőről, kinek ugyan nem volt boszorkányi híre, de valami ily lény lehetett, az akkori babonás világnak egész külseje mutatá. Derekára
egy rongyos, legalább 30 évet mutató, hajdan zöld, de színét elhagyván, sárguló-fakó szoknya volt kötve, melynek minden részeiről szakadozott foltok függtenek. Nyakán szinte egy régi sárgán pontozott kendő, mely csak annyiban volt jobb a szoknyánál, hogy  lyukak helyett foltok valának rajta, s ez oly gondatlanúl vetve nyakára, hogy hátának csak egyik felét borítá be, a másikat egy vastag szövetű ing fedezé, csakhogy egész fekete napsütötte színében meg nem látszott. Fején semmi sem vala, a szél szabadon játszott és kuszálta haját, mely fekete volt ugyan, de vegyítve ősz szálakkal. Arczán legalább is hatvanöt év ránczai ültek, s midőn nevetésre vonúlt szája, ezen ránczok mindég egy harmadnyival megszaporodtak, legalább nevetése, mely szüntelen való volt, elrémítette volna magát a vakmerőséget is, oly valami irtózatos vala. A másik, a molnárné, komolyan ült, mosolygás nélkül, de szemeiben a romlás és pusztítás vágyai égtek. Két iszonyú alak, egyik a kárörömnek, másik az átoknak lehetett volna képe egy Salvator Rosa irtózatos ecsete alatt.
    - Nézd csak Éva, minő hegykén ül ez a két suhancz a lovon, mintha övék lenne fél Magyarország. Mernék fogadni, hogy az az első az ördögöt is viadalra hívná, oly  elbizottan lógázza magát a nyergében.
    - Sisakjokat leereszték, s azt godolják, hogy ha senkit sem látnak, őket sem látja senki, hahaha!
    - Manó vigyen el engem, ha mindkettejüket nem ismerem.
    - Én meg azt is tudom, hová mennek, hahaha!
    - Godolod Trázsi?
    - Mintha nem tudnád te is. Majd Lóra kisasszonyt szerzik vissza, ha pedig nem lehet, harczra kelnek azzal is, ki őket soha nem  bántotta, mint vad bika, melyet egy-pár kuvasz megriasztott, mérgében felökleli még anyját is. 
    - Ugy kell a kevély bolondnak; ha nem gondolná, hogy neki van legtöbb esze, s karjaiban a legnagyobb vitézség, úgy nem vetné meg az ily koldust mint mi vagyunk, nem tette volna szerencsétlenné azt a szegény bolond leányt.
    - Hahaha! hadd el Éva, ő most jó úton jár. Épen ott, a hol te kivánod.
    - Szerencsés utat neki, vigye a forgó szél minél hamarabb Budára, ott ráakad, a mit keres, megkapja jutalmát annak is, a mit leányommal tett.
    - De ők pedig nem Budára mennek.
    - Hát hová?
    - Azt még nem tudom, mert Kálmán úrfi nincs elhatározva. Nem látod, most töri rajta fejét.
    - Neki Budára kell mennie, törik vagy szakad.
    - Ha akarod Éva, de magától még most nem megy.
    - Neki kell Budára mennie, mond szikrázó szemekkel a molnárné, s úgy üté a kezében levő lóbordát egy sziklához, hogy azonnal ezer darabra töredezett, s minden darabból kék lángok lobbantak fel. Ha másként nem, így fogom őt mérgem lángjaival oda kergetni.
    - Hahaha! úgy jó mulatságom lesz benneteket nézni.
    - most el Éva utánok, mond a molnárné, s kezébe vevén seprőjét, nehány érthetetlen szavakat mormola, annak utána rá ült a seprőre, s egyet kettőt csattanta ajkaival, akként, mint mikor a kocsisok a lovakat indítják. A seprő azonnal elváltozék egy tüzes fekete paripává, a vén banya pedig egy fiatal lovaggá, s rögtön útnak eredtek.

X. szakasz
A lovag

A kámori vándorok csendesen haladtak útjokon, s már közel valának az országúthoz, hol el kelle térni, vagy Buda, vagy Szécsény felé, midőn távol egy porfelleget pillantának meg az országúton, melyet a szél feléjek látszott hajtani. A felleg csakhamar eloszlott szemeik elől, s egy lovagot láttak sebesen vágtatva feléjök jönni. 
    - Isten jó nap vitézek! messze-e még ide Szécsény? kérdé a lovag, midőn hozzájok ugratott.
    - Még jó távolka, felelt Pető, de ha úgy megyen kend, mint egy idő óta látom, úgy estélig könnyen ott lehet.
    - Azt magam is óhajtanám, mond a lovag, mert uram azt kivánta. 
    - Szabad kérdeni, ki a kend ura?
    - Forgách László, a király udvarnoka.
    - Udvarnoka? kérdé Kálmán, ki a beszédre figyelmessé kezde lenni, s mióta?
    - Uram, már rég óta, több mint esztendeje; bár ott hagyná, hogy ne kellene laknom Bécset, nem is tudom, mit szeret ott az az én uram; mikor úgy utálja a németet mint én.
    - Talán valami német kisasszonyba szeretett?
    - Ej, dehogy, inkább egyikre sem néz, mintha nem is férfi volna, a mit minden ember csudál, a ki úgy nem tudja, mint én, hogy neki egy magyar kisasszony mátkája van.
    - Mátkája? ohó, hát úgy ő sem ment a kelepczétől. S ki lehet az a magyar kisasszony?
    - Az uram, egy gazdag nemesnek leánya, ki nem messze lakik ide. Látja, uram, ott azt a magas hegyet, a megett van egy másik alacsonyabb hegy, ha távolabb volnánk Szécsény felé, talán megláthatnánk, ott lakik ő egy szép magas várba.
    - Nem Kámornak hívják a helyet?
    - Épen úgy.
    - Az hát Jeney Lóra volna atyafi?
    - Épen az a neve, melyet az úr mond. Uram, az ám szép teremtés. Eszem-adta, hetedhét országon nincs párja.
    - Volt atyafi, volt, de már isten tudja, hol van.
    - Hogy-hogy?
    - Azt mondják, hogy valami erdei kóborlók kirabolták a várból, s most már semmi nyoma sincs.
    - Dehogy! azt még nem hallottam. Istenem, ha ezt az én uram megtudja, senki sem fogja többé vidámnak látni.
    - Pedig itt azt mondják, hogy ő maga lopta el azt a szép kisasszonyt.
    - Ha ő lopta-e? Hm, azt ő nem tudta volna úgy tenni, hogy én ne tudjam. S aztán ő más legény, villányozom a lelkét, mint hogy leányokat rablani rút dolognak ne tartaná. Ha lopták uram,  másnak keze lehet ezen dologban, melyet ha valaki keresne, hamar kitudhatná. 
    - Kié?
    - Én nem nevezhetek meg senkit, mert már úgyis rajt vesztettem egyszer a fecsegésen, de csak azt mondom kegyelmeteknek, hogy az udvarnál kell az ily dolgok után tapogatódzni. 
    - Talán gróf Cilleit érti kend?
    - Villányozom a lelkét, már mondtam, hogy én senkit sem nevezek. Isten jó nap vitézek, az én utam siető.
    - Még egy szóra atyafi, mond Kálmán, s közelebb lépe a lovakhoz, s lassú hangon, mintha társa előtt titkolódznék, kérdé: úgy-e Cillei a kit kend ért?
    - Én néma vagyok, de villányozom adta, ha ott keresné is valaki a lopás nyomát, nem messze járna tőle. Isten jó nap vitézek!
    E szavak után megsarkantyúzá lovát s elvágtata oly sebességgel, a mint jött, s nehány percz múlva csak egy porfelleg látszott távol az országúton.
    - Úgy hát Forgách Budán van, mert a király nehány hónap óta itt mulat, s itt van bizonynyal Cillei is, mond Kálmán magában, s megsarkantyúzván lovát Pető felé fordúla s határozottan mondá, hogy útjok Budára megyen.
    Az olvasót nehezen fogná mulatni, ha itt leírnók a kámori vándorok útját, melyen semmi nevezetes nem történt, a mi e regéhez való volna, ezért e helyt azon szabadságot veszszük magunknak, melyet a mesélők oly nagy jussal gyakorolnak, hogy t. i. időt és helyet nem tekintvén, egyszerre oda teszik hőseiket, hová a környűletek kivánják, s a két vándort egyenesen általteszszük a királyi Budára, s itt fogjuk mutatni e történet további folyamatját; de minekelőtte ehhez kezdenénk szükség egy-két pillantatot vetni az akkori királyi udvarra, hogy a történet jobban felvilágosodjék. 

Második rész

I. szakasz
A királyi nevendék

Mióta az Árpád férfi-ivadéka harmadik Andrásban elhúnyt, s a királyi korona mely eddig öröködés lánczán szállott egyik sarjadékról a másikra, a a nemzet választása által leve megnyerhető. Magyarországot szünet nélkül polgári pártok vészei hányták. A mennyi hatalommal bíró polgárokat számlált az ország,   szinte annyi áhítozókat a korona után, melynek megnyerhetése mindenki előtt csak nehéznek látszott, s nem, mint előbb, lehetetlennek! Innen a Trencsényi Máté hatalmas mozgásai Veczel, ottó és Károly királyok alatt, innen Lajos halála után az asszonyi ingatag kormány és Zsigmond király kevély uralkodása alatt Hervója, Kont és egyebek nyugtalanságai. Egyedül első Lajos szemfényvesztő nagysága, s tettekkel gazdag uralkodása volt eléggé erős a kornak ezen veszélyes szellemét féken tartani. A legzavarosabb időszak azonban, melyet ezen okok szültenek, Albert halálától a nagy Corvin uralma kezdetéig tartott. 
    Elsőben az Erzsébet csecsemő fiának párt fogói és a lengyel Ulászló lözött folytak a viták, melyek a várnai mezőkön elfolyt királyi vér által megcsillapodván, most a magyar korona hatalmasb polgárai között más irányt vevének, s nagyobb lánggal mint előbb kezdettek dühöngni. Ezen zavarokból Hédervári Lőrincz akkori nádor óhajtott a királyi székre ülni, de a nemzet sejtvé fortélyait, az 1445 ki gyűlésen, hol a kormányt hét igazgatóra bízta, közűlök a fondorkodó nádort készakarva kihagyá.
    Ezen zavaros időkben emelte fel hatalmát a magyar történetekben oly nevezetes Cillei-nemzetség. A ragadozó, nyugtalan indulatú Cillei Hermánnak, a történetírók bizonyítása szerint, egy leány s egy fiú magzatja volt. Az első nőül vétetvén Zsigmond király által, római császárné, több nagy országok királynéja lőn, s a fénynek s csillogásnak azom fokára emelkedett, hová asszony emelkedni képes, s ő vala alapítója azon hatalomnak, melylyel a Cillei-nemzetség dicsekedett, mert Zsigmond király ezen szövődés óta szinte pazarlásig halmozta e házra kegyelmeit. 1406-ban Hermánt Tót-, Horvát- és Dalmátország bánjává tette, Varasd városát s az egész Zágor vármegyét neki ajándékozá, a csáktornyai szigetet pedig eladta. Ennek volt unokája a híres Ulrik, kiről itt szó leszen. Ez a ragyogás-szomjúzó, uralkodni vágyó lélek nem elégedett meg azon hatalommal, melyet ősei hivatala és reá maradt széles birtokok által nyert vala, hanem magának mind nagyobb hatalmat igyekezett szerezni. Elsőben Albert királyt vonta hálóiba, ki annyira meghagyá magát általa vakíttatni, hogy 1437. maga helyett csehországi helytartónak nevezé. Ulrik csakhamar megmutatá indulatait. Ekövete t.i. titkon mindeneket, hogy magát csehországi királylyá tehesse, azonban elárultatván szándéka, Albert által letétetett hivatalából. Midőn  a kormány az ötvegy Erzsébet kezeire szála, s Ulrik ennél sejté a főhatalmat lenni, ismét kegyeibe színlette magát annyira, hogy a királyi özvegy mindenek felett az ő tanácsait követé. Midőn a csecsemő László megkoronáztatnék, ő mondotta el az esküvést helyette. Midőn Ulászló pártja Győrt ostromlaná, melynek falai közé vonta magát az özvegy királyné, a német és cseh hadaknak, melyek a várat védték, ő vala kapitányok, s itt is, midőn látná, hogy a szerencse Erzsébetnek nem kedvez, meg akara szökni, de Ulászló seregei által elfogaték, s csak 24 kezes állítása mellet eresztetett szabadon 1441. Annak színe alatt, hogy Erzsébet jusait pártolja, kimene a túladunai vidéket rablani egy jókora sereggel, Szombathelynél az Ulászló seregeit megverte, s Bánfi Istvánt, a fővezért elfogta. 1446. ismét rablással indúlt Horvátországba, hogy az elveszett boszniai királyságért, mely Tvartkó rendelése szerint őt illette volna, magának és atyjának a horvátországi tartományokból kárpótlást szerezhessen. Azonban megjelent Hunyadi, s kiűzvén a galád rablókat a horvát tartományokból, hogy megbosszúlja e vakmerőséget, felprédálta a Cilleiek birtokát. Ulrik kérelemre fakadt, s megszelídíté a rémítő hős haragját, s békekötésre léptek, melyből úgy látszott hogy közte és Hunyadi között tartós egyezség fog uralkodni. De a ravasz Ulrik csak színlette a barátságot, titkon pedig bosszút esküdött Hunyadi ellen, s e szempillantat óta kérlelhetetlen gyűlölséget táplált ellene keblében. 
    A békekötés után Ulrik Fridrik udvarába ment szerencsét keresni, s azt fel is találta. Fridrik megszereté a magához hasonló ravasz s fortélyokkal teljes embert, s mert mély belátást s éles itéletet tapasztalt benne, sokszor használta őt tanácsadóúl s feltételeinek kivitelére.
    Igy történt vala, hogy kényteleníttetvén Fridrik az ifjú László királyt, kinek nevelésére ügyelt vala, a csehek, ausztriaiak és magyarok kivánságára hatalma alól kibocsátani, őt Ulrik gondviselésére bízta.  Ulrik oly nevelést ada a gyermeknek, mely az ő életmódjával leginkább összehangzott, s melylyel magát jövendőben László országai felett titkos uralkodóvá tehette.
    László, ki természeténél fogva jóindulatú vala, s Fridrik udvarában mértéklet, rend és becsületszeretethez vala szoktatva, most korláttalan feslett életbe merűlt. Azon jámbor és erkölcsös életmódot, melyben László neveltetett, Cillei stájerkodásnak nevezte, s inté a gyermeket, hogy ebből meg kellend tisztúlnia, melynek következésében őt Bécsbe vivén, ott elébe új napirendet és életmódot szabott. Reggel, mihelyt álmából felkölt, malvásiai borral és czukrozott dióval kelle a szolgáknak udvarolniok. Ezután templomba mene misét hallgatni, temérdek nélp összetódulása között, hogy bátor legyen, úgymond Cillei, ne oly gyáva s emberfélő mint Fridrik. Megérkeztekor válogatott sült madarak és borok hozattak az asztalra. Ezen felül vala az ebéd, melynek fényesnek kellett lennie, s nem kevesebből tizenkét éteknél állnia, melyhez erős italok járúltak. Ebéd felett különféle éneklők, tréfaűzők, kötéltánczosok mulatták az ifjú királyt, az énekeseknek kötelességök Fridrik császárt gyalázni, gúnyolni; az ifjú királyt dagályos czifra beszédekben magasztalni, s a Cillei tetteit dicséret-hazudva emlegetni. Ezután ő felsége egy kissé szendergett, s álom után ismét drága gyümölcs, bor s egyéb szeszes italok hozattak elő, hogy az ifjúnak ellankadt érzékei újra ingerlődjenek.
    Ezután némelykor az országos tanácsba, többnyire pedig a városba vitte Cillei nevendékét erkölcstelen asszonyok társaságába, s a gyönyör mámorai között tölték óráikat késő éjszakáig. Borral, gyümölcscsel s egyéb ritka étkekkel az asztalnak még akkor is telve kellett állnia, midőn a király éjjeli álomra nyugodott le. Ily rendszeresen s kiszámolva munkált Cillei nevedéke elrontására, s így történt vala, hogy e gyenge bimbó, mely természettől szép tulajdonokkal vala megáldva, midőn kifejlett, sokkal kevesebb leve, mint rendeltetésénél fogva lehetett volna. Lelke a Cillei vezér intései alatt elveszté magánálló, nagyokra törekedő erejét, benne igen kevés férfiúi elhatározottság vala, s feltételeitől nem volt nehéz elmozdítani; egyedül abban volt állandó, a mit Cillei jónak talált, mert gyenge korától ahhoz  szokott, hogy ennek fejével gondolkodjék, s ennek kezeivel munkáljon. Akaratja ritkán volt: minek kell történnie mind házi, mind országos dolgaiban, azt Cillei határozá el, ő egyedül királyi nevét adta hozzá. Gyanús és bizodalmatlan vala mindenkihez, mert emberismeretet gyűjteni nem volt alkalma. Azt tisztelé, azt becsülte, s egyedül csak azt, kit Cillei dicsérve említett előtte. A magyar nemzethez kevés bizodalma volt, mert kedvencze úgy festé neki, mint háborgó nyughatatlan népet, melynek mindenike, ki csak valamely kis pontján  áll a hatalomnak, az ő élete és királyi széke után áhítozik. A Hunyadi-házban vetélkedő társait látta, s félt tőlök, és gyűlölte őket, mert Cillei elhiteté vele, hogy ezen nemzetség csak alkalomra vár, hogy a király személyét hatalmába ejthesse, s ha ez egyszer megtörtént, semmi sem fog ellene állani, hogy magát a királyi székre ne emelje. Szóval Cillei minde igyekezeteit arra fordítá, hogy a gyermekből árnyékkirályt neveljen, s helyette magát  tegye uralkodóvá, a mit nagy részben el is ért, sőt egészen elfogott vala érni, ha Hunyadit részére tudta volna húzni. De ez egy hatalmas szikla volt pályája közepén, melynél terveinek nagy része hajótörést szenvedett. 
    Azoban bármint igyekezett Cillei az ifjú László elrontásában, azt még is nem eszközölheté, hogy  némely jó oldalai ne maradának a gyermeknek, melyeket az ingyen adakozó természet olta belé. Ilyen vala a mértéklet az étel s italban, bizonyos természeti belső irtózása a bujaság iránt, s mert a gyermek fogékony vala sok nemesre és szépre, ha az igaz ügynek szószólója találkozott előtte, nem vala példátlan dolog, hogy - Cillei ellenére is - a jobb félre hajlott. A história egy történetet beszél, mely ennek szép példáját adja. Podjebrád csehországi helytartó némely erőszakos tettei által azon gyanút voná magára, mintha lázadást akarna támasztani, s magát a királyságra emelni. Szükség volt, hogy mozgalmai korán, még csirájokban elnyomassanak, s e végre elhatároztatott, hogy az ifjú király személyesen megyen Csehországba. Azonban a pénztár ki vala ürűlve, s nem volt költség az útra. László felszólítá  az ausztriai rendeket segedelem-adásra. Ezek Eyzinger Ulrik ösztönzésére azt kivánták, hogy a király gyűlést tartson, s ott, mind ezen kivánat, mind pedig némely az országot illető tárgyak felett tanácskozás tartassék. A törvényes kivánatnak, bármint igyekezett, nem állhata ellent a ravasz Cillei. A nap meghatároztaték, s a rendek összegyűltenek Korneuburgban. Az előrelátó s óvakodó Cillei sejtvén, hogy itt a rendek ellene is forralnak valamit, szünetlen a király oldala mellett volt, s nagy gonddal ügyelt, hogy hozzá senki se közeledhessék, s vele az ő jelenléte nélkül senki se szólhasson. ĺgy folyt el nehány nap a nélkül, hogy a tanácskozás elkezdődött volna. Nyilván feltámadni Cillei ellen, s szenvedhetetlen gázlásait a népen előszámlálni senki sem bátorkodott. Végre Eyzinger oldotta fel a csomót, s azt kiváná a rendek nevében, hogy a tanácskozás elkezdődjék, s mert itt némely nevezetes, az országot közelebbről érdeklő dolgok fognak előjönni, méltóztassék ő felsége ezen tanácskozásból minden idegent kirekeszteni. A király inte Cilleinek s egyéb idegeneknek, hogy távoznának el. Mihelyt a palotából kilépe, azonnal felszólala Eyzinger, és bátor beszédet tarta Cillei ellen, lefesté életmódját, elmondta az ország közönséges panaszait, kérte a királyt, hogy ezen alacsony lelkű embert, ki csak az ő és országa romlására törekedik, ne szenvedje meg többé maga körül, különben fél ő, nehogy népei között lázadás fog támadni. minden jelen levők javalva fogadták a beszédet, s maga a király is kezdé érezni az ügynek igaz voltát. A mint ez elvégződék, behivatá Eyzinger Cilleit, s s a rendek és király jelenlétében e szavakat mondá hozzá: E szempillantattól fogva, gróf úr, vége a kegyelmed hatalmának, országlásának: a király ezennel eltiltja magától kegyelmedet, s nem engedi meg, hogy tovább udvarában tartózkodjék. Cillei felháborodván a beszéden, kész vala Eyzinger ellen a legsértőbb kifejezésekre fakadni, de a királyra tekintvén, s annak szemeiben s hallgatásában olvasván igaz létét Eyzinger beszédjének, elnyomá haragját, s a helyett a királyhoz fordúlt s fájdalommal panaszlá, hogy őt, ki mind atyjának, mind özvegyi árvaságban élő anyjának híve volt, érettek vérét ontá, harczolt, s magának Lászlónak hű szolgálatokat teve, most nehány árulók tanácsára kegyelméből ki akarja zárni, Ily ellenkedést, mond, László gondolkodásával, jó szívével összeegyeztetni nem tud, s nem is hiszi, hogy ez egyéb volna Eyzinger fondorkodásainál. Azonban Eyzinger szavába vágott, s hivatkozék a királyra, ki megszólalván azt mondá: hogy a mit Eyzinger monda, az ő elhatározott akaratja. Megszégyenűlve s leverve vonúlt ki a gróf a palotából, és senkinél részvétre nem találva, négy lovaggal iramodott ki a városból életveszedelem közt, mert hogy a bécsi utczai nép meg nem kövezé, egyedül brandebburgi Albert grófnak köszönhette.
    Ez idő óta Cillei vissza vonúlt birtokaira, de nem azon szándékkal, hogy ott éveit nyugalomban töltse, hanem inkább, hogy titkon és gonddal kiszámolt terveket koholjon Eyzinger megbuktatására. Ő nem vala az a lélek, kit egy-két szerencsétlenség elcsüggesztett vagy kifáraszthatott volna, érzette mennyivel állott ész, itélet, értelem, ügyesség tekintetében mások felett, s bátorságát megtartá, és sohasem veszté el reményeit, hogy a bajokból magát kiszabadítandja. Elsőben is arra fordítá gondjait, hogy magának az udvariak között pénz és igéretek által barátokat szerezzen, a mit véghez vinnie ily éles elméjű, gyakorlott, azonfelül gazdag udvari embernek nam vala nehéz. Kedvezett czéljainak az is, hogy Eyzingernek, ki most az ő helyét tölté be a királynál, sanyarú és egyenes lelke nem kedveltetett. Mindezek kieszközlék, hogy László ravasz tanácsadói Eyzingert megbuktaták, s a király Cilleit visszahívá.
    Az okos és mindég előrelátó Cillei, hogy ennekutána László neve alatt maga uralkodhassék, s az előbbenihez hasonló szerencsétlenség ne érhesse, úgy intéze mindeneket, hogy a királylyal csak az szólhatott négyszem közt, ki Cillei barátja volt, s hogy a közdolgoktól elvonja a királyt, mulatságokat és gyönyörködtetést szerze neki, melyek érzékeit csiklandák, s figyelmét a közgondoktól elvonták. Az ifjú király azon korban vala, melyben az érzékek gyúladozni kezdének, a szív lángjainak tárgyat keres biztos részvét után esdekel. Cillei ezen indulatokat táplálta, nevelte, s az ifjú királynak szerelmi szövetkezéseket szerzett, s érzékeit a kéj és gyönyör álmain rengeté.
    Ily okok következése volt a történet, melyet itt beszélni fogunk. 
    Regénk azon korba esik, midőn László a magyar főrendek kivánságára Bécsből, hol többnyire mulatott, Budára jövén, maga körül hív magyarjait összegyűjté, hogy velök a törökkel viselendő háború iránt tanácskozzék.
    Az olvasó megenged ezen hitóriai szakaszért. Kellett azt előre bocsátanunk, hogy következő elbeszélésünk általa alapot nyervén, bátrabb s akadálytalanabb léptekkel haladhasson.

II. szakasz
Országgyűlés

Pözsgött a sok néptől a fejedelmi palota Budán, mely minden tartományokból ide gyülekezett ez országgyűlésre. Két hatalmas párt köszörülé lelki fegyvereit egymás ellen, hogy kivívja magának az elsőséget: az egyiknek feje titkon Cillei volt, s mozgonyai a nádor Gara, Bánfi és a ravasz, hajlékony, sok alakú Ujlaki. A másik pártot, mely Hunyadi barátiból álla, Szilágyi látszott vezetni, egy mind polgári, mind hadi erényei által tekintetben álló erős lelkű férfi, kivel Palóczi, Perényi Bodó, Ország, Báthori stb. fogtanak kezet. Hunyadi nem jelent meg vala, mert baráti intették, hogy őrizkedjék Cilleitől, ki ellene ismét veszélyes terveket forral. A tanácskozás tárgyai voltak a hadi készületek a török ellen, ki ismét pusztítá a Száva mellékét. Cillei fővezérré nem Hunyadit, hanem Újlaki Miklóst kivánta, az országi helytartóságot pedig Hunyaditól elvenni s Garának igyekezett megszerezni, hogy e szerint a maga hatalmas ellenségének mindinkább gyengítse erejét.
    Közepette ez országos tárgyak gondjainak, e rémítő két párt készületeinek, az ifjú László úgy álla, mint egy gyenge nádszál, melyet szelei a Hunyadi-pártnak több ízben hajtottak magok felé, de mivel gyökerei az ellenkező fél, s nevezetesen Cillei hatalmában álltak, kevés idő múlva mindég ezen oldalra hajlott vissza. Különben is Cillei oly élelmet szerze az ifjú király lángoló szívének, hogy ezen országos nagy dolgokat hidegen, s mellékes tekintettel nézte, s Cillei volt, ki mindeneket vezete...

(E szakasz töredék)
III. szakasz.
A viadal

A szekér sebesen és akadály nélkül halada a hegyes tájékon, az erdők csendes pusztaságaiban, szinte háromórányi távolra a nélkül, hogy az utazók emberi képet láttak volna. A két nő elfáradva az éjjeli út a leginkább a lovaglás terheitől, szenderületbe merűlt. Midőn így haladnának, egyszerre jő sebes rohanva paripáján Móré Tamás, ki mindég a szekér előtt lovagla nehány lövetnyire, s e szóval "fegyverbe bajtársak! el vagyunk árulva", a csoport közé sietett s kihúzá kardját.
    Az asszonyok felriadának e kiáltásra, s rémülés között látták, hogy az erdő sűrűjéből négy erősen fegyverzett lovag, kiket egy sugár termetű délczeg ifjú vezet, megeresztett fékkel s kivont karddal rohanának előre. 
    - Félre vitézek, mond az ifjú, előre szöktetve, vagy a ki ellen áll, halál fia. 
    - Előbb az a kérdés, mond a gróf, mi járatú emberek vagytok, mit kivántok tőlümk, s mi juson?
    - Az mindegy a dologra, de ha tudni kivánod, mi a király testőrei vagyunk, s a mint látod, mind hatalommal, mind fegyverrel elég erősek az ártatlanságot rabló kezek ellen védeni.
    - Nyomorú zsoldosok, s ti bátorkodtok egy nálatok erősb, s becsületes bajnokcsoportot gúnynyal szidalommal illetni?
    - Kétségkivül, s még többet is ily szemtelen vakmerő rablócsoport ellen.
    - Úgy hát kardra isten nevében! mond a gróf, vagy ha tetszik, fogjatok ládsát, bátorhoz ez még inkább illik.
    Az ifjú nem várakozék több szóra, hanem inte társainak, s a két csoport összecsapott. Rövid nehány sszempillantatig tartó harcz után a gróf és társai megfutamodának, s az ifjú bajnok négy társával még belebb tolá őket az erdő sűrűjébe. 

     Az asszonyok egyedül maradtak félelem és kétségbeesés között a dolog vége iránt, készülőben valának helyökből leszállni s a bokrok megett elrejtezni, midőn egyike a gróf társainak hirtelen előrobban, s feszített lándsával a szekér mellé áll, s parancsolja a bennülőknek, hogy veszteg maradjanak.
    Három az ifjú bajnok kiséretéből épen ezen pillantatban bukkana elő, kiket midőn látna a szekér mellett álló lovag, rájok kiálta, hogy ne közeledjenek, különben, mond (döfésre emelve lándsáját), a szekérben levőket összeöldösi előbb, hogysem kezökbe engedé. A három bajnok e vakmerő szóra megálla, s nem bátorkodott előbbre menni. De íme, az ifjú egyszerre előbukkan távolról, s mielőtt észrevenné a szekérnél álló lovag, úgy döfé ezt orozva ládsájával vállba, hogy az nyergéből karikázva zuhant le nehány ölnyi távolságra lovától, minden életjelenség nélkül.
    - Gebedj meg latorfaj! mond az ifjú legyőzve őt, s nyájasan lépe át az asszonyokhoz.
    Mint égből küldött szabadítót örömkönnyek közt fogadák a félelemtől remegők a hős ifjat, s alig találtak szót, melylyel köszönjék védelmöket. 
    - Csekély teljesítése, s nem egyéb, a mit tevék, azon kötelességeknek, szép asszonyaim, melylyel mint királyi testőr s mint levente tartozom. Védeni az asszonyi ártatlanságot bűnös kezek ellen, úgy hiszem, minden becsületes levente kész lett volna, s védeni, kivált ennyi szépséget, mond (az ifjabbik hölgyre tekintve), kétszeres erővel fogott volna akárki. De félre most ezekkel tisztelt szép hölgyek, mert szabadulástok még csak félig van eszközölve. Ha e rablósereg újra összeszedi magát, melyet most csak a vak szerencse engedett széllyelvernünk, kétes lehet oltalmatok, azért, ha tetszik, szépségei az asszonyi nemnek, menedékhelyre foglak vezetni. Nem messze ide a királynak egyik vára, ha tetszik, szolgálatotokra áll.
    A két hölgy, kivált a fiatalabbik, kinel rémülései között is, megnyugvással andalodott el tekintete a szép hős ifjún, nem ellenkezett az ifjú ajánlkozásában, és így a szekér megindula, körülfogva a négy lovagtól.
    Nehány óra múlva egy kisded völgyben, melyet sűrű erdőkkel koszorúzott hegyek fogtanak körül, megállapodának. A völgy és a hegyeknek egy része végig láthatatlan kőfallal vala kerítve, melynek mintegy közép táján, kisded halom felett egy csinos épület áll, melyet mulatókastélynak inkább, mint várnak lehet nevezni. a vár környéke s az egész táj, mely a falakon belül vala, gyönyörű erdőség által volt ellepve, melyet itt-ott nehány ösvény látszott mindenféle irányzatokban végighasítani. A völgynek mélyében egy kisded patak zuhogott, sötéten összeborúlt juhar és nyárfák alatt, mely megkerűlvén egy részét a halomnak, egy lapályon szerte áradva elenyészett a szem elől, s egy mezei virágokkal elhintett kies rétet hagyva maga helyett a szem előtt feltünni, mely vizeitől táplálva legelevenebb virulatban nyílt fel a szemlélőnek. Köröskörül csend és a legmélyebb hallgatás uralkodtak, s a fürge őzek s nemes tekintetű szarvas csoportonként legeltek szabadon és zavartalanúl a gazdag mezőn, s ki itt először jelent meg, alig tuda felébredni ábrándozásiból, melyekbe a szép regényes táj kellemei meríték.
    - Czélnál vagyunk asszonyaim, mond az a szép ifjú levente, a mint a völgybe értek, s leszállván lováról a két hölgyet kiemelé a szekérből. Alig keltek le a hölgyek, a szekér és a három kísérő lovag eltűnt szemeik elől, az ifjú pedig ujjait ajkaira nyomván, háromszor hangosan füttyente, melyre néhány percz után egy komor tekintetű öreg férfi jelent meg egy csomó kulcscsal kezében, melyek közűl elővevén a legnagyobbikat, kinyitá a vasrostélyzatú nehéz kaput, s szótlanúl, de bizonyos félénk tisztelettel üdvözölve az ifjú leventét, bebocsátá a kalandor hölgyekkel.
    Az ifjú karját nyújtván az ifjabbik hölgynek, ki azt szemérmes félénkséggel fogadta el, az öregebbikhez fordúlt, s vele menetközben beszédbe erede.
    Midőn nehány lépést haladtak, a rostélykapu zajos csikorgással záratott be hátok megett, melyre a két asszonyt, kivált az ifjabbikat, ki félénkebb vala, titkos borzadály futa végig.
    Úgy, itt már mentek vagytok, asszonyaim, minden üldözéstől, ezek a magas falak, s amaz öreg szolga vigyázó szemei képesek minden vakmerőt tőletek távoltartani.
    - Uram, mondá az öregebbik hölgy, mivel az isten oltalmunkra rendele, oly szép bizonyságait adtad, hogy nemesen gondolkodol, nem fogsz megbántódni, hogy kérlek, magyarázd meg, hol vagyunk itt, kié ez a kert, s ama vár ott fenn, s mint tekintsük magunkat, foglyok vagy vendégek gyanánt?
    - A kastély, melyet láttok, asszonyaim, Solymár, a király vadászkastélya, s e kőfalakközi kert itt körűle, a király vadasa. Én egyike vagyok a király testőreinek, nevem, ha tudni kivánjátok, Csoma László; ez a kastély most, meddig a király Budán mulat, az én ügyelésem alatt van. A király gyakorta jelenik meg vadászati mulatságon, melyeknek elrendelése reám van bízva.
    E szerint hát itt a király hatalmában volnánk? mond az ifjabbik hölgy, aggodalommal tekintve társára.
    - Védelmében, felele Csoma, védelmében, szép hölgyeim, nem hatalmában. Tekintsétek magatokat itt szabadoknak, s e helyet olyannak, melyben minden szolgálatotokra áll, engemet pedig annak, ki minden szempillantatban kész érettetek lándsát törni.
    Az ifjúnak gyönyörű termete, nemes és sokat jelentő arcza és szemei, kellemmel teljes mozdulatai, s a szíves és részvéttel teljes hang, melylyel szavait mondá, különös érzést gerjesztettek a fiatalabbik hölgyben. Félénk, szemérmes természeténél fogva nem mere hosszabban reá nézni, csak lopva vetett némelykor egy-két pillantatot deli alakjára, melyet ijedve kapott el ismét , valahányszor az ifjúnak tüzes nagy kék szemei reáfordúltak. 
    Az ifjú többnyire az idősbik hölgy felé fordúlva beszélt, de mozdulatai elárulták, hogy figyelme a fiatalabbikra van függesztve, s hangján oly valami jelenkezett, miből indulatok elnyomását lehetne sejteni.
    A hegyek aljára nem értek, útjokat beszéddel rövidíték, s midőn felebb érnének a dombra, elmerűle a két hölgy a vidék szépségeinek nézésében. A fiatalabbikat kivált regényes képzeletek fogták körül, úgy látszott, mintha ez elzárt magányos helyre tündérek építették volna e gyönyörű kastélyt, melynek szépségét a körűle álló sivatagok természeti bájai méginkább emelték. Ily gondolatok között felértek a várba, hol az ifjú egy szép tágas terembe vezeté őket, melyből kétfelé a több osztályzatú szobákba vezető ajtók nyíltak. Az ifjú kinyitván egyikét ez ajtóknak, hírtelen eltávozék, s a két szép vándort magára hagyá.

IV. szakasz
A titkos vár.

Sebes léptekkel mene Csoma végig egy hosszú sötét folyosón. Belseje telve volt godolattal, érzéssel, tele lánggal, melynek tágulást kelle szerezni. Ama szép idegen hölgy alakja fellázítá minden érzékeit, nem hallott semmit, nem láta, nem gondolt semmit, mint egyedül őt; soha nem érzett lángok zajdúltak fel benne, s mint az, kit éjjeli rémek űznek, vaktában rohant a folyosón végig. 
    - Itt van-e már a kamarás, kérdé hirtelen az őrt, ki a folyosó-nyilatnál álla.
    - Igen is, ama szobában van, felelt ez merő katonai állásban s oly hangon, melyből hódolat jelei látszottak, s a vizsgáló gyaníthatta volna, hogy az, kivel beszél, több lehet, mint csak egyike a kiráyli testőröknek. 
    Az ifjú kinyitá az ajtót, melyre az őr mutata, s hirtelen egy terembe lépett, az ajtót pedig szorgalmatosan bezárá maga után.
    - Nos mint állnak a dolgok? kérdé egy magas férfi komoly arczczal, s élesen függesztvén szemeit az ifjúra, mint ki félelmes várakozásban van egy pillantat után, melytől boldogsága látszék függni.
    - Oh te kedves egyetlen barát, mond ez, nyakába borúlva a magas férfinak, mely kedves, mely dicső alak ez a te kámori lyánykád, soha, soha, még annyi nemességet, annyi bájt asszonyi alakban nem látttam.
    - Valóban? mondta a magas férfi tettetett csudálattal, s szépnek látod őt? 
    - Gúnyoló! láttad-e őt jól, láttad-e úgy mint e  szépségében elveszett két szem? Szépség, kellem, és mind azok a ti szavaitok, melyekkel nevezitek azt a leányi tulajdont, mitől a szív lángra gyúlad, hideg száraz szavak ahhoz képest, a hogyan érzéseim nevezik ezen leányka kellemeit. De minek e haszontalan beszéd itt, elég legyen mondanom, hogy a mióta láttam, nem érzek, nem gondolok, nem látok, egyedül ő van eszméletemben, s enyémnek kell lennie, magaménak kell tennem őt minden érzéseivel, hajlandóságaival, s mily bohó vagyok én, hogy eddig is magára hagytam. Vissza e szempillantatban, vissza hozzá!
    - Megállj! ne oly hirtelen! Az nem viszen czélhoz, most még nem lehet őt látnod, s nem ma, s nem holnap sem még. 
    - Mit? nem látni? s miért nem lehet? Hahaha! gondolod, hogy e haszontalan beszédet követni fogom, gondolod, hogy belőlem játékot űzhetsz, hogy hideg "nem lehet" -eddel eloltod lángomat. Félre, én megyek, tégy és mondj bárakármit. 
    - Azt nem, mond a magas férfi, tűzzel útját állván, azt nem teszed, nem szabad tenned.
    - Szabad? Gondolod, hogy lángjaimból játékot űzhetsz, hogy magamat oda engedem csábító beszédnek? Illik, hogy végre magam lábain járjak. Soká, igen soká tűrtem, ezentúl nem akarom, nem fogom többé lánczaidat hordozni. 
    - Jó, a mint tetszik felségednek, uram és királyom. A mint tetszik  mondom, a mint jónak látja. Reám hát ezentúl nincs szüksége, én nem megyek, hogy terhére ne legyek felségednek, de ha majd lábai a hálóba akadnak, melybe gondolatlanúl és vaktában rohan, felséged se terheljen engem majd kérelmével, hogy onnét kiszabadítsam.
    - Mint érted azt? mond a király nyugtalan hangon.
    - Mint értem? Az mindegy felségednek, egy szolga beszédére minek hallgasson egy király, kinek maga lábán illik járni. Rám és beszédimre itt semmi szükség többé, azért engedje meg felséged, hogy távozzam jókor, meddíg még királyi haragját fejemre nem zúdítják, mond a magas férfi, s fejére tevén sisakját, kezdé a fekete pánczélt mellére kapcsolni.
    A király habozva és aggodalom között nézte őt nehány perczig, végre ellágyúlt hangon szólala meg: Cillei! te útmutatóm, vezérem, barátom, te akarsz engem elhagyni?
    - Felségednek rám többé semmi szüksége engedje meg, hogy eltávozzam.
    - Ulrik! te, ki atyám voltál mindég, az istenért, mi lelt? Megbánta-e szavam? Egyetlen rokonom, szív és lélekben, te akarsz elhagyni? Látod, mint fel van lázadva bennem minden érzés, látod hogy mennem kell,s te elégnek tartod egy hideg "nem lehet"-tel csillapítani vágyaimat! Szólj, mit tegyek? menjek, veszteg maradjak?
    - A mint jónak látja felséged.
    Cillei szótlanúl marada, és sietett fegyvereit magára rakgatni.
    - Drága baráti szív, mond a király reáborúlva, te nem hagysz el engemet. Én nem élhetek nélküled. Kegyetlen, hogy neked eszedbe is juthat ily gondolat! 
    - Ó ha felséged ismét László, az okokra hallagtó csendes szelíd László, s nem az a maga fejű török szultán, úgy én megint Cillei, a hív, a régi biztos Cillei akarok lenni. Igérjen meg nekem felséged egyet, úgy kezemet nyújtom az engesztelésre.
    - Barátom! szólj, mit?
    - Igérje meg felséged, hoyg az ügyben, mely felségedet s ama leánykát illeti, az én rendeléseimnek fogja magát alá vetni.
    - Különös ember! Csak akkor s úgy szabad szeretnem, a mint te akarod?
    - Mindég és úgy a mint felséged akarja, de az összejövetel vele csak akkor és úgy történjék, a mint én fogom akarni.
    - De mond ki hát miért ez?
    - Én igéretet kivánok felségedtől.
    - Átalkodott makacs fej! Itt kezem és királyi szavam rá.
    - Úgy, és most menjünk Budára.
    - S nem szabad látnom azt a kedves teremtést?
    - Holnaputánig nem.
    - Kegyetlen! az nekem egy öröklét.
    - Most maradjon itt felséged csendesen, meddíg visszatérek. Rendeleteket kell tennem a két fogoly iránt. Ezzel Cillei eltávozék, a király pedig lassú léptekkel le a várból a kapu felé.
    Éj borítá, csendes csillagos éj, a vidéket, midőn Cillei és a  király lovaikon ültek. Cillei mielőtt megindulának, még egyszer visszatért az öreg kapuőrhöz.
    - Értette-e kend jól Tamás, mit mondtam? Halált annak, ki a falakon belül lép. Ez legyen parancsolat az őröknél. 
    - Úgy lesz kegyelmes uram!
    Ezzel Cillei megsarkantyúzá lovát, s utána iramodék a királynak. Darabig szótlan ügettek egymás mellett a lovagok. Az út sűrű erdők, hegység és völgyek között ment el. (leírni az utat). Végre Cillei törte félbe a hallgatást.
    - Tudja-e felséged, kicsoda az a leányka?
    - Még nem mondtad.
    - Egy ivadéka Szilágyinak, és így rokonságban áll amaz ebfajjal, mely Magyarországban több mint felséged.
    - Valóban?
    - Leánya egy kemény nyakú nemesnek, kit amaz oláh fattyúhoz nemcsak rokonság, hanem baráti kötelékek is szőnek. Egyike ama neveletlen, kevély, törpekirálykáknak, kiket Magyarország oly bőven számlál, szóval leánya egy magyar nemesnek. Felséged jól ismeri ezeket a sziklafészkekben lakó gaz latrokat.
    - Valóban Cillei? Szilágyi rokona? Oh az nagy szerencsétlenség?
    - Épen azért kell vigyázóknak lennünk, s lépteinket óva és úgy alkalmaznunk, hogy az az otromba felekezet mégcsak ne is gyanítsa azt, hogy a kámori tengeliczet mi fogtuk kalitkába. Az nem jó dolog volna, ha tetteinket megsejtenék, s vérbe keverhetné az országot.
    - Isten! mely vakmerő lépés! Nem lehetett-e ezt másként is véghez vinni? Szükség volt-e épen rablókká lennünk.
    - Felségednek nem tetszik az a leányka?
    - Csudálatos ember! mit gondolsz? nem mondám-e, hoyg imádom őt?
    - S mégis bánja a tettet, mely által ő birtokába juta?
    - Birtokomba? Az kérdés, melyet a következés fog csak megfejteni. Hát ha a leányka engem nem szerethet, ha utál, akkor a veszély megvolt próbálva, s haszon nélkül.
    - Úgy ismeri felséged az asszonyokat? Egy ábrándozó leányka  ifjúsága legszebb szakában, kinek keblében talán nem is ébredt fel a szerelem érzelme, elrabolva egy istentelen gonosz Cillei által, egy szép ifjútól szabadíttatik meg, s egy tündérlovagi módon, egy ifjútól, kiben bátorság, vitézi erő, szépség mind annyi tulajdonok, hogy egy leányka fejét elbódítsák, vannak egyesűlve. Hiszi-e felséged, hogy nem szerettetik? Hahaha!
    - Ezek oly remények, oly kecsegtető álmok, melyeknek sok történt dolgok mondanak ellent.
    - Legyen felséged megnyugtatva. Cilleit még mindeddig csak szerencséje csalta meg, s az sem sokszor, de emberismerete nem. S feltéve, hogy a dolog úgy üt ki mint felséged rettegi, nincs-e még száz mód is segedelmünkre? S az a királyi hatalom oly hamar kimerül-e?
    - Hagyd el Cillei, már eddig is elégszer tettük ezen hatalmat önkénynyé, erőszakká, ideje volna, hogy ily eszközökhöz nyúlni megszünnénk.
    - Szükség törvényt bont, közmondása azon népnek, melynél felséged ily eszközökhöz kénytelen volt már többször nyúlni, s ez volt pajzsa, s ez leszen ezután is tetteinknek.
    Ilyetén beszédek között a budai várhoz értek.

(Itt vége szakad.)
www.retsag.hu
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-