Végh József: Kámor
Irodalmi források
Bajza József: Kámor
Első rész
I. szakasz.
A két bajnok
A
nap már lehanyatlott vala, midőn egy magányos lovag a diósjenői rengeteg
közől, Hont és Nógrád szélén, kivergődvén, szabadabb futásnak ereszté párolgó
lovát az előtte felnyílt síkon.Olykor megállapodván, vizsga szemekkel tekingete
előre, és figyelt ha a levente, kit űzőbe vőn s még alkalmas távolnyira
vélt maga előtt lenni, nem mutatkotik-e. Az alkonypára elborítá szemei
elől a tárgyakat, s szinte félórányi tért hagyva maga megett a nélkül,
hogy neszt hallana vagy élő termetet látna. Már csüggedni kezdett reménye,
hogy szándéka teljesűlhessen, s bosszú és harag forrtanak mellében, hogy
a mit oly óva s előlátással számolt vala ki, az egy elvétett pillanat miatt
fog semmivé lenni, s tette kémszemek által kitapogattatni. De csakhamar
lódobogás hatotta meg fülét, s midőn körülpillantana, elől sötét klastromfalakat
látott, megette pedig távol egy feketélő árnyékot az esti szürkületből
kifejtőzni. A levente volt, kit űzőbe vévén egy sokfelé ágazó útnál szemei
elől elveszte. A hold épen feltekinte kelet felől, s lovagunk azonnal ráismert
a rohanó tüzes fakóra, mely szinte bőszülten ragadá a nyergében ülőt magával.
Lovagunkat örömérzet lepé meg, látván, hogy a lesett martalék ki sem síklott
kezeiből, hanem inkább önkényten fut tőrébe; felkapcsolván sisakját, szablyát
húza s magát vívó helyzetbe tevé. A klastromfalaknak egyike megé vonúlni,
s az ellent bevárván orozva ledöfni könnyű fogott vala lenni; de lovagunk
többet bízott karja ügyességében, s büszkébb vala, ámbár vétekkel undokítva,
hogysem magát orgyilkossá alacsonyodni engedné. A levente csakhamar elérte
a klastromfalakat, egy közép termetű, izmos, s a mennyire a hold borongó
fénye kivenni hagyá, a kornak érett szakában álló férfi. Alakja, melyen
erő és elszántság mutatkoztak, visszadöbbenthete vala egy közép ügyességű
bajnokot, de nem a mi lovagunkat, kinek sebes és gyakorlott karja több
esetekben mutatá meg, hogy az erőn lehet fortélylyal győzelmet venni.
Lovagunk fekete
pánczélba vala öltözve, tollatlan sisaka szinte fekete; a levente könnyű
vadász ruhában, széles kétélű tőrrel öve mellett, s rajta semmi hadi készület,
csupán zománczos kék sisakja, melynek tetején vörös tollak ingadoztak,
s egy hasonlólag zománczhüvelyű szablya. Mi ezen jeleknél fogva nevezendjük
őket.
A fekete pánczélú
bajnok úgy helyezé magát a keskeny útra, mely a klastrom falai s egy irtózatos
mélység között ment el, hogy a kék levente magának csak fegyverrel csinálhata
nyilást.
Tíz lépésre voltanak
egy mástól, midőn a kék lovag férfias s egy kevéssé dörgő szóval kiálta
a fekete bajnokra, hogy engedjen utat. Ez nem válaszolt, hanem előszöktetvén,
kemény csapással támadt a kiáltó ellen.
- Hah gyáva rabló,
te vagy? Köszönöm a sorsnak, hogy kezembe ada, mond a kék, s oly döféssel
rohant reá, hogy ez nyergében nem tartózkodhatván, földre szédűlt s míg
magát összeszedé, megrettent paripája futásnak erede.
A tizenötödik századi bajnokhoz
illett, hogy gyalog ellennel nyeregből ne vívjon, leszálla tehát a kék
vitéz s úgy támadta meg társát. Tüzesen és elszántan folyt a viadal szinte
egy óranegyedig, míg végre a fekete hős nem erővel, de karja fortélyával
oly veszedelmesen találá ágyékba a különben is pánczéltalan ellenfélt,
hogy az életjelenség nélkül rogyna öszve.
Ekkor a győztes
eloldván a legyőzöt paripájának fékét, gyorsan elszágulda, mint az, kinek
dolga kívánt véget ért.
Egy elzárt keskeny völgyben, közötte azon hegyeknek, melyek Váczon felül
szinte Párkányig a Duna Balpartját fedezik, érte be társait a fekete pánczélú
lovag, minekutána az éjnek nagyobb részén keresztül könyörületlen zaklatta
volna maga alatt azt a nemes párát, mely győzedelme által ragadmányúl jutott
kezébe. A csoport mintegy kilencz lovagból állott, kik közől heten fejtől
talpig úgy valának felkészűlve mint a mi ismert lovagunk, fekete pánczéllal,
sisakkal, fekete paripákon. Ketteje lovagoknak vadászköntösbe öltözött
asszonyalakok voltak, kik némán és szótlanúl mentek egymás mellett, egyike
világos pej, másika vasderes ménen. Elnyeríté magát vitézünk fakója, midőn
a csoport közé ugratott, s a két asszonyalak paripája hasonlólag, mintha
ismerősök idvezlenék egy mást, a vitézek között pedig halk suttogásban
e szó hallatszott: "a gróf".
- Móré, nem volt
semmi baj? szóla bajnokunk (kit ezután gróf czímmel fogunk tisztelni) egyik
vitézhez a kíséretből.
- Semmi, méltóságos
uram, de a gerliczék közől egyik igen szomorú, talán bánja a fészket, honnan
elhoztuk, mond a grófnak ez a biztosa.
- Csitt, mond
a gróf, ajkaira tevén ujját, majd megszokik új fészkében.
- Meg, ha a vörös
karvaly el nem ragadja, de ettől ments meg engemet, jó Istenem, inkább
ama sánta ördöggel a mesében víni, mint ezzel.
- Attól nincs
mit félned többé.
- Hogyan? talán
beadta neki nagysád az ólom pilulákat? Szóljon, kérem nagysádat, én fejtől
talpig fül vagyok.
- Ismered ezt
a fakót alattam?
- Valóban, mintha
láttam volna, az bizonynyal az, tegnap is azon ült. Mit teve nagysád neki?
- Csak annyit,
hogy többé nem háborgat.
- Úgy boldog éjszakát
kámori vár! Ezután csak úgy világítasz, ha én gyújtom meg a fáklyát feletted.
Holtig hív szolgája leszek nagyságodnak, csakhogy e sárkány körmeiből megszabadított.
Istenem, ha nagysád nem jő védelmemre, azolta polkaiba kapott volna a manó,
s mely siránkozás a budai csaplároknál! két esztendeig gyászolták volna
a szerencsétlen Móré Tamást. De szerethet is a gaz nép! Mert ki látta azt
a korcsmát Budán üresen, borivók nélkül, hol Móré Tamás beszélte török
csatáit? Ó gyöngyöm-adta sashegyi bora, ha engem föld alá tettek volna,
tíz esztendeig fekete színt vettél volna magadra, de légy oly szép piros
mint eddig, s ne félj, hogy árván maradsz, míg Móré Tamás mozoghat. Ugy-e,
hogy jól vittem ki, a mit nagysád reám bíza? Oly messziről hozom a galambokat
a nélkül, hogy elrepűlnének, vagy a kánya őket elkapná. Ez csak érdemel
jutalmat, s hiszem, hogy ha a Dunapartra értünk, nem hagyja nagysád ott
azt a csárdát! szép csaplárné benne, tiszta és csinos minden, s az a budai
bor, az fogja ám megmelegítni az éh gyomrot.
- Máskor Tamás,
máskor, sietnünk kell, hogy virradatig legalább a vizen túl legyünk. Hát
ha valaki nyomozza útunkat?
- Nagyságos uram,
csak két kortyot hát, ha hiba esik miatta, akasztassa fel nagyságod Móré
Mátyást a dorogi legmagasabb bástyafokra.
Ezeket mondván,
megsarkantyúzá paripáját, s előre vágtatott a csárda felé, hogy míg emezek
a Dunáig jőnek, ő addig elvégezze reggelijét.
A gróf komor szemekkel
nézett utána, s nem vala kedvére, a mit e boriszák teve, de kénytelen vala
az ilyeneket elnézni, mert e kedvencz szolgáját megsérteni, ki csaknem
minden titkaiba beavatva volt, nem vala tanácsos.
Szürkült a hajnal,
midőn a Duna partjához értek. A gróf félre lépe a csoport közől, s megfújta
a tárogatóját, melyre csakhamar sebes evezéssel két csolnak jöve a Duna
túlpartjáról. A vitézek legott leszállongának, s egyik csolnakba lovaikat
vezeték, másikban pedig magok fogának helyt.
A két fátyolozott
asszonyt maga segíté le a lovaikról a gróf s a csolnakba vezette. Épen
indulni akartanak, midőn egy durva szózat rájok kiálta, hogy megálljanak.
A vitézek kardjaikhoz kapdosának, de a gróf lecsendesíté őket, mert a kiáltó
csakhamar közelebb jöve egy víg éneket dúdolva, melyből Móré Tamás hangjára
ismert.
Ez a bortömlő,
ki csak két korty miatt tért ki az útból, úgy tele szívta már magát kora
hajnalban a budai nedvből, hogy alig bírt lováról lekelni. A bor azonban
csak a testét szokta volt ellankasztani, feje, bármennyit ivott tisztán
maradt a mámortól, s ritkán volt olyan eset, hogy Móré ne tudta volna
mit teszen, s mit beszél. Ez okból volt hozzá a titkokkal teljes grófnak
bizodalma. Kedve volt volna Tamásnak még tovább is dúdolni énekét, de grófjának,
kinek magába vonúlt, titkokkal teljes és mindég nagy dolgokat forraló természete
előtt keresztűlláthatatlan s bizonyos rémfátyollal volt előtte elburkolva,
komor arczulatának tekintvén, nem mere énekével zajt ütni, hanem a csolnaknak
egyik szélébe húzódék s a bor gőzétől nyomatva elszenderűlt.
Mély hallgatás
uralkodék a csolnakon, csak a lapátok kimért s egyalakú csappanásai
zavarák meg a csendet. A hegyek, melyek eddig kietlen fekete foltoknak
tetszettek, lassanként előtünedeztek a kelő fényben. Hideg hajnali szellő
fuvalta körül a vándorokat, kik a nap piruló lángjára, mely a víz tükörén
reszketett, szótlanul bámúltak. Azalatt a csolnak észrevétlenül a parthoz
evezett. A vándorok kiszállongának, s egy négylovú szekér görgött elő,
melyre a gróf az asszonyokat felsegélvén, vitézeivel lovára pattant, s
az egész kísérő sereg az erdő sűrűségei között eltűnt.
II. SZAKASZ
A klastrom.
A klastromban, melynek a falai mellett
az iménti szakaszban beszélt, viadal történt, hallák a lónyerítést, a kardcsattogásokat,
összefutának a fráterek, de nem tudván, mi történik, s vaktában nem mervén
a klastrom kapuját felnyitni, jónak találták, hogy a páter Eustáchius szobájába
menjenek, kinek ablakai odaszolgáltak, honnan a fegyverzaj jöve, s onnét
tudják meg, micsoda kalandor nép, vagy az ő kifejezésök szerint, quales
impii nocturni praedones azok kik éjjeli időben e szent helyen egymást
öldökleni eléggé istentelenek.
- Quid hoc est frates?
mond az öreg Eustáchius, midőn álmából felrettenvén, a nagy zörgésre ajtaját
felnyitá, per amorem Dei crucifixi, talán tűz van? Boldogságos szűz, nem
megmondottam-e hétezerszer is, hogy kutya és csirke a konyhából exuláljanak.
A toll és a szőr gyulékony portéka; per deos immortales, tamen ex Plinio
et Aristotele haec nota sunt
- Nem tűz, Carissime
confrater, hanem háború, öldöklés, gyilkolás mondának az ajtón berohanók,
kik csaknem feltaszigálták a jó öreget, midőn tisztelt auctorait idézgette.
- Háború, öldöklés?
per sacratissimam trinitatem! Civile bellum perniciosum totae quantae reipublicae.
Egész sereg mondásokat idézett Cicero és Tacitusból a polgári háború ellen,
de senki reá nem hallgatott, hanem lélekszakadva rohantak az ablakokra,
hogy lássák, quid consilii inter praedonum discordias.
A hold felhők
alá volt rejtezve, sötétség és borzasztó csend uralkodott az egész környéken.
Az ablakon bámulók egy lelket sem láttak, mert ezalatt míg ők Páter Eustáchius
ajaján zörgettek, a bajvívás végbement, s a fekete vitéz már jó tova haladott.
Kérdés támada
közöttök, mitevők legyenek? Ha tanácsos volna-e kaput felnyitni s nehánynak
kimenni, hogy körültekintsenek, a klastrom falainál nincsen-e valamely
zsiványbanda, mely talán a klastromot akarja felgyújtani, hogy annál könnyebben
vihesse véghez a klastrom nyájában való rablást.
Egyike a frátereknek
azt vélte , hogy minekutána annyi szemek nézése és fülek hallgatása sem
láthatott s hallhata valamit, ő el nem hiheti, hogy a fegyvercsattogást,
a lónyerítést más okozta legyen, mint az a haramia, kit egy hónap előtt
itt gyilkoltak meg, s kinek lelke azóta ezen környéken kísért.
Azon korban a
tudomány helyét a babona töltötte be. A képzeleti erő vezér nélkül csapongott
a kor embereinél, s mindenütt, hol valamit természeti úton megfejteni nem
tuda, csodákkal és tündéri erőknél fogva fejtegette. Innen volt, hogy az
emberek földet és tengert, léget és felhőt rémekkel s tündéri alakokkal
lakosítottak meg, nem csoda tehát, ha a mi fráterünk találmánya hitelt
könnyen nyert
Az egész confráterség
körében csak az egy páter Eustáchius volt, ki ezen állítást tagadta. S
ámbár magában ő is hitte a rémek lételét, s félt tőlök, de az a kis hiúság,
hogy magát mindég a legtanultabbnak mutathassa, eltagadtatá vele saját
belső érzeményét, s többnyire mást szokott vitatni mint a mit hive. Most
is tehát azonnal belecsapott a beszédbe:
- Az lehetetlen
fratres! Kísértetek csak a vén asszonyok fejében vannak, hoc repugnaret
legibus naturlibus. És azután feltenni is vétek! Hiszen tudjuk ex novo
testamento, hogy urunk az ördög hatalmát megtörte, hogy neki többé semmi
ereje nincs az emberi lelkeken, hogy .......Még több és bővebb okokat hordott
elő, részint a theológiából, részint metaphysikából, melyekkel igyekezett
bebizonyítani, hogy a fráter állítása nem való. A confráterek, azonban
nem nertek neki ellentmondani, de magokban még is hittek a fráter szavának.
Azalatt míg ezek
tanácskozának, a klastrom kapusa, ki maga is észrevevé a falak körőli lármát,
sok vesződség után felkelté a priort, ki a vacsoránál infusiót engedvén,
maga is jobban beletekingete a kancsóba mint egyébkor, s mélyen elaludt,
kihozta tőle a kulcsokat, melyeket ez éjszakára mindég magánál tartott,
mert tapasztalá, hogy a kapus a frátereket némelykor kibocsájtgatja, s
ezek az egy fertálynyi távolra fekvő Diósjenőre szöknek, s gyakran csak
akkor térnek vissza, midőn a reggeli misén kell összegyülekezniök.
Megszerezvén a kulcsokat, magához vette páter Móriczot, ki legbátrabbika
vala a szerzeteseknek, s ha páter Eustáchhal a tudományokban nem mérkőzhetett
is, több itélettel és életbeli ismeretekkel bírt nála.
A mint a kaput
kitárnák, egy fekete paripa, egész lovagi készülettel a hátán, nyerítve
az udvarra robbant. Az olvasó emlékezik a fekete vitéz paripájára, mely
elszabadúlván, a viadal közben tért tetőt összenyargala, míg végre a helyre,
hol urát elhagyá visszatérne, kit midőn nem lelt volna meg többé,
a klastromkapuban megállapodék, s elnyeríté magát, hogy valaki által bebocsáttassék;
az őr és páter Móricz azon bátorsággal, melylyel a klastromban kevés bírt,
összevizsgálnak egy homályos lámpafénynél mindent, míg végre a kék sisakú
bajnokra akadának, ki még akkor is félholtan feküdt a vérében.
Páter Móricz közelebbről megvizsgálván
a testet, észrevevé, hogy még meleg, s benne élet van; haladék nélkül a
klastromba viteté azt, és az orvos páterre bízta. Megvizsgálván a páter
a sebét nem találta veszedelmesnek, de a testben szükségkép nagy elgyengülésnek
kellett következnie, mert igen sok vér folyt el belőle.
Ámbár a leventét
külső jelekből inkább lehete holtnak mint élőnek tartani, mégis, hogy ha
lehet, eszméletre hozassék, azt szükség volt sietve eszközlenie, de a páter
addig nem nyúla a testhez, míg azon kornak szokásához képest minden, részint
babonás, részint religiosus szertartásait el nem végezte volna. Komoly,
ünnepélyes léptekkel közeledett a beteghez, érthetetlen szavakat mormolva
körüljárta ágyát, s végre térdre esett, s ezen versnek háromszori elmondása
után
Fű,fű, fű!
Ördögoldal-fű,
Légy segéde a betegnek
Ördögoldal-fű -
Kelet felé fordúlva, egy áhítatos Ave-Mariát
monda, s keresztet vetvén a betegre, a szokott szók helyett ezeket mondogatá:
Hippokrates és Galenus nevében Ámen!
Végre összetördelvén
a sebfüveit, belőlük írt készíte s a bajnoknak sebhelyére köté, s egy kisszerű
csuporba füveket hányván, rájuk bort önte, s az ekként készűlt italt a
betegnek beadá, melyre az csakhamar magához tért és megszólala, de csak
gyengén s alig hallható hangon.
Alig futa el a
klastromban a híre, hogy a megsebesített levente él, páter Móricz azonnal
felkerekedék ágyából és ment látogatására. Ijedség futá el tetemeit, a
midőn a szobába lépett. A bajnok, kit csak alig hittenek többé életre hozni,
Jeney Kálmán volt a páter egykori növendéke.
Elfogódott szívvel
könnyek csordúltak ki a jámbor szerzetes szemeiből, s midőn szeretett
növendékét ily helyheztetésben látá, érzette a veszedelemnek egész súlyát,
mely életét fenyegeté.
- Boldogságos
szűz! hát így talállak-e Kálmán, s téged, bajnokot százak felett, talállak-e
így? Mely kar lehete képes legyőzni?
- Csitt! mond
Jeney, elég szerencse nekem, hogy téged itt talállak. Ha a Jeney név előtted
valaha kedves volt, ha Kálmán iránt legkisebb szikrája lobogott benned
a szeretetnek, most bizonyíthatod be.
- Mi történt,
az egek uráért?
- Ne kérdd, ahhoz
az idő rövid. Eddig atyám talán kétségbe esve küszködik a halállal, ülj
lóra, és siess, hogy napfölkelte előtt Kámorban légy. Mondd a szerencsétlen
aggnak, hogy ne bánkódjék, leánya nincs elrabolva, karjaim megszabadították,
hogy itt van velem, s mihelyt sebemből meggyógyulok, azonnal honn leszünk
Kámorban.
- Mit? egek, nem
hagyott-e el eszméletem? Ha értem, a mit mondasz? Lórát elrablani?
Istenem, szólj világosabban.
- Mindent meg
fogsz tudni. Pető honn van, látta a történteket, beszéltesd el vele magadnak.
Most minden percz drága. Adjatok papírost, tollat, írnom kell neki. Másként
nem hiendi a mit mondasz.
- Kálmán, az egekre
kényszerítlek, szólj, él-e Lóra?
- Kérdezd az eget,
mely lecsillámlik reá s látja őt, én nem tudom.
- Hol van tehát?
- Nagy isten,
mit nem adnék érte, ha tudnám. Kérdezd azokat, kik elrablák; de félre ezzel,
ne töltsük szóval az időt, hanem nyergeltess lovat, s menj Kámorba,de sietve,
a mint csak lehet.
A mint ezeket
mondá, azonnal tollat veve, s felegyenesedvén, a mennyire elgyengült teste
engedé, megírá a levelet.
Páter Móricz látván,
hogy a menetel haladást nem szenvedhet, azonnal lóra ült, és az erdőknek
sűrűségei között sebesen elvágtata.
III. SZAKASZ
Kámor
Mindenekelőtte a történet fonalát
tovább vinnők, szükség, hogy olvasónkat a Jeney-házzal, melynek elhanyatlása
tárgya lesz e regének, közelebbről megismertessük.
Egyikén azon magas
tetőknek, melyek Nógrád és Hont között emelkednek föl, s jenői,vagy másként
börzsönyi hegyeknek neveztetnek, nehány faltöredék s bástyanyomok látszanak.
A pásztor, vagy vadász, mert e sivatag vidéket ritkán látogatja más, a
mai időben kámori romoknak nevezi e puszta omladványokat, s regéket mond
felőlök, melyeket őseitől tanult, vagy leleményes elmével önmaga költe.
Ezen romok alatt, mondják a mai kor emberei, kincsek vannak elrejtve,
melyeket feltalálni csak annak lehet, ki száz esztendőt túl élt,
s szegény levén, sorsával mégis végiglen meg vala elégedve. A kincs, úgymond,
több századok óta hever már a föld üregében, a nélkül, hogy valaki fölemelhette
volna, s még félszázadig lesz elrejtve, s ha mindaddig sem találkozik még
száz évű megelégedett, messze tartományokból fognak bizonyos idegen vének,
számokra nézve hárman, megjelenni, s a kincset sötét borzasztó éjszakán
a villámok fénye mellett felásván, magokkal elvinni. Ezen hegyek alatt
fekszik a termékeny határú diósjenői falu, itt ömlik ki a sziklák
alól a gyógyerejű Zsibak forrás, itt láthatni ama csodálatos szigetet,
mely minden tizedik évben változtatja helyzetét, mert a rege szerint ezen
sziget a boszorkányok gyűlhelye. Itt tartanak minden tizedik évben tanácsot,
s valahányszor gyülekezetöknek jó vége lőn, forgószelet támasztanak, mely
a szigetet továbbhajtja a tó hullámai felett. Mintegy ötven év óta azonban
a sziget egy helyben marad, mert a boszorkánysereg bizonyos nevezetes kérdés
fölött, mely iránt már öt ízben tarta gyűlést összeegyesülni nem tud.
Mi nem akarjuk
ezen véleményeknek alapjait vizsgálni, s eldönteni, mennyire igazak, mennyire
nem, s azért bár többeket beszélhetnénk még, félbeszakasztjuk, s a helyett
inkább egy-két vonással festjük ezen tájat, úgy, amint azon korban volt,
melyben az itt elbeszélendő történet esik.
1456. év körül
Diós-Jenő környékén több mérföldekig nem láta a szem egyebet sűrű erdőknél;
a szántóföldek, melyek most gazdag aratással jutalmazzák Jenő lakóját,
akkor rendetlen alakú irtoványok voltak, széjjelhányva egymástól az erdők
sivatagaiban; a földmíves izzadással, nagy munkával szerezheté elő a terméketlen
földből élelmét. A nép vadászatot látszott leginkább kedvelni, mert a vidék
vadaknak nagy bőségében volt, a vadász könnyen vehette fáradságának jutalmát.
Diós-Jenő, most
egyik Nógrád legnépesebb helységeinek, akkor csak középszerű szegény falucska
volt, egyetlenegy kitűnő hajlék sem látszott benne. De annál nagyobb fényt
és pompát láthata a szem ott, hol most a kámori pusztaromok állanak. Mint
egy tündér palota, csendes pompában fénylettek Kámor tornyai a magányos
sivatagban, s már messsziről mutatták a szemnek, hogy urai s építői valaha
a hatalomnak és gazdagságnak magas pontján állhattak. Mikor és ki által
emeltettek legyen ezen méltóságos falak, arról a történetek mélyen hallgatnak.
Felőle csak annyit mondhatunk, hogy jeruzsálemi András idejében már a Jeney-nemzetségé
volt, mely származását Huba vezérig vitte fel, s három századiglan vírult
Magyarország gyökeres nemzetségei között, s az országban, mint vitéz és
harczra termett ivadék ismeretes volt. A nemzetség képe között, melyek
a vártermek egyikében voltanak felaggatva, függött képe azon Jeneynek,
ki egy régi oklevél bizonysága szerint jeruzsálemi Andrástól adományúl
kapta ezen várat a diósjenői faluval s nehány ezen vidéken fekvő helységekkel
együtt; ez adományban kapott uradalom az idők viszontagságai között részint
belső háborúk, részint a Jeneyek fényűzése miatt (mert ez nagy gyengesége
vala e nemzetségnek) annyira elcsonkúlt, hogy V. László király idejében,
kinek országlása alá esik e jelen történet, a Jeneyek birtokában csak a
kámori vár és Diós-Jenő volt. Három helységet az Ipoly partján a Forgách-nemzetség
ragadott erőszakkal magához azon zavaros időkben, midőn Hédervári Kont
és egyebek Zsigmond király ellen lázadának fel. Azonban 1436. évben Jeney
András Forgách-ivadékot vevén nőül, vele nehény termékeny falunak juta
birtokába a Garam mellékén, s ez által ismét egyikévé vált a felső-magyarországi
hatalmasb nemeseknek.
V. László országlásakor,
vagy inkább azon korban, midőn regénk kezdődik, a Jeney-háznak András,
a 70 évű agg, volt feje. Míg karjai a fegyvert emelhették, egyike volt
a legvitézebb bajnokoknak Zsigmond s Albert királyok alatt, esküdt híve
a Hunyadi-háznak, s híve a csecsemő Lászlónak is mindaddíg, míg a Garák
vagy inkább Cillei pártja Hunyadi ellen rémítő hálóit nem szövé. Jelen
volt a szendrői győzelemben Murát ellen, s midőn Hunyadi táborozásai elközeledtek,
csaknem minden harczaiban résztvett, s kevés volt, kinek vitézségébe s
hív indulatába oly sokat helyezett volna Hunyadi, mint az övébe. A szentimrei
véres harcz után, hol Hunyadi oly dicsőleg vágta keresztül magát a török
táboron, sebet kapott, s félszemét egy nyíllövés által elvesztette, visszavonúlt
a hadi pályáról, s Kámor falai között szeretett nője s egyetlenegy fiúmagzatja
körében tölté a nyugalom és béke napjait. Nyugalmát egy történet keseríté
el, melyet a jövő szakaszban beszélendünk.
IV. szakasz
Tizenhat év előtt.
Egy komor őszi napon a vár előcsarnokában
állott Kámor asszonya, a szépségéről nevezetes Forgách Mária, széjjel tekingetve
a várhoz vezető ösvényen, ha férje és Kálmán fia, kik a vadászaton voltak,
nem jőnek-e? Sehol sem láthatá, de helyettök egy asszonyt vett észre a
vár felé közelegni. Egy czigány koldusné volt, ki balkarja alatt egy csomó
rongyos bútort vitt, jobb kezénél pedig egy kisded, mintegy öt évű leányt
vezetett. Az egyike volt a legcsudálatosb termeteknek, melyeket a szem
emberalakok között találhat. Magassága csak negyedfél lábnyi, ehhez képest
rendkívül vastag, de ezen vastagság korántsem a kövér vagy húsos test,
hanem inkább, a mi asszonyoknál ritka, csont és izmok következése volt.
Arcza egy rémítő boszorkánykép, inkább férfi- mint asszonyarczhoz hasonló,
eldurvúlva s égve a nap vagy tűz hevétől, szemei szikrázó feketék, melyeknek
tekintete, a helyett hogy könyörületre olvasztaná, inkább elrettenté a
nézőt. Vonásaiban egy kegyetlen mosolygás, melyekkel Ramberg a kár vonásait
festené, ezt azonban egy bizonyos komolysággal igyekezett elrejteni. Ősz
hajai összekuszáltan állottak fején, s csak félig voltak egy gondatlanúl
összeaggatott sárga kendő alá borítva. A kis leány, kit karjánál fogva
vezetett, ellent nem állván az, hogy arcza oly színű volt, mely e népnek
tulajdona, egy kedves lény vala. Gyönyörű nagy fekete szemek forgottak
barna szemöldjei alatt, göndörödött gyűrűkben omlottak alá vállaira holló
fürtei; vonásain annyi kellem és lágyság volt elöntve, hogy a szem, mely
egyszer reápillanta, gyönyörűség között merült el nézésébe.
ĺgy közelgett
e két egymástól különböző alak a vár felé. Már a kapun belül voltanak,
midőn egyszer riadás támada, s egy sereg kopó, mely a vadászatról jöve,
rémítő zajjal rárohant a koldúsnőre. Ő visszahúzódott a kitárt kapu egyik
szárnya megé, de a mérges üldözők nyomában voltak s képzelhetetlen dühösséggel
rohantak reá. Az asszony védte magát, a mennyire lehetett, de mind hiába,
a kis leányt kénytelen volt kezéből elbocsátani, hogy mind a két karjának
hasznát vegye. Az ebek a leánykára rohantak, s már összemarczangolták volna,
midőn hirtelen ott termett Kálmán, s látván a veszélyt megsarkantyúzá paripáját
s közéjök ugratott a kutyáknak. Azonban ifjú hevessége mérséklet nélkül
elragadván, a mit jóvá akart tenni, azt elrontá. A paripa elszilajodván
a heves sarkantyúzás által, tüzesen a kutyák csoportja közé ugrott, s a
szerencsétlen leánykát összegázolá. A koldúsnő rémítő sikoltása, a mint
kétségbeesve ölébe kapta az eltiprott gyermeket, leírhatatlan. De ez mind
későn vala. A leányka egy óranegyed múlva kiadá lelkét.
A szerencsétlen
koldúsnő kétségbeesve tépte haját, sikoltva futott fel a vár felé, s irtóztató
hangon kiáltoza fel a vár asszonyához, hogy adja vissza gyermekét, melytől
istentelen fia oly kegyetlenűl fosztotta meg; dühösen rohant fel a grádicsokon,
s bőszült lelke Kámor asszonyán öntötte volna ki dühét, nem találván más
tárgyat bosszújának, mert Kálmán ekkor már eltávozott, ha a megrémült Jeneyné
hirtelen el nem zárja előtte a várcsarnok vasrostélyzatú ajtaját.
Ekkor a koldúsnő,
hasonló egy őrülthöz, felkaczagott, karjaira vette gyermekét, összekulcsolgatá
azt, s ismét földre tette. Sírt s nevetett egyszersmind, s rémítő ábrázattal,
melyen fájdalom, kétségbeesés s egyszersmind a bosszú iszonyú képe ült,
azon ajtó felé fordúlva, hol a megrémült Jeneyné borzadva eltávozott, szörnyű
átkokba öntötte ki mérgét.
- Átok rád, kegyetlen
Jeney-faj, átok arra, a ki szült, s a kit szülni fog. Legdrágább kincse
magzatodnak, melyet szülni fogsz, Kámor asszonya, mely neked is kincsed
vala, a szépség, legyen kiirtója ivadékodnak. Szálljanak várad kevély tornyai
legdühösebb ellenséged kezébe, s örök homály és feledék borítsa el a Jeney
nevet.
Ezen borzasztó
átkozódás után, melyet a már leszálló szürkület még bortasztóbbá teve,
karjaira vevén holt gyermekét, ez a csudálatos asszonyalak eltávozott,
és soha magát többé Kámor vidékén nem mutatá.
E szerencsétlen
történet után Jeneyné, kinek szelíd és gyönge érzéseit ez irtózatos jelenés
mélyen megrázta, nemsokára forrólázba esett, s megszülte magzatját. Midőn
tudtára adnák, hogy szülötte leánygyermek, ellepték lelkét a babonák
minden rémei, mivel a koldusnő jóslata már ennyiben teljesülve volt, egész
valósággal hitte, hogy a leány leszen oka a Jeney-ház kipusztulásának.
Mély ájulásba esett, melyből többé fel sem ébrede.
A csecsemő, mely
egészséges és ép vala, ügyes dajka kezére bízatott, s nevekedett atyja
vigyázó szemei előtt. Három évű koráig, valahányszor reá tekinte az öreg
Jeney, fájdalom gerjedt fel lelkében, s könnyeket törlött ki szemeiből
a szeretett nő emlékezetére.
Később, midőn
a leány 9-10 évű volt, atyja szivében örömök és félelmek váltogatták egymást
iránta. Gyönyörködve vette észre a lány eleven tüzes elméjét, s édesdeden
mulatozott vele, de lassanként fejledező szépsége aggodalmat gerjeszte
benne. A kor babonái őt kevésbé fogták el mint egyebeket, de mégis annyira
nem győzheté meg, hogy a csodálatos jóslóné átka iránt egészen nyugton
volna.
A leányka még csak 14 éves vala, s már a szomszéd vidékeken szépsége közbeszéd
tárgya lőn. A köznép nem nevezé őt máskép, mint a szép Lóra, s a pajkos
leventék, kik Kámorba jöttek Kálmánhoz, vagy vadászat vagy harczjátékok
kedvéért, bódúlt kedvökben a leánykát kámori csillagnak nevezték, s mindenik
iparkodott magát szerelmére méltóvá tenni, de ő érzéketlen és hideg
maradt irántok. Nyarantan a lovaglásban lelte mulatságát, s kevés vadászatot
tarta Kálmán, hogy ő azon jelen ne lett volna, egyikétől kísérve hívebb
szobaleányainak. Téli napokban, midőn az öreg Jeney meghitt bajtársaival
estvénként összeült, emlegetve a régibb csatákat és a nagy bajnok Hunyadi
győzelmeit, s átkokat szórva a Cillei és Gara czimboráira, kik a Hunyadi-ház
ellenségei voltak; Lóra egy kandallónál megvonúlva, dajkája tündérmeséi
által szép regényes világot alkota maga körül. Csodálkozva hallgatta a
rőfszakál történetét a három testvér királyfi bújdosását, kiknek legifjabbika
nyerte el a sok viszontagságok után a tündérvárban lakó csodaszépségű leányt.
Legörömestebb hallgatá azonban a szép Irma regéjét, kit hét esztendeig
szeretett a szél király fia, mert szüleitől meg nem nyerhette, végre kilopá
a várból, és hat villámsebességű táltoson elragadván, bűbájos kastélyában
rejtette el.
Bármely egyűgyűen
voltak is az öreg Márta regéi szőve, elégségesek valának arra, hogy egy
természeténél fogva ábrándozó leányka fejét elbódítsák. Innen származott,
hogy Lóra mindenben bizonyos regényes színt keresett, s minél csudálatosabb
és a mindennapi élettől különböző színe volt valamely tárgynak, annál kedvesebb
volt előtte. Azon sok szép ifjoncz bajnokok közől, kik különbféle ürügy
alatt Kámorba jöttek, hogy e szépség bálványát láthassák, s figyelmét magukra
függeszthessék, az egyetlenegy Forgách volt az, ki Lóra kegyeit leginkább
látszott bírni, s ezen megkülönböztetést nem annyire szépségének, ámbár
a legszebb férfiaknak volt egyike, kiket Lóra valaha látott, hanem inkább
annak, mert alakján és tettein bizonyos regényesség vala, mely őt a többi
leventéktől egészen megkülönböztette, s leginkább hasonlíthatóvá tette
azon tündér lovagokhoz, kikkel Lóra a maga képzeleti világát meglakosította.
Forgách László
unokája volt azon Forgáchnak, ki a Jeney-nemzetség Ipoly melletti bírtokait
magához ragadván az öreg Jeney Andrással gyűlölségben élt; Lórával és Kálmánnal
rokonságban is állott, mert mint mondottuk ezeknek anyja Forgách-leány
volt. Ez a Forgách egy gyönyörű sudár termet vala, magasságára nézve egy
kissé több mint középszerű, hasonló egy ifjú paladinhoz, ki nagy Károlyt
a harczba kísérte; arczát egy pár ajak, a legszebb metszésű, egy kevéssé
meggörbedt orr, s két fekete szem tele szerelemlánggal és epedéssel ékesíték.
Lelke bátor, nagyokra készűlt, s minden tettre elszánt, a mely nagyság
és szépség bélyegeit hordozhata magán. Heves és könnyen fellobbanó természetű,
de lobbanásait egész a csodálatig mérsékleni tudó; s innen a vele egykorú
ifjú bajnokok között, kiket nem ész mint ezt, hanem szilaj tűz ragadozott,
a legvitézebb lovag. Az egy szép tekintet vala, midőn László valamely ünnepen
bajnoki ékességeiben megjelent. Rajta minden egyszerű vala czifrázatok
nélkül, semmi szembeszökő piperézet vagy szín rajta nem látszott, soha
más színű öltözetet mint feketét nem viselt, mégis minden szemek reá fordúltanak,
mert méltóság kellemmel párosúlva ritka férfin volt annyi mértékben, mint
László alakján. Egy sötét pej paripája volt, melyet, midőn Németországban
kalandozva, egy bajvívásban Fridriktől nyert ajándékúl. Soha még bajnok
lovat nem szerete mint ő ezt. Szemefénye gyanánt nézte, s a sebességtől
vevén hasonlatot, bódorgó hevében Villámnak nevezte.
Ez a szép regényes
lovag bálványa vala az asszonyi világnak, sőt bálványa az akkori ifjú leventéknek
is. Minden ifjú lovagok csak azon törekedtek, hogy hozzá hasonlítsanak;
minden leányka leginkább neki kívánt tetszeni, de László szíve csak Lóráért
hevűlt, csak ennek s ebben látszott élni, s a kevély ábrándozó leányka
végre meghódolt volna e tündér vitéz ostromainak, de vele csak némelykor
jöhete össze. László tudniillik sok hálával tartozott Cilleinek s a királynak,
s ezeknek volt híve, s inkább a Garák mint Hunyadi pártjához szított; az
öreg Jeney pedig mindazt, ki Hunyadit az imádásig nem tisztelte, miként
ő, ellenség gyanánt nézte. Ez vala oka, s ama másik, hogy nagyatyja Jeneynek
némely bírtokát magánál tartá, annak, hogy László nehányszor szóbeli vitákba
ereszkedvén Jeneyvel a Hunyadi és Cillei között levő gyűlölség fölött,
tüzesben összekapott, mintsem az ősz bajnok tűrhette volna; s később
látván, hogy Kámor ura előtt nem kedves vendég, Kámorból egészen elmaradt,
csupán Kálmán vadászatát látogatá meg, de ezt is ritkán, mert Kálmánnal
sem eléggé összehangzó volt. Itt láthatá csak némelykor Lórát.
Ily kedvetlen
körülmények között elveszté minden reményét, hogy Lóra szívét magához hajthassa,
s méginkább azt, hogy valaha őt bírhassa. Nemsokára el is hagyá Kámor vidékét,
melyhez csak félnapi távolságra lakott, s Budára, hol a király és Cillei
nagy kedvezésekkel fogadták, s a király, apródainak fejévé tette, ritkán
bocsátá el oldala mellől, s Cillein kívül alig volt biztosabb ember.
ĺgy tölté napjait
László az udvari zaj és fények közepette. Lóra képét azonban semmi ki nem
törűlheti lelkéből s élete bús emlékezés s titkon epesztő gyötrelem napjai
voltak .
Örömest beszélnénk
többet is itt e regényes lovagról, mert tudjuk, hogy szép olvasónéinkat
is ő érdeklené leginkább; de félbe kell szakasztanunk, s visszatérnünk
Kámorba a szép Lórához.
V. szakasz
Vendégség
Az egy szép júliusi napon vala, midőn
Jeney a Hunyadi vaskapui győzedelmét ünneplette. Pözsgött a vendég Kámor
palotáiban. Magas fa székeken ültek körül egy hosszú tölgy asztalt, s vidám
felkiáltások között járt kézről-kézre az ó budaival töltött nagy billikom.
Legelső volt Jeney, ki a vaskapui győző
egészségéért kelyhét felemelvén,
azt ezen fenharsogó szavakban dicsőíté:
- A vitézek fejedelmének,
ki ezelőtt 14 évvel Vaskapunál az ozmánokat megtörte, hosszú életet!
- Éljen! kiáltának
a bajnokok, s adja isten veté közbe egy ifjú levente, hogy ellenségei megszégyenüljenek.
- Jól mondád Laszky,
felelt Jeney, keresztülnyújtván kezét az asztalon a szólóhoz, jól mondád,
adja isten, hogy az álnokok fúljanak meg azon törben melyet ellene készítenek.
- S kik azok?
kérdé egy szózat a sokaság közűl, s látván, hogy minden szemek reá folrdúltanak,
felemelkedék székéről.
A társaság csak
most vevé észre, hogy közöttök egy ismeretlen van, s a szózat annál meglepőbb
vala. Az idegen, ki szavát fölemelé, egy izmos férfi volt fekete pánczélba
öltözve, sisakját, mely hasonlólag fekete volt, karjára akasztva
tartá. Feje kopasz, csak hátul látszott rajta nehány rőt hajszál függeni.
Vonásai mintegy 40 évre mutattak. Külseje közönséges embert árult el, s
alakján bizonyos durva szemtelenség látszott, s egy pár kialudt tüzű szem,
s egy vörhenyeges orr jelentették, hogy a Noe-ápolta nedvnek nem ellensége,
s hogy jelennen is ez szól belőle. Az olvasó ismeretes már ezen kancsóvitézzel,
ő senki egyéb nem mint Móré Tamás.
Midőn vakmerő
kérdését kibocsátaná, felállott, mint mondánk és Jeneyre tekinte, kihez
a kérdés intézve látszott lenni.
A heves Kálmán
nem várván be, hogy atyja feleljen, tűzbe lobbant, s a Cillei és a Gara
neveiket kiáltá fel.
- Ifjú bajnok,
minekelőtte e két nevet említenéd, meggondolhattad volna, hogy ők a király
leghívebb szolgái, hogy csak olyakat cselekesznek, miket ő felsége maga
is javall, s a mikor cselekedeteiket kárhoztatják, magát a felséget kárhoztatják.
Tudod-e, mi a felségbántás?
- Azt nem tőled
fogom tanulni, gondolnám. S ki vagy te, hogy egy istentelen Cillei és Gara
pártjára kelni mersz?
- Az mindegy a
dologra, elég hogy egy híve a királynak, s így tisztelője a Cillei és Gara
névnek.
Az a vakmerő arcz és rettenhetlen hang, melylyel Móré ezeket mondá, bámulást
gerjeszte a körben. Kálmánnak egy szempillantatnyira nem engedé a
tűz felelni, de csakhamar elcsillapúlván, határozott szóval, mely egyszersmind
értésére adá Tamásnak, hogy a villám közel van, rákiálta:
- Úgy hát ellensége
Hunyadinak, s ellenségem nekem.
- A mint akarod
úgy magyarázd, mond Móré, s alig mondá, általános zaj támada a körben,
szikrázott az arcz és szem minden alakon, s Kálmán már félig kihúzá a kardját,
midőn Lóra mellette termett, s kérlelve őt minden erejével tartóztatá karját.
Bármely szemtelen
vakmerőséggel bírt is Móré, s bár e jelenés előre ki vala Móré és grófja
által gondolva, mégis, midőn ennyi szemek villáma egyszerre reácsapott,
Móré egy kissé elsápada, s alább hagyott fenhangjából.
Azon időben nagy
véteknek tartatott a vendégi jus megsértése, s Móré csak ennek paizsa alatt
mert ennyi szemtelenségre vetemedni, a minthogy reménye nem is csalá meg,
mert az öreg Jeney, bármint fel vala is háborodva Móré szavain, midőn látná,
hogy fegyverek zördűlnek, azonnal csendet kért.
- Az balgatag
vakmerőség tőled, bárki légy, hogy magadat itt közöttünk Cillei és Gara
hívének vallod, s érdemelnéd, hogy azonnal kárát lásd botor tettednek;
de barátim, Hunyadi hívei, ne felejtsétek a vendégi just, s ne azt, hogy
Jeney házában még ezen jus soha nem sértetett meg. Azonban, ha kinek kedve
van ezen Cillei czimboráján elégtételt venni, teheti azt bízvást Kámor
falain kívül. A délesti időt úgyis vadászattal kívánja tölteni mulatságtokra
Kálmán, halaszszátok az elégtételt akkorra.
- Úgy legyen,
mond Kálmán, tüzesen végig mérve szemeivel Mórét, én meg fogok vele vívni.
- Legyen, mond
felbátorodva Móré, s egy nehéz vaskesztyűt vetvén Kálmán elébe.
- S most csendet
barátim, mond Jeney, s elkezdé újra a kelyhet Szilágyi és az ifjú Hunyadiak
egészségére üríteni.
Valahányszor felkiáltás
történt, Móré kelyhe már akkor mindég üres volt, mérgesen borítá fenékkel
fel kelyhét a jelenlevők bosszantására.
Haraggal vala
a vendégeknek mindenike eltelve, azonban elfojták tüzöket az öreg Jeney
intésére, s a hosszú tivornya viszály nélkül ment végbe.
Felkerekedének
a vendégek a hosszú tölgy asztal mellől, és mindenike sietett, hogy a vadászseregtől
el ne maradjon. Lóra és társnéja nyitották meg a menetet, ez egy világos
pej, amaz vasderes ménen. Az ifjú leventék körbe vették a két asszonyalakot,
s a legszerencsésbnek az érzette magát, ki Lórához közelebb juthata. Kámor
csillaga csak hidegen forgatá végig rajtok szeme szép sugárait, s bájos
mosolygással, de a melyben csak udvariasság mutatkozott, viszonzá a nyájaskodók
szavait. Figyelme más gondoktól látszott elfoglava lenni. Szemei végig
repülték a sereget, s Kálmánon állapodának meg, ki midőn észrevenné húga
intését, közelebb szöktete hozzá, s mindketten kiválva a seregtől beszédbe
merűltenek.
Lóra szemrehányást
teve bátyjának, hogy viadalra pánczél nélkül s ily könnyű fegyverzetben
jöve, s nem titkolhatá el aggodalmát a viadal kimenetele felől. A leányka
rettegésben vala egy részről bátyjáért, más részről sajnálta az idegen
vitézt is, ki iránt benne bizonyos titkos részvétel támadott. Az a fekete
pánczél, melybe öltözve volt, az a fényes kopasz homlok, mely oly bátran
állotta ki annyi szemek haragvillámát, az a szokatlan mód, melylyel e csodálatos
vitéz Kámorban megjelent, s mely által ottlétét észrevehetővé tette, mind
oly különös színt viseltek magokon, melyeket a regényes Lóra kedvelt.
Ez a titkos idegen
vitéz hasonlónak látszott előtte egy tündér lovaghoz a mesében, ki egyszerre
megjelenik valamely történet összebonyolódott csomóját felsőbb erőknél
fogva feloldani. Ezen okokból igyekezett Lóra azon, hogy a viadalt valahogyan
elmellőzhesse, azonban esdeklései Kálmánt, bármily hatása is volt
szavának egyébkor reá, meg nem kérlelhették, hanem inkább tüzét nagyobb
lángba hozták.
Azonban hogy Lóra
és Kálmán beszédbe merűlve lassan egymás mellett léptettek, riadás támada,
s a vadászok egymásra kiáltozák a vigyázat! hangját, mely annak volt jele,
hogy az ebek valamely vadnak nyomában vannak. Azonnal zavarodás támadott
a vadászseregben, s a lovagok csakhamar széjjel futának, s a két asszonyság
egyedűl hagyva látá magát.
Kálmán, noha tüzes
vadász vala, nem hagyá magát ezen zaj között elragadtatni, hanem az ismeretlen
lovagot követé szemeivel. A mint Móré megsejté, hogy Kálmán által lesben
tartatik, megsarkantyúzá lovát, és ellenkező irányban azzal, merre a vadászok
mentek, mintha szökni akarna, száguldani kezde; mihelyt ezt észrevevé Kálmán,
utána iramlék, s látván, hogy az nem áll, hanem mindég sebesebb menetelt
enged lovának, rákiálta. Móré nem felelt, hanem sebes futással ment. Kálmán
mintegy bizonyos levén felőle, hogy a galád faj megszeppent, s a viadal
elől fut, tüzesen vágtata nyomában; már jó tova haladának onnét, hol az
asszonyságokat hagyták volt, midőn Móré egy tisztás mezőre érvén, hirtelen
megállapodék, s két ujját ajkaira tevén, hangosan süvölte. Ekkor szemközt
fordítván lovát a felé még mindég tüzesen nyargaló Kálmánnal, kardot húza
és elébe vágtatott. Kálmán rögtön ott vala, s a két bajnok összecsapott.
Tüzes vala a megtámadás mindkét részről, s a kardok csattanásai végighangzották
az erdőt. Móré csakhamar érezvén, hogy az, kivel mérkőzik, nála sokkal
erősebb, már hátrálni kezdett és csüggedni, s midőn látná, hogy a diadalt
végtére is kénytelen e vakmerő ifjúnak engedni, futásnak erede. Kálmán
nyomában volt, már éltével fizetett volna Móré, de csakhamar zörgés támada
a sűrűben, s egy lovag előtte termett, s ugyanazon pillanatban, midőn ezt
észrevenné, hét más fekete pánczélú lovas kibuja az erdőből.
Kálmán azonnal
észrevevé, hogy ez árulás, s hogy az idegen vitéz, kit mi Mórénak ismerünk,
csak azon okból futa, hogy őt veszélybe csalhassa.
Nem csüggede el
Kálmán bátorsága, noha látá, hogy itt kilencz ellen kell vívnia. Megigazítván
magát nyergében, egyenesen azon lovag ellen támada, ki először a sűrűből
kijöve, mert a másik (Móré) már előre haladt. A kardok hatalmasan összekocczanának,
s Kálmán azonnal sejté, hogy ellenkezőjén nem oly könnyű leszen győzelmet
venni, mint ama másikon lett volna. Azonban a fekete vitéz, nem annyira
támadólag mint védőleg viselé magát, s csak azon látszott igyekezni, hogy
tartóztassa őt, s társainak szabad menetelt eszközöljön. Gyanúját az is
bizonyítá, hogy a fekete vitéz sokszor előre tekintgetett, ha társait látja-e
még. Kálmán még inkább tűzre gerjesztetvén ezen álnok játék által, mely
alatt titkos czélokat vélt lappangani, megújult erővel rohant a vitézre.
Ez észrevevén, hogy társai már jó tova haladtak, megsarkantyúzá lovát,
s iszonyú sebességgel rohant előre. Kálmán mindenütt nyomában.
Mintegy negyedórányi
verseny száguldás után a fekete bajnok ismét megállapodék, egy olyan helyén
az erdőnek, hol az út többfelé csavarodék. Előttök egy kissé távolabb
jókora magasságú kopasz domb állott, melyen csak itt-ott volt egy-két bokor.
A viadal ismét megújúlt, de a fekete bajnok részéről ismét csak védőleg
és Kálmánt tartóztatólag. Soha még Kálmán ennyi ügyességet a védelemben
egy bajnoknál sem tapasztalt, rajta minden fegyverforgatási fortélyok foganatlanok
lettek, elannyira, hogy Kálmánnak minden, szinte a dühösségig vitt támadásai
mellett is, a fekete bajnok, kezei közül sérelmetlen siklott ki.
A nap már a hegyek megé szálla, midőn Kámor hőse a bosszú és szégyen érzeteitől
elfogódva, minekutána a futó lovagot szemei előtt elvesztvén, többé beérni
nem remélheté, visszafordítá paripáját. Alig mene néhány száz lépést, történetből
visszatekinte, s íme a kopasz domb tetején, melyet említénk, látá a kilencz
fekete lovagot két asszony személyt körbe fogva kísérni. Jéghidegséggel
simúlt le az ijedelem tetemein, midőn húgának vasderes paripáját megismeré.
Most lőnek előtte az egész félnap titkai világosak, most tudá, hogy az
a lator, kivel bajvívásba keveredett, húgának rablója. Ádáz érzések kezdének
dühödni keblében, látta, hogy a veszély elháríthatatlan, hogy maga kilencz
vakmerő latorral mérkőzni elégtelen; de háborgó érzéseit az ész szava le
nem csendesítheté, mint egy bőszűlt, úgy rohant vaktában a rablók után.
Szinte félóráig száguldott előre, míg csak annyira érhete, hogy őket távol
megpillanthatá. Lórát megmentenie már maga is lehetetlennek hitte, s felhagyott
azon feltétellel, hogy őket tovább űzze, s a helyett azon okosabb gondolatra
jöve, hogy nyomaikon, melyeket a letiprott fűben jól ki lehetne venni,
kémlelni fogja őket. Ily feltétellel haladt utánok, hol lassan ügetve,
hol sebesebben, a szerint a mint nyomaikat látá, vagy eltévesztvén,
néha keresé.
Azonban az a ravasz
fekete lovag, kivel oly sokáig vívott hasztalanúl, s ki az ő mozdulataira
ügyelt, megsejté őt s a mint tudjuk a történet elején, a monostor mellett
útját állotta, s vele összekapván, megsebesíté.
VI. szakasz
Nőrablás
Csend vala, s mély hallgatás Kámor
palotáiban, csupán az öreg Jeney kedvencz madara vijjogott néha lánczát
zörgetve. Ez egy rendkívüli nagyságú sas vala, egyike azoknak, melyeket
a szepesvármegyei havasok nevelnek; ez a fejedelmek madara szinte 30 esztendő
óta tartatott a kámori várban fogva, s egyike volt az öreg Jeney legkedvesebb
mulató tárgyainak. Mindég maga szokta volt etetni, a mihez ez a büszke
fogoly annyira szokva volt, hogy végtére mástól nem is igen akará elfogadni
étkét, ha a szolgáknak valamelyike húst vagy egyebet hoza s felé nyújta,
megfordúla helyén s nem nézett a kínálóra, mintha tőlök valamit elfogadni
magához illetlennek tartaná. Valahányszor pedig az öreg Jeney végig ment
a palotán, szárnyait rázogatá s víjjogással adta tudtára éhét. Az öreg
Jeney ezen méltóságos madárban, mely 30 éveken által csendes nyugalommal
látszott viselni rabságát, a megdönthetetlen nagyság eleven symbolumát
találta; s az imádott hős Hunyadit hasonlítgatá hozzá, kit a maga fenségéből,
hová hazafiúi érzelmei emelték, semmi rágalom és fondorkodás panaszokra
vagy bosszúra levonni nem tudá.
A nap végsugárait
lövelte be a gót ablakok sokszínű üvegein, s bekövetkezett az éj;, de még
a vadászseregből senki sem tére meg. Szédelgető léptekkel csoszogott végig
a palotán Jeney, kevélyen körültekintgetve őseinek képein, melyek a falon
függöttek. Ősz feje s meggörbedt vállai gyenge inogása, első tekintetre
mutaták évei nagy számát, melyeket túlélt. Bátor tekintete mely még ezen
agg éveiben sem hagyá el, gyaníttatá a hajdankor bajnokát. Ő már a határnál
állott; a múltban vala mindene a jövendők csak hiú álmok gyanánt húzódtak
végig képzelete előtt. A mi még az élethez kapcsolá, az egyedül két szeretett
gyermeke volt, s ezeket is a babonás hit előtte mint szülötteit a balszerencsének
úgy ábrázolá. Lóra iránt való szeretetét s gyönyöreit homályos aggodalmak
zavarták meg, Kálmánnak pedig határtalan tüze semmi mérséket nem ismert,
s férfiú-korában ifjúi vad lánggal ragadozta el, tevé nyugtalansága okát.
Ily gondolatokkal
tépelődve járdalt most is végig a szobákon, s merengéseiből kedvelt madara
vijjogása ébreszté fel.
- Ha, te pajkos,
éhezel úgy-e? mond az öreg, s kinyitván egy fa szekrényt, nyers húst veve
kezébe, melyet a sas meglátván, elterjeszté széles nagy szárnyait, s azoknak
rázogatása által oly nagy szelet gerjeszte, hogy a teremben levő
mécsvilágok sebesen kezdének lobogni. Az öreg egy ideig ingerlé az éh madarat,
oda nyújtá neki a falatot, ismét elkapja, melyre az méregbe jöve s csapkodni
kezdett szárnyaival, de csakhamar lecsendesűlt, midőn az öreg egy húsdarabot
oda engede. A sas körmei közé fogta, de elébb nem vágott bele, mintsem
orrát ura kezéhez törülgetné, mely a hízelkedés jele volt. ĺgy űze mulatságot
vele, s rövidíté magányos óráit, a midőn hirtelen zajgás támada a várudvaron,
s míg az öreg az ajtóhoz érne, szörnyű sebeséggel és fuldokolva berohana
egy szolga azon hírrel, hogy LÓra kisasszonyt és Ilkát nem találják, hgoy
a vadászok összebolyongták az egész erdőt, de sehol nyoma nincs, hogy egy
paripa visszajött, de magányosan ura nélkül, s nyaka megsebesítve van s
vérzik, s azt gyanítják, a nyeregszerszámról, hogy Pető lova. Alig mondá
a szolga ezeket, azonnal belépett Pető, kit a mint tudjuk megrettent lova
kivete a nyeregből, s gyalog vánszorgott vissza, a mennyire az esés által
elgyengűlttől telhetett.
Pető elmondá a
szomorú hírt, hogy az az idegen vitéz, kit Kálmán úrfi viadalra hítt, kilenczed
magával volt, hogy Kálmán Úrfi kettejével megharczolt, de őket meg nem
győzheté, hogy a rablók elfutottak szemeik elől, s most Kálmán úrfi nyomozásokra
megyen stb.
Az öreg reszketve
hallgatá e rémítő hírt, ijedés és bosszú megrázták tetemeit, midőn magát
összeszedné, Petőre és leginkább a szolgára támada.
- S te félénk
alávaló kutya, ott merted hagyni uradat a veszélyben, s most bátorkodol
előmbe jönni, s itt vén banya módjára pityeregni a szerencsétlenségen?
El szemeim elől, ezen pillanatban lóra! s utána a latroknak, s jaj annak,
ki hírt nem hoz közűletek. Húsán e madarat fogom meghízlalni.
Pető menteni kezdé
magát, hogy lova kiveté nyergéből s nem mehete többé a rablók után, de
a felháborodott öreget ez csak ingerlé, s annyira fellobbant, hogy egy
buzogányt kapván kezébe, mely ott a szegletben több rozsdás fegyverek között
állott, utána hajítaná, de karjai nem bírván elég sebességgel, Pető félreugrék
előle. Ezáltal a méreg annyira elfogá, hogy azonnal szédülés lepte meg
és földre rogyott.
Midőn eszméletre
jőne, ágyban találta magát, s Lóra dajkája ült mellette.
A szolgák lovakra
ültek, s összefutották a közel környéket, de nem juthatván semminek nyomába,
éjféltájban visszatértek.
A gyönge agg midőn
hírt veve, újra mély ájulásba esett annyira, hogy a körülállók már holtnak
hitték. Midőn magához tére az éjfél már elhaladt, az álom elnyomta a körűle
levőket, mély és iszonyú csend uralkodott. Ő mozdulatlanúl feküdt ágyán,
szemei az ablakon keresztül világló holdra valának függesztve. Hírtelen
suhogást hallott, az ablak megnyíla, s egy fejér alak hasonló azon vékony
ködhöz, mely holdvilágos éjszakán a tavak felett lebeg ágya felé húzódott,
s gyenge félig hallható hangon ezen szavakat susogá:
Nyugton, Kámor agg ura,
Tűrjed békén sorsodat.
Változatlan végezet:
Nemzetséged elveszendő
Mint az árnyék ...
E szavak után csendesen enyészni kezde
az alak, mindég ritkább és ritkább leve ködábrázata, s végtére hasonlóvá
vált azon ezüst sugárokhoz, melyeket a hold a terembe lövelle, s elfoszlott
a szem elől mint a víz feletti pára, melyet fuvalmak tépdelnek szét.
A beteg mindezeket
hideg figyelemmel szemlélte, de midőn az alak már eltünt volt, végig gondolá
szavainak értelmét, képzelete óriássá növeszté képét nemzetsége balszerencséjének,
elborzada a gondolattól, hideg veríték folyá el arczulatát, s kitörte a
forróláz. ĺgy feküvék szinte hajnalpírultig szó és mozdulat nélkül.
VII. szakasz
Az őrült
Keresztet vete magára, egy Ave-Máriát
monda el Páter Móricz, midőn a klastromfalakat elhagyá. Az éj csendes vala,
tisztán fénylettek a csillagok, s ő békén haladott útján. Diósjenő falut
már elhagyá, midőn a hajnal szürkűlni kezdett. Hideg szellő támada éjszakról,
eleintén csak gyenge fuvalattal, de minél közelebb ére Móricz a boszorkánytóhoz,
annál inkább nevekedni tetszék az előtte, s midőn már szinte a vízpartnál
ügetne, irtóztató forgószéllé változott, mely Móriczot, ki különben sem
vala a legügyesb lovas, csaknem lesodorta a nyerges hátáról. Móricz nem
vala félénk, a mint annak ezen éjszaka is adá jelét, de midőn ezen helyhez
ért, mely a boszorkánymesék által annyi ki valaha híresztelve, hideg borzadás
futá el tagjait, s lehúzván fejéről a capuciumot, egy áhitatos keresztet
vete magára, s e szókat mondá: Jézus légy velünk!
Irtóztató viharszél zuhogott a tó környékén, szörnyű moraj támada az erdőben,
csikorogtak a fák, s a víz hullámai magasra emelkedének. A páter szemei
az ingó szigeten függtenek, s rettegések között, mikor fog majd tovább
mozdúlni, mert azt, hogy most boszorkánygyűlés ne legyen, senki sem hitethette
volna el vele. Midőn a szigetet elhagyá, s a hegyekhez közeledék, a zaj
is megcsendesűlt. Az ég virradni kezdett, s páterünk nyugton mene útján.
Midőn az erdő közé ért, emberi beszéd hatotta meg fülét, de ő senkit sem
látván, keveset gondola a beszéddel, s tovább ment.
Közötte a jenei
hegyeknek, hol az út felcsavarodik Kámor felé, leszálla páterünk nyergéből,
s lovát gyalog vezette. ĺgy mene néhány perczig; midőn közel volna a forráshoz,
mely ott sziklál alól fakadt, s harsogó csattogással ömlött le egy közel
mély völgybe,lova makacson megállapodék s nem akart tovább menni. Eleinte
páterünk vonni kezdé azt fékjénél fogva, de midőn látná, hogy engedni nem
akar, ráüle, s úgy igyekezék kényszerítni a menetelre. A ló hortyogni és
kapálni kezde egy ideig, de csakhamar megindúlt s békén mene. Midőn a forráshoz
ért, egy asszonyalakot veve észre, mely a forrás mellett ült egy szikladarabon,
s kötényében mindenféle virágok voltak, melyeket koszorúvá látszott kötözni.
Az egy parasztleány volt, idejére nézve mintegy 16-17 évű, ábrázatja nem
vala szép, de vonásaiban valami vonzó és érdeklődő volt; öltözete igen
különös, s az akkori viselethez, melyet a falusi leányok kedveltek, csak
annyiban hasonló, hogy ebből, s egy nemesi származatú asszonyi öltözetből
látszott összevegyítve lenni. Derekán tudniillik egy szűk, testhez feszűlten
álló, mákvirág mellény volt, lábain piros kordovány csizma, szoknyája barna
szövet, melyre czifrázatúl sárga búzakalászok voltak aggatva, karjain egy
tiszta fehér ümög széles ujjakkal. Haján, mely gondatlanúl befonott vala,
hasonlókép búzakalász koszorú. Arczain beteges halavány szín ült, s mindamellett
is, hogy a leányka gyakran nevetett, képéből a keseredett lélek jelei látszottak.
Midőn a páter közelebb jöve hozzá, a leányka elhajigálta virágait, felegyenesedett
helyéből:
- Isten hozott
atyám, mond, és megfogá a páter köntösét, és megcsókolgatá, végre hát mégis
eljöttél. Ugyan bizony régen is vártunk utánad.
- Ki vagy te csudálatos
leányka, s mit csinálsz itt, ily időben egyedül?
- Mintha nem tudnád?
mond a leányka bizonyos keserves nevetéssel, pedig esketni jősz engemet
Kálmán úrfival, mert az az öreg ember, a ki Kámorban lakik, nem szeret,
már úgyis nem sokáig fog élni, s akkor enyém lesz az a szép magas vár,
elhajítom ezeket a kalászokat fejemről, nagy aranyos csipkék lesznek fejkötőmön,
s olyan szép leszek, mint a szép Lóra kisasszony.
- S ki mondta
neked mindezeket szegény leány?
- Ki mondta? Kálmán
úrfi, a ki sok embernek parancsol, még neked is.
- S hát honnan
jösz te most ide?
- Honnan? Kámorból,
ott voltam megnézni azokat a szép magas tornyokat, hol Kálmán úrfi lakik.
De ő most nincs otthon, elment Lóra kisaszonynyal Budára, magának és nekem
ruhát csináltatni a mennyegzőre, hahaha! Az öreg ember meg, a ki engem
nem szeret, haragudott, hogy elmentek, azután beteg is lett, már most meghal,
úgy ni, mert engem soha sem akart a várba ereszteni, s egyszer lejött hozzánk
a malomba, s olyan haragosan nézett rám, huh!
Itt egy nagyot
sikolta, hogy szinte hangzott az erdő, s nemsokára távulról e kiáltás hallatszott:
Ilka! Ilka! - melyet midőn a leány meghallott volna, átalölelte a páter
lábát: ne hagyj el engem édes atyám, mond esdekelve, és könnyűk hullottak
szemeiből, ne hagyj engem elvinni annak a vén asszonynak, az engem megint
bezár, s jaj milyen sokáig kell ott ülnöm, hacsak el nem szököm, nem ereszt,
tegnap estve is úgy szaladtam el előle, máskép nem láthattam volna azokat
a szép magas tornyokat Kámorban, nem láttam volna azt is, hogy az öreg
ember, a ki engem nem szeretett, meghalva fekszik.
- Jaj, jaj, jaj,
már itt van az a vén asszony! kiáltá a leányka, elhányván virágait kötényestől,
szaladt le a völgy felé.
- Hová szaladsz
szegény boldogtalan, mond az öreg asszony, ki épen a forrás mellé tért,
Andor, Andor!
- Itt vagyok,
felelt egy férfi hang az erdőből.
- Eredj, vidd
haza húgodat, lábaim nem bírnak utána futni.
- A kendé az a
leány? kérdé a páter a közelgő asszonyt.
- Enyém az isten-adta
boldogtalana! Bár elvenné a Jézus, s ne hagyná kínlódni.
- S mióta van
így?
- Lelki atyám,
bizony már esztendeje.
- S mitől tébolyodott
meg?
A kérdésre az
asszony elsárgúlt, szemei tüzesen fogottak, s mint egy fúria mérges tekintettel
mereszté szemeit a páterre.
- Kérdezze meg
ott, a hová megyen, s minek is kérdi, mintha nem tudná, ki tett engem
szerencsétlenné már ezelőtt tizenhét évvel.
- Csodálatos asszony,
mond a páter, reá meresztvén szemeit, én csak most ismerek reád, s tudom,
hogy férjedet szerencsétlenség érte ezelőtt tizenhét évvel, de leányod
bajának ki az oka, azt mindeddig nem hallottam.
- Nem kelmed volt-e
Kálmán nevelője?
- Az voltam.
- Nem jár-e minden
héten a kámori kápolnába misézni?
- Jártam ezelőtt
két évvel, de most más barát jár.
- Azt kell tudni
kelmednek, hogy Kálmán úrfi szerette Ilkát, s míg a szegény leányon egy
kis szépség volt, mindenféle igéreteket tett neki, a mint e boldogtalan
beszéli, de később az istenadta megbetegedett, képén kiütések voltak, s
elvesztette előbbi kellemét, a miért Kálmán úrfi többé reá sem nézett,
s a szegény leány bújában megbódúlt, s most, hogy én hajamat összetépdelem
a keserűségben, kelmetek ott Kámorban vígan mulatnak, gond nélkül poharazva,
s a kik szerencsétlenné tették, egy vigasztaló szóval sem közelítnek a
szegény özvegyhez. Én folyamodtam az éghez bosszúért, nem hallgatott meg,
most felidézek mindent a poklokból, s visszamérem a kölcsönt, ha ha mindenem
utána vesz is. Isten hozzád, szerencsés utat a várba! ott reád lakodalmi
pompa vár, benne a Kámor kevély ura lesz a vőlegény s a menyaszony én.
E szavak után
hirtelen megfordúlt e csodálatos asszony, s minekutána még nehány fenyegető
és bosszús fúria.pillanatokat vetett volna vissza az elborzadt szerzetesre,
eltávozott azon irányba, merre leánya ment volt.
Mint kőszobor,
úgy álla a páter egy helyben mozdulatlanúl e csodálatos jelenéstől; nem
tudá, mit higyjen a beszéltek felől. Ez asszonyt ismerte még azon korban
midőn Kámorban lakott, s tudá azon szerencsétlenséget is, hogy férjét ezelőtt
tizenhét évvel az öreg Jeney halálra lőtte történetesen vadászaton, s hogy
ennek az asszonynak a környéken az a híre vala, hogy boszorkány, s gonosz
lelkekkel szövetségben van, de a mit a leányáról beszélt, az a páter előtt
új dolog volt, s nem hiheté el, hogy Kálmán, kinek szívét jól ismerte,
a leányt ilyetén módón volt volna képes szerencsétlenné tenni. Midőn így
gondolkodék, hirtelen keresztülvillant fején, a mit a tébolyodott leány
monda Jeney felől, s azonnal lovára ült, s a mint tőle telhetett, sebesen
folytatta útját.
A nap már felkele, arany
színben olvadoztak a hegyek, de Kámor tornyai most nem látszottak meg,
mert fent a hegytetőn sötét reggeli pára fogta körül. Midőn a várkapun
bevágtata, egy szolga jött elébe, s kijelentette, hogy urok épen félóra
előtt adá ki lelkét.
- Dicsértessék
az úr neve! mond a páter, keresztet vetvén magára, s egy hosszú könnycsepp
csordúlt ki szemeiből. Nemsokára Pető jött halvány arczczal elébe, kinek,
midőn kikérdezte volna mindenek felől, elmondá, hogy Kálmán úrfi nálok
van nehéz sebben.
- És mindjárt
lóra ülök, mond a hív szolga, és elhozatom ide Kálmán úrfit.
Az istenért ne!
az nagy balgatagság volna tőled, egy nehéz beteget a gyász helyére hozni.
- Az igaz, de
hát ki fogja a temetést elrendelni?
- Az az én gondom.
Mindjárt menjen egy szolga a monostorba a priorhoz, adja tudtára a dolgot,
s azt is, hogy tegyen rendelést a temetés iránt, s küldjön nehány frátert,
kik a pompánál jelen lesznek. Kálmán úrfi előtt titkoltassék el a dolog
addig, míg betegségéből fel nem gyógyúl.
Pető azonnal ment,
hogy Páter Móricz rendelése teljesedjék.
VIII. szakasz
Temetés
Kálmán úrfi, orvosa parancsolatja
szerint, nyugton feküvék ágyában szinte másnap délig; de minekutána ily
hosszas idő alatt sem vehete semmi hírt atyja felől, lelkét aggodalmak
kezdték marczonglani. Nemsokára a dél elmúlta után mozgást halla szobái
ablakai alatt s beszédeket, melyekből olyasmit vehete ki, mintha a klastromban
valamely készületek tétetnének. Eleintén békén marada, de képzeletei csakhamar
felkeverték nyugalmát, felkele ágyából s kitekinte az ablakon. A zaj már
megszűnt, csend vala a monostorban, s ő a mint nem halla semmit, úgy nem
is látott, s noha eléggé erősnek érzé magát arra, hogy fennmaradhasson,
mégis lefekvék. Nemsokára megkondúltak a monostor harangjai, tompa zúgással
visszhangzottak a falak, titkos rémlet fogta el Kálmán lelkét, felkele
hirtelen ágyából, az ablakhoz mene és hallgatódzott. Csend vala mindenütt,
de távolról a mosotor folyosóin lépteket halla, s beszédet, a hang közelebb
jöve, s épen Kálmán ajtaja előtt ezen szavakat lehetne beől kivenni: "Ma
reggel halt meg".
Felszökött Kálmán
e szavakra, villám sebességgel hányta magára ruháit, s egy szempillantatban
künn vala a monsotor udvarán.
Az orvos
észrevevé, hogy betege megszökött az ágyból, zajt támaszta, összefutva
mindent, s midőn megpillantaná Kálmán úrfit, összekulcsolt kezekkel kérte,
hogy térne vissza, mert egészségét veszedelemnek teszi ki.
Halgass áruló!
nem elég, hogy eddig veszteglék miattad, akkor, midőn Kámorban atyámat
temetitek ! S e szavakra elkiáltá magát, hogy azt az idegen lovat hozzák
elő.
A jámbor páter,
ki Kálmánt gyógyítá, térdre esett előtte, s könyörgött a boldogságos szűz
nevében, de a tüzes ifjú kardjára csapott: Ha nem engedtek, úgymond, mennem,
keresztül rajtatok fogok magamnak utat vágni, s mérgesen az ólba rohant,
megnyergelé a lovat, mely a fekete bajnoktól maradt vala el, s mint a villám
felpattana reá, és ment téren és tetőn egyiránt képzelhetetlen sebességgel
mint a zivatarok üvöltő szele, nem látva semmit, s nem érezve mást, mint
vesztesége nagyságát.
A szegény paripa,
mely még a meredeknek fel is sarkalva volt, Kámor kapuiban leroskada a
bőszűlt lovag alatt, s ő mint egy bosszúló oroszlán úgy rohant fel a várba.
A nap már leszállott volt és borongni kezde az esti szürkület. A várudvar
tele volt néppel, kik Diós-Jenőről csoportozának össze a szomorú pompára.
Száz szövétnek világított a kormos falak között, s a koporsót négy szép
pánczélos levente hozta vállain le a vár udvarára.
Szerzetesek állották
körül a koporsót, fejökre húzva a szomorú csuklyát, s midőn egyike a gyászhangú
"requiem aeternam dona ei dominé"-t mondaná, zavar támada a népben, az
asszonyok borzadva susogának egymásnak. Jézus! itt van Kálmán úrfi! A bőszűlt
ifjú keresztülronta a népen, s egyenesen a koporsóra rohant. A körülállók
mint a kőszobrok elmerülve álltanak ott e szörnyű látványra, és senkinek
sem juta eszébe, mitevő legyen. Kálmán, kinek szívét a fájdalom ölyvei
egész a dühösségig tépték, leveté a koporsó fedelét, és az elhidegült tetemekre
borúlt.
- Ó isten, isten!
kiálta kezeit fejére kulcsolva, csak egy búcsúszót még e halvány hideg
ajkakról! Mint a kőszobor mozdulat nélkül marada hosszú ideig a koporsón,
s végre felegyenesedvén, végig tekinte a körülállókon, mintha arczot keresne,
melyen fájdalmaihoz hasonló fájdalmakat olvasson; halvány és réműlt arczokat
látott, de fájdalmat, név nélkül valót, milyen keblében dúlt, egyiken sem
sejthete. Még egyszer rátekinte oly pillanattal, melyben az elválás minden
keservei egybe olvadva voltak, s ekkor kezeivel eltakarván könnyekben úszó
szemeket, hideg elfásúlt susogó szózattal parancsolá, hogy vigyék a testet.
A halotti kíséret
megindult a sírbolt felé, ő pedig tántorgó léptekkel barátjaitól kísérve
fel a várterembe. Egy karszékbe vetette magát s végig vivé pillantatait
a szobának minden szögletein, mintha keresne helyet, hol szemei ürességet
ne találjanak, mely szívében hosszú, végig láthatatlan volt, mint az örök
élet gondolatja.
Bajtársai azt
hivék, hogy fájdalmai alatt leroskad, de ez csak az érzelmek első kiömlése
volt, melyet rendszerint az ő heves természete irtóztató, rendkivüli képekben
nyilatkoztata ki. Az első érzelem-zajgás után elébe elébe állott atyjának
agg s régtűl sír felé hanyatló kora, mely rendszerint első vigasztaló gondolat
ily körülmények között, csillapodni kezdő érzései egymásba olvadtak által.
A bosszú szózatja pendűlt meg lelkében, képzelete óriássá növeszté előtte
azon történetet, mely húgát érdeklé, s mintha titkos hatalmak fuvalnának
tagjaiba erőt, felegyenesedvén helyéről, lassú, de hatalmas léptekkel járdala
végig a tágas teremben; vonásai mutatták, hogy feje magas gond s czélok
fontolásával tépelődik. Úgy tetszék előtte, hogy ős atyái, kiknek hideg,
feszes rémhez hasonló tekintetű képeik, melyek a művészetnek még csak első
derengései voltak, ott függtenek, őt bosszúra intenék. Fellázadának minden
érzései, sebes léptekkel ment a szomszéd palota felé, hol a temetésre gyűlt
leventék komor sötét arczokkal ültenek az asztal kürül, s minden jelei
nélkül a vígságnak lakták a szomorú halotti tort. Minden szemek az ajtó
felé fordúltanak, melynek két magas szárnya sebesen szétröpült egymástól,s
közöttük belépett a kámori ifjú hős.
Egy méltóságos
ősz férfi felkele székéről, s elébe ment, hogy üdvözölje. Hideg pillantatot
vete reá az ifjú, melyen egyszersmind a csodálkozás jelei látszottak, de
észrevevén hogy az ősz pillák alól könnyek csordúltak ki, egy szíves kézszorítással
viszonzá az ősz üdvözletét.
- Isten hozott,
úgymond Forgách, s vedd köszönetemet érte, hogy téged is itt talállak,
kit legkevésbé reméltem.
- Öcsém, engemet
csak atyád hitt ellenségének, de az nem valék; hogy Hunyadi mellett a királynak
is híve voltam, mint jobbágyhoz illik, az vala vétkem előtte. De legyen
feledve a múlt, Forgách meg fogja bizonyítni fiának, a mit az atya nem
hive, hogy a rokonvér benne a Jeney-ház iránt soha nem hűlt el.
Az ifjú hideg
és gyanús pillantattal tekinte reá, kezét egykedvűleg nyújtá neki jeléül
a békülésnek, de mozdulataiból látszott, hogy szívét, mely gyanúktól van
körülvéve, nyújtani nem akarja.
Helyt foga az
ifjú, vendégei között, s kelyhét felemelvén, köszönetet ivott a jelenlevőknek,
hogy atyjának végtiszteletére megjelentek.
A leventék melegen
fogadták a köszönetet, de azon megjegyzéssel, hogy ők csak a kötelesség
parancsait teljesíték, s kezeiket nyújták ifjú barátjok további szolgálatára.
Jeney felálla
e nyilatkozatra, szemeiben szokatlan tűz lobbana fel, s arczát, mely eddig
halvány volt a betegség és bánat miatt, gyenge pirúlás lepte el.
- Vendégeim, vitéz
bajtársak! mond a leventékhez fordúlva, Jeney még soha nem kért semmit
tőletek, kiket rég barátjainak nevez; engedjétek meg, hogy most tegyen
hozzátok kérést, s azt, hogy barátságtokat szabad legyen próbára tennie.
A vitézek egymásre
tekingetének barátjoknak e szavain, mint azok, kik csudálkozásokat valamely
dolog különösségén el nem titkolhatják, azonban csakhamar kiragadá őket
Jeney beszéde a kétségből, melyet az ekként folytata:
-Tudva van előttetek,
mi történt a Jeney-házon nehány nap előtt, tudva van, hogy az a gyalázatoknak
oly neme, melynél nagyobb egy magyar ős törzsökös nemzetségen, mind azoknak
véleménye szerint, kik nem korcsaik nemzetünknek, nem eshetik.
- Igaz, kiáltának
mindnyájan, tiszteletlenség az asszonyi nemen egy dicsőséges háznak, milyen
a Jeney, egyetlenegy leány ivadékát, Kámor dicső csillagát, ily undokul
meghomályosítani, ez több mint orgyilkos bűne. Leányrablás, leánygyalázat,
a vétkek legnagyobbika.
- Éppen ez az,
a mit mondani akarék nektek, s ez az, a mi bosszút érdemel.
- Bosszút, rémítő
bosszút, kiáltanak a leventék.
- Ezt kívánom
tőletek bajtársak, ez legyen próbája barátságtoknak, s reménylem, hogy
a mit kivánok, az nem nemtelen kivánság tőlem, mert nincs köztetek egy
is, kinek leventei kardja ne volna felszánva az asszonyi becsület védelmére,
ha pedig van, az nem érdemli, hogy a tisztességes lovagok körében helyet
fogjon.
- Ugy van, s parancsolj
velünk, bátran mint bajtársaiddal, s megyünk bármely szempillantatban,
s készek vagyunk megvívni ördögeivel a pokolnak! E szavakra felállottak
székeikről, mintha mindenik menni készülne. De Jeney, ki leghidegebben
szóla közöttök, bár a leghevesbike vala mindnyájoknak, lecsillapítá őket.
- Köszönöm, Úgymond,
részvéteteket nemes leventék; ti több hévvel is vettétek a dolgot mint
vártam volna, s ez győz meg arról, hogy barátságtok igaz; de bajtársak,
a dolog nem oly könnyű mint vélitek. Lórát hatalmasb kezek között gyanítom
lenni, mint hogy szabadítása oly könnyű szerrel véghezmehessen. Itt a hevesség
csak rontaná a dolgot, azért egyedül azt kivánom tőletek, igérjétek meg
vitézi jobbotokra, hogy ha karotokat kivánni fogom, nem fogjátok azt tőlem
megtagadni.
- Vitézi jobbunkra
és becsületünkre! mondának hevesen a leventék.
Úgy legyen, felelt
Jeney, s ezt mindennemű esetekre, akár az ellen kell is vívni, ki országunkban
magánál nagyobbat ismerni nem akar, akár egyike ellen az én legközelebbi
rokonaimnak.
Midőn e végszavakat
mondá, éles, keresztülható, lelket döbbentő pilllantatot vete az öreg Forgáchra,
mintha lelkéből akarná kiolvasni, hogy húgának rablója az ő fia volt, a
híres levente Forgách László; azonban az öreg vonásain sem ijedség, sem
zavarodás jelei nem látszottak, hanem a helyett a legnagyobb részvételt
mutata Lóra ügye iránt, a mi Kálmánnak egy kissé gyengítette gyanúját,
s e pillanatban készebb volt hinni, hogy ez istentelen történetben
Cillei Ulrik keze mozgatja a dolgokat.
- Úgy legyen,
kiáltának Jeney utolsú szavára a leventék, a mint te akarod.
- Ha testvéremmel
kell is megvívni, veté utána az ifjú Laszky, én szolgálatodra leszek, mert
a vétket atyámban is tudnám büntetni.
Ezen viszonos
igéretek után eloszlának a bajnokok Kámorból, s Jeney egyedül marad a most
puszta palotában, hol még nehány nap előtt atyja és szeretett húga
társaságában a legkedvesebb órákat tölté.
Minden üres volt
és puszta Kálmán lelke előtt, s iszonyú csend uralkodott a gót falak között,
csak néha hallatá magát egy gyenge sápító vijjogás messze egyikében a vár
előcsarnokainak. Most emlékezett meg Kálmán megholt atyja kedves madaráról,
azonnal ment a szobába, honnan a vijjogás jöve.
Midőn az ajtót
kinyitá, szárnyait rázogatni kezdé a szegény állat, de észrevevén, hogy
nem az öreg Jeney jő felé, elcsendesedve nézett Kálmánra. Ez felé ment
és játékot kezde vele, de az komor és szomorú tekintetét nem változtatá
meg, Kálmán eledelt nyújta felé, a madár elfordúlt.
- Szegény boldogtalan
bohó, te még most is gazdádat várod, mond Jeney, és most kezdének először
szemei könnyezni. Várhatsz, meddig az neked többet étket nyújt, megemészt
az éhség.
- Szívében az
emlékezet minde fájdalmakat megújíta, s zokogva, mint egy gyermek hagyta
el a szobát. Ha a betegség és a mai nap szerencsétlensége el nem lankasztá
vala minden inait, még azon éjjel elhagyta volna a gyásznak ezen puszta
helyét, hol minden szeglet és tárgy csak kínos emlékezeteket gerjeszte
benne; de tagjai gyengék valának, és a bágyadás oly nagy, hogy általok
még érzései is eltompíttattak, s a test nyugodalmat kivánt.
Sípjával egyet
füttyente, melyre hív szolgája Pető belépett, kinek midőn kiadná parancsait
a készületre, ágyába dőlt, s elnyomá az álom.
IX. szakasz
A vándorok
Még a hajnal alig támada fel, már
készen állott a vár udvarán két paripa, melyeken Pető és Kálmán úrfi vándorlásaikat
elkezdendők voltak. Nyugtalanúl kapált és tombolt a két mén, rágta zabláját
és nyerített, hogy az egész várterem hangzott bele, s Kálmán úrfi még nem
jöve. Őt egy hosszú és nehéz álom nyomta el, melyből még sokáig nem ébredt
volna fel, ha Pető nem jelenti vala, hogy a paripák rég óta készen állanak.
Sebesen felöltözék vándor köntösébe, melyet a végre választa ki, s mely
egészen hasonló volt a Petőéhez, s mert még eddig senki sem látta testén,
eléggé alkalmas arra, hogy meg ne ismertessék. Midőn elkészüle, egy csomó
kulcsot veve kezébe és intett Petőnek, hogy az öreg Borka jőjjön elő.
Ez a vénasszony
dajkája volt mind Kálmánnak, mind Lórának, s a Jeney-ház leghívebb
cseléde, a miért urának mindég legtöbb bizodalmát bírta. Ez egy egyszerű
anyóka volt, tele áhítatossággal és istenfélelemmel, de e mellett hogy
neméhez és korához is hasonló legyen, tele amaz idők babonáival, s valahányszor
regélni kellett, arra mind kész vala, minthogy több regét, s tarkább tündéribb
színnel kifestve nála talán a h1res Seherazád szultánné az Ezeregy
Éjszakában sem tuda, s ezekkel bódítá el Lórának is, ki az ő dajkakezein
nőtt fel, ifjú tüzes képzeletét.
Az öreg belépe,
s az vala első híre, melyet hozott, hogy azt a nagy madarat a boldogúlt
kegyelmes úr úgy ápolt, ma reggel holtan találták. Négy nap óta, úgymond,
semmit nem evett, mert az étket még az ő kezeiből sem akarta elvenni.
- Hagyd azt, mond
Kálmán hidegen, de még is nem minden részvét nélkül, hagyd azt jó öreg,
elég hogy magad élsz, s van kinek kezébe adhatom e kulcsokat, s kire bízhatom
mindenem gondviselését. Minden cseléd parancsod alatt fog állani, a várkaput
éjjel és naponnan zárva tartsátok, ez maga elég arra, hogy kóborló rablóktól
megmentsen. Isten veletek.
- S hova megyen
Kálmán úrfi? kérdé az agg szorúlt szívvel, s könnyet törülve ki szeméből,
és mikor tér meg?
- Két nagy kérdés,
mond Kálmán, melyre felelnem nem oly könnyű, te mint jámbor öreg gondolnád.
Hová megyek, azt még csak a jövő órában fogom meggondolni; mikor térek
meg, azt csak a jó isten tudja, lehet hogy nemsokára, lehet hogy soha sem,
de ne búsúlj, te akkor sem vagy elhagyva, tudod, hol van a nemzetség kincse
elrejtve, végy magadnak belőle jutalmat azon hív szolgálatokért,
melyekkel a Jeney-ház iránt viseltettél.
Az öreg csodálkozva
s bizonyos nehezteléssel nézett reá.
- Hogy Kálmán
úrfinak most jut eszébe megbántani az öreg Borkát?
- Megbántani,
Borka? Azt én Borka, nem akarhattam.
- Jutalom hív
szolgálatomért, s kincs, mely nekem nem kell. Nem elég jutalom-e nekem,
hogy árva létemre Kámorban felnevekedtem, s az a szép telek, melyet a megholt
kegyelmes úr Diós-Jenőn ada, nem jutalom volt-e, s én még kincseit is megraboljam
jóltevőimnek? Kálmán úrfi, Kálmán úrfi, hogy oly sok idő alatt sem tudá
magát Borka az úrfival megismertetni.
- Bocsáss meg
nemes szívű öreg, az nem úgy volt értve. Tudod, ha én vissza nem jövök,
Kámor minden kincseivel együtt valami galád kezébe jut, s talán épen az
kapja királyi adományúl, ki eszköz volt, hogy a Jeney-ház végső ivadékaiban
is kidőlt.
-Az nem történik
meg, mert ha Kálmán úrfi háborúba megy is, s ott vész, van még, a
kire e kincsek néznek.
- S az?
- Lóra kisasszony.
- Úgy? Jó szerencsét
hozzá Borka. Te becsületes asszony vagy, szeretnéd a kincset a Jeney-örökösöknek
megtakarítani, de abból alig leszen valami, tudod jó öreg, alig leszen
valami.
-Talán lesz Kálmán
úrfi. Azt hiszi-e az úrfi, hogy Lórát valami idegen rablók vitték el. Hahaha,
én többet tudok.
-S mit tudsz te
szerencsétlen öreg? mond Kálmán, tüzesen megragadva Borka kezét, s ráfüggesztvén
szemeit, mintha ki akarná nézni belőle a titkot.
- Hm, mond Borka,
a mit én tudok, azt az úrfi nehezen tudja, az olyat csak mi asszonyok tudjuk
észrevenni. De ne nézzen hát rám olyan mérgesen Kálmán úrfi, szinte fáj
a szemem belé.
- Ki vele, a mit
tudsz, vagy...
- Az istenért;
miért haragudott úgy meg úrfi, hiszen én megmondok mindent szívesen. Nem
vette-e észre Kálmán úrfi, hogy a szép ifjú úr, a ki mindig ide jött vadászatra,
Lóra kisasszonyt szereti?
-Ki az, boldogtalan,
mondd meg?
- Kicsoda? mintha
nem tudná, Forgách úrfi.
- Úgy? azt tudtam.
- Rég szerette
Lóra kisasszonyt, s úgy látszott, a kisasszony is őt, de titkolta, mert
a megboldogult kegyelmes úr haragban volt a Forgáchokkal. S rövideden szólva,
én tudom, hogy Forgách úrfival ment el Lóra kisasszony.
- Tudod, te vén
szatyor, mond Kálmán haragra lobbanva, s engem itt hagysz várakozni, s
szádból kiolvasni a szót?
- Azaz, csak úgy
gondolom Kálmán úrfi, mert hej, hamis érzés az a szerelem.
- Vagy úgy, hát
csak gondolod? Én is gondoltam össze-vissza sok tarkát és bolondot életemben,
de vele nem akartam senkit elámítani mint te most engem. Most p.o. azt
gondolom, hogy Lóra még ma visszajő hat lovú tüzes szárnyú lovakon vágtatva
be Kámorba, mintha a szélkirály húga volna, de mivel a gondolat bolond,
elhallgatok vele s magam sem hiszem, s paripát nyergeltetek, s megyek,
merre szemeim visznek, a helyett, hogy bevárnám.
- S nem hiszi
azt az úrfi? én pedig hiszem, hogy ha a kisasszony és Forgách megtudják,
hogy az öreg úr meghalt, nem lévén többé, kitől félni Forgáchnak,
azonnal visszajönnek.
- Attól mentsék
meg a jó istenei Forgáchot és engem.
- Hogyan? Nem
fogadná őket az úrfi szívesen?
- Hallgass öreg,
azt te nem érted, mond Kálmán iszonyú tűzzel, mely mutatá, hogy még a gondolattól
is borzad, ha Forgáchnak kell lennie húga rablójának.
Készen vala
minden, s a két utazó paripákra ülvén, elhagyá Kámor falait. Egy komor
ködös reggel vala, az ég elborúlva, s alig lehete tíz lépést előre látni,
ámbár június 15-e volt. Kálmán lelke sötét és borongó, mint a sivatag köde,
melyben útját folytatá. Midőn a várkapun kiérkeztenek, felkapcsolák sisakjaikat,
hogy magokat minden vizsga szemek előtt ismeretlenekké tegyék, s csendesen
haladtak lefelé a hegyeken. Eleintén azt tevé fel magában Kálmán, hogy
Buda felé veszi útját, de az a gyanakodás, mely előbb is már foglalatoskodtatá
lelkét, hogy t.i. Forgáchnak kell a dologban valamit tudnia, most az öreg
Borka beszéde új után új erővel lepte meg őt, s megváltoztatván
szándékát, lovának fékét Szécsény tája felé fordítá.
Már jó tova haladának,
de még mindég erdők között, a mint az út mellett két asszony szemeikbe
ötlék. Egy forrás mellett ültenek, s közel egymáshoz, bizodalmas beszélgetésben.
Egyike a két asszonynak az a boszorkányi tetteiről elhíresűlt molnárné
volt, kit az olvasó már ismer, a másika egy még ennél vénebb bába Diós-Jenőről,
kinek ugyan nem volt boszorkányi híre, de valami ily lény lehetett, az
akkori babonás világnak egész külseje mutatá. Derekára
egy rongyos, legalább 30 évet mutató,
hajdan zöld, de színét elhagyván, sárguló-fakó szoknya volt kötve, melynek
minden részeiről szakadozott foltok függtenek. Nyakán szinte egy régi sárgán
pontozott kendő, mely csak annyiban volt jobb a szoknyánál, hogy
lyukak helyett foltok valának rajta, s ez oly gondatlanúl vetve nyakára,
hogy hátának csak egyik felét borítá be, a másikat egy vastag szövetű ing
fedezé, csakhogy egész fekete napsütötte színében meg nem látszott. Fején
semmi sem vala, a szél szabadon játszott és kuszálta haját, mely fekete
volt ugyan, de vegyítve ősz szálakkal. Arczán legalább is hatvanöt év ránczai
ültek, s midőn nevetésre vonúlt szája, ezen ránczok mindég egy harmadnyival
megszaporodtak, legalább nevetése, mely szüntelen való volt, elrémítette
volna magát a vakmerőséget is, oly valami irtózatos vala. A másik, a molnárné,
komolyan ült, mosolygás nélkül, de szemeiben a romlás és pusztítás vágyai
égtek. Két iszonyú alak, egyik a kárörömnek, másik az átoknak lehetett
volna képe egy Salvator Rosa irtózatos ecsete alatt.
- Nézd csak Éva,
minő hegykén ül ez a két suhancz a lovon, mintha övék lenne fél Magyarország.
Mernék fogadni, hogy az az első az ördögöt is viadalra hívná, oly
elbizottan lógázza magát a nyergében.
- Sisakjokat leereszték,
s azt godolják, hogy ha senkit sem látnak, őket sem látja senki, hahaha!
- Manó vigyen
el engem, ha mindkettejüket nem ismerem.
- Én meg azt is
tudom, hová mennek, hahaha!
- Godolod Trázsi?
- Mintha nem tudnád
te is. Majd Lóra kisasszonyt szerzik vissza, ha pedig nem lehet, harczra
kelnek azzal is, ki őket soha nem bántotta, mint vad bika, melyet
egy-pár kuvasz megriasztott, mérgében felökleli még anyját is.
- Ugy kell a kevély
bolondnak; ha nem gondolná, hogy neki van legtöbb esze, s karjaiban a legnagyobb
vitézség, úgy nem vetné meg az ily koldust mint mi vagyunk, nem tette volna
szerencsétlenné azt a szegény bolond leányt.
- Hahaha! hadd
el Éva, ő most jó úton jár. Épen ott, a hol te kivánod.
- Szerencsés utat
neki, vigye a forgó szél minél hamarabb Budára, ott ráakad, a mit keres,
megkapja jutalmát annak is, a mit leányommal tett.
- De ők pedig
nem Budára mennek.
- Hát hová?
- Azt még nem
tudom, mert Kálmán úrfi nincs elhatározva. Nem látod, most töri rajta fejét.
- Neki Budára
kell mennie, törik vagy szakad.
- Ha akarod Éva,
de magától még most nem megy.
- Neki kell Budára
mennie, mond szikrázó szemekkel a molnárné, s úgy üté a kezében levő lóbordát
egy sziklához, hogy azonnal ezer darabra töredezett, s minden darabból
kék lángok lobbantak fel. Ha másként nem, így fogom őt mérgem lángjaival
oda kergetni.
- Hahaha! úgy
jó mulatságom lesz benneteket nézni.
- most el Éva
utánok, mond a molnárné, s kezébe vevén seprőjét, nehány érthetetlen szavakat
mormola, annak utána rá ült a seprőre, s egyet kettőt csattanta ajkaival,
akként, mint mikor a kocsisok a lovakat indítják. A seprő azonnal elváltozék
egy tüzes fekete paripává, a vén banya pedig egy fiatal lovaggá, s rögtön
útnak eredtek.
X. szakasz
A lovag
A kámori vándorok csendesen haladtak
útjokon, s már közel valának az országúthoz, hol el kelle térni, vagy Buda,
vagy Szécsény felé, midőn távol egy porfelleget pillantának meg az országúton,
melyet a szél feléjek látszott hajtani. A felleg csakhamar eloszlott szemeik
elől, s egy lovagot láttak sebesen vágtatva feléjök jönni.
- Isten jó nap
vitézek! messze-e még ide Szécsény? kérdé a lovag, midőn hozzájok ugratott.
- Még jó távolka,
felelt Pető, de ha úgy megyen kend, mint egy idő óta látom, úgy estélig
könnyen ott lehet.
- Azt magam is
óhajtanám, mond a lovag, mert uram azt kivánta.
- Szabad kérdeni,
ki a kend ura?
- Forgách László,
a király udvarnoka.
- Udvarnoka? kérdé
Kálmán, ki a beszédre figyelmessé kezde lenni, s mióta?
- Uram, már rég
óta, több mint esztendeje; bár ott hagyná, hogy ne kellene laknom Bécset,
nem is tudom, mit szeret ott az az én uram; mikor úgy utálja a németet
mint én.
- Talán valami
német kisasszonyba szeretett?
- Ej, dehogy,
inkább egyikre sem néz, mintha nem is férfi volna, a mit minden ember csudál,
a ki úgy nem tudja, mint én, hogy neki egy magyar kisasszony mátkája van.
- Mátkája? ohó,
hát úgy ő sem ment a kelepczétől. S ki lehet az a magyar kisasszony?
- Az uram, egy
gazdag nemesnek leánya, ki nem messze lakik ide. Látja, uram, ott azt a
magas hegyet, a megett van egy másik alacsonyabb hegy, ha távolabb volnánk
Szécsény felé, talán megláthatnánk, ott lakik ő egy szép magas várba.
- Nem Kámornak
hívják a helyet?
- Épen úgy.
- Az hát Jeney
Lóra volna atyafi?
- Épen az a neve,
melyet az úr mond. Uram, az ám szép teremtés. Eszem-adta, hetedhét országon
nincs párja.
- Volt atyafi,
volt, de már isten tudja, hol van.
- Hogy-hogy?
- Azt mondják,
hogy valami erdei kóborlók kirabolták a várból, s most már semmi nyoma
sincs.
- Dehogy! azt
még nem hallottam. Istenem, ha ezt az én uram megtudja, senki sem fogja
többé vidámnak látni.
- Pedig itt azt
mondják, hogy ő maga lopta el azt a szép kisasszonyt.
- Ha ő lopta-e?
Hm, azt ő nem tudta volna úgy tenni, hogy én ne tudjam. S aztán ő más legény,
villányozom a lelkét, mint hogy leányokat rablani rút dolognak ne tartaná.
Ha lopták uram, másnak keze lehet ezen dologban, melyet ha valaki
keresne, hamar kitudhatná.
- Kié?
- Én nem nevezhetek
meg senkit, mert már úgyis rajt vesztettem egyszer a fecsegésen, de csak
azt mondom kegyelmeteknek, hogy az udvarnál kell az ily dolgok után tapogatódzni.
- Talán gróf Cilleit
érti kend?
- Villányozom
a lelkét, már mondtam, hogy én senkit sem nevezek. Isten jó nap vitézek,
az én utam siető.
- Még egy szóra
atyafi, mond Kálmán, s közelebb lépe a lovakhoz, s lassú hangon, mintha
társa előtt titkolódznék, kérdé: úgy-e Cillei a kit kend ért?
- Én néma vagyok,
de villányozom adta, ha ott keresné is valaki a lopás nyomát, nem messze
járna tőle. Isten jó nap vitézek!
E szavak után
megsarkantyúzá lovát s elvágtata oly sebességgel, a mint jött, s nehány
percz múlva csak egy porfelleg látszott távol az országúton.
- Úgy hát Forgách
Budán van, mert a király nehány hónap óta itt mulat, s itt van bizonynyal
Cillei is, mond Kálmán magában, s megsarkantyúzván lovát Pető felé fordúla
s határozottan mondá, hogy útjok Budára megyen.
Az olvasót nehezen
fogná mulatni, ha itt leírnók a kámori vándorok útját, melyen semmi nevezetes
nem történt, a mi e regéhez való volna, ezért e helyt azon szabadságot
veszszük magunknak, melyet a mesélők oly nagy jussal gyakorolnak, hogy
t. i. időt és helyet nem tekintvén, egyszerre oda teszik hőseiket, hová
a környűletek kivánják, s a két vándort egyenesen általteszszük a királyi
Budára, s itt fogjuk mutatni e történet további folyamatját; de minekelőtte
ehhez kezdenénk szükség egy-két pillantatot vetni az akkori királyi udvarra,
hogy a történet jobban felvilágosodjék.
Második rész
I. szakasz
A királyi nevendék
Mióta az Árpád férfi-ivadéka harmadik
Andrásban elhúnyt, s a királyi korona mely eddig öröködés lánczán szállott
egyik sarjadékról a másikra, a a nemzet választása által leve megnyerhető.
Magyarországot szünet nélkül polgári pártok vészei hányták. A mennyi hatalommal
bíró polgárokat számlált az ország, szinte annyi áhítozókat
a korona után, melynek megnyerhetése mindenki előtt csak nehéznek látszott,
s nem, mint előbb, lehetetlennek! Innen a Trencsényi Máté hatalmas mozgásai
Veczel, ottó és Károly királyok alatt, innen Lajos halála után az asszonyi
ingatag kormány és Zsigmond király kevély uralkodása alatt Hervója, Kont
és egyebek nyugtalanságai. Egyedül első Lajos szemfényvesztő nagysága,
s tettekkel gazdag uralkodása volt eléggé erős a kornak ezen veszélyes
szellemét féken tartani. A legzavarosabb időszak azonban, melyet ezen okok
szültenek, Albert halálától a nagy Corvin uralma kezdetéig tartott.
Elsőben az Erzsébet
csecsemő fiának párt fogói és a lengyel Ulászló lözött folytak a viták,
melyek a várnai mezőkön elfolyt királyi vér által megcsillapodván, most
a magyar korona hatalmasb polgárai között más irányt vevének, s nagyobb
lánggal mint előbb kezdettek dühöngni. Ezen zavarokból Hédervári Lőrincz
akkori nádor óhajtott a királyi székre ülni, de a nemzet sejtvé fortélyait,
az 1445 ki gyűlésen, hol a kormányt hét igazgatóra bízta, közűlök a fondorkodó
nádort készakarva kihagyá.
Ezen zavaros időkben
emelte fel hatalmát a magyar történetekben oly nevezetes Cillei-nemzetség.
A ragadozó, nyugtalan indulatú Cillei Hermánnak, a történetírók bizonyítása
szerint, egy leány s egy fiú magzatja volt. Az első nőül vétetvén Zsigmond
király által, római császárné, több nagy országok királynéja lőn, s a fénynek
s csillogásnak azom fokára emelkedett, hová asszony emelkedni képes, s
ő vala alapítója azon hatalomnak, melylyel a Cillei-nemzetség dicsekedett,
mert Zsigmond király ezen szövődés óta szinte pazarlásig halmozta e házra
kegyelmeit. 1406-ban Hermánt Tót-, Horvát- és Dalmátország bánjává tette,
Varasd városát s az egész Zágor vármegyét neki ajándékozá, a csáktornyai
szigetet pedig eladta. Ennek volt unokája a híres Ulrik, kiről itt szó
leszen. Ez a ragyogás-szomjúzó, uralkodni vágyó lélek nem elégedett meg
azon hatalommal, melyet ősei hivatala és reá maradt széles birtokok által
nyert vala, hanem magának mind nagyobb hatalmat igyekezett szerezni. Elsőben
Albert királyt vonta hálóiba, ki annyira meghagyá magát általa vakíttatni,
hogy 1437. maga helyett csehországi helytartónak nevezé. Ulrik csakhamar
megmutatá indulatait. Ekövete t.i. titkon mindeneket, hogy magát csehországi
királylyá tehesse, azonban elárultatván szándéka, Albert által letétetett
hivatalából. Midőn a kormány az ötvegy Erzsébet kezeire szála, s
Ulrik ennél sejté a főhatalmat lenni, ismét kegyeibe színlette magát annyira,
hogy a királyi özvegy mindenek felett az ő tanácsait követé. Midőn a csecsemő
László megkoronáztatnék, ő mondotta el az esküvést helyette. Midőn Ulászló
pártja Győrt ostromlaná, melynek falai közé vonta magát az özvegy királyné,
a német és cseh hadaknak, melyek a várat védték, ő vala kapitányok, s itt
is, midőn látná, hogy a szerencse Erzsébetnek nem kedvez, meg akara szökni,
de Ulászló seregei által elfogaték, s csak 24 kezes állítása mellet eresztetett
szabadon 1441. Annak színe alatt, hogy Erzsébet jusait pártolja, kimene
a túladunai vidéket rablani egy jókora sereggel, Szombathelynél az Ulászló
seregeit megverte, s Bánfi Istvánt, a fővezért elfogta. 1446. ismét rablással
indúlt Horvátországba, hogy az elveszett boszniai királyságért, mely Tvartkó
rendelése szerint őt illette volna, magának és atyjának a horvátországi
tartományokból kárpótlást szerezhessen. Azonban megjelent Hunyadi, s kiűzvén
a galád rablókat a horvát tartományokból, hogy megbosszúlja e vakmerőséget,
felprédálta a Cilleiek birtokát. Ulrik kérelemre fakadt, s megszelídíté
a rémítő hős haragját, s békekötésre léptek, melyből úgy látszott hogy
közte és Hunyadi között tartós egyezség fog uralkodni. De a ravasz Ulrik
csak színlette a barátságot, titkon pedig bosszút esküdött Hunyadi ellen,
s e szempillantat óta kérlelhetetlen gyűlölséget táplált ellene keblében.
A békekötés után
Ulrik Fridrik udvarába ment szerencsét keresni, s azt fel is találta. Fridrik
megszereté a magához hasonló ravasz s fortélyokkal teljes embert, s mert
mély belátást s éles itéletet tapasztalt benne, sokszor használta őt tanácsadóúl
s feltételeinek kivitelére.
Igy történt vala,
hogy kényteleníttetvén Fridrik az ifjú László királyt, kinek nevelésére
ügyelt vala, a csehek, ausztriaiak és magyarok kivánságára hatalma alól
kibocsátani, őt Ulrik gondviselésére bízta. Ulrik oly nevelést ada
a gyermeknek, mely az ő életmódjával leginkább összehangzott, s melylyel
magát jövendőben László országai felett titkos uralkodóvá tehette.
László, ki természeténél
fogva jóindulatú vala, s Fridrik udvarában mértéklet, rend és becsületszeretethez
vala szoktatva, most korláttalan feslett életbe merűlt. Azon jámbor és
erkölcsös életmódot, melyben László neveltetett, Cillei stájerkodásnak
nevezte, s inté a gyermeket, hogy ebből meg kellend tisztúlnia, melynek
következésében őt Bécsbe vivén, ott elébe új napirendet és életmódot szabott.
Reggel, mihelyt álmából felkölt, malvásiai borral és czukrozott dióval
kelle a szolgáknak udvarolniok. Ezután templomba mene misét hallgatni,
temérdek nélp összetódulása között, hogy bátor legyen, úgymond Cillei,
ne oly gyáva s emberfélő mint Fridrik. Megérkeztekor válogatott sült madarak
és borok hozattak az asztalra. Ezen felül vala az ebéd, melynek fényesnek
kellett lennie, s nem kevesebből tizenkét éteknél állnia, melyhez erős
italok járúltak. Ebéd felett különféle éneklők, tréfaűzők, kötéltánczosok
mulatták az ifjú királyt, az énekeseknek kötelességök Fridrik császárt
gyalázni, gúnyolni; az ifjú királyt dagályos czifra beszédekben magasztalni,
s a Cillei tetteit dicséret-hazudva emlegetni. Ezután ő felsége egy kissé
szendergett, s álom után ismét drága gyümölcs, bor s egyéb szeszes italok
hozattak elő, hogy az ifjúnak ellankadt érzékei újra ingerlődjenek.
Ezután némelykor
az országos tanácsba, többnyire pedig a városba vitte Cillei nevendékét
erkölcstelen asszonyok társaságába, s a gyönyör mámorai között tölték óráikat
késő éjszakáig. Borral, gyümölcscsel s egyéb ritka étkekkel az asztalnak
még akkor is telve kellett állnia, midőn a király éjjeli álomra nyugodott
le. Ily rendszeresen s kiszámolva munkált Cillei nevedéke elrontására,
s így történt vala, hogy e gyenge bimbó, mely természettől szép tulajdonokkal
vala megáldva, midőn kifejlett, sokkal kevesebb leve, mint rendeltetésénél
fogva lehetett volna. Lelke a Cillei vezér intései alatt elveszté magánálló,
nagyokra törekedő erejét, benne igen kevés férfiúi elhatározottság vala,
s feltételeitől nem volt nehéz elmozdítani; egyedül abban volt állandó,
a mit Cillei jónak talált, mert gyenge korától ahhoz szokott, hogy
ennek fejével gondolkodjék, s ennek kezeivel munkáljon. Akaratja ritkán
volt: minek kell történnie mind házi, mind országos dolgaiban, azt Cillei
határozá el, ő egyedül királyi nevét adta hozzá. Gyanús és bizodalmatlan
vala mindenkihez, mert emberismeretet gyűjteni nem volt alkalma. Azt tisztelé,
azt becsülte, s egyedül csak azt, kit Cillei dicsérve említett előtte.
A magyar nemzethez kevés bizodalma volt, mert kedvencze úgy festé neki,
mint háborgó nyughatatlan népet, melynek mindenike, ki csak valamely kis
pontján áll a hatalomnak, az ő élete és királyi széke után áhítozik.
A Hunyadi-házban vetélkedő társait látta, s félt tőlök, és gyűlölte őket,
mert Cillei elhiteté vele, hogy ezen nemzetség csak alkalomra vár, hogy
a király személyét hatalmába ejthesse, s ha ez egyszer megtörtént, semmi
sem fog ellene állani, hogy magát a királyi székre ne emelje. Szóval Cillei
minde igyekezeteit arra fordítá, hogy a gyermekből árnyékkirályt neveljen,
s helyette magát tegye uralkodóvá, a mit nagy részben el is ért,
sőt egészen elfogott vala érni, ha Hunyadit részére tudta volna húzni.
De ez egy hatalmas szikla volt pályája közepén, melynél terveinek nagy
része hajótörést szenvedett.
Azoban bármint
igyekezett Cillei az ifjú László elrontásában, azt még is nem eszközölheté,
hogy némely jó oldalai ne maradának a gyermeknek, melyeket az ingyen
adakozó természet olta belé. Ilyen vala a mértéklet az étel s italban,
bizonyos természeti belső irtózása a bujaság iránt, s mert a gyermek fogékony
vala sok nemesre és szépre, ha az igaz ügynek szószólója találkozott előtte,
nem vala példátlan dolog, hogy - Cillei ellenére is - a jobb félre hajlott.
A história egy történetet beszél, mely ennek szép példáját adja. Podjebrád
csehországi helytartó némely erőszakos tettei által azon gyanút voná magára,
mintha lázadást akarna támasztani, s magát a királyságra emelni. Szükség
volt, hogy mozgalmai korán, még csirájokban elnyomassanak, s e végre elhatároztatott,
hogy az ifjú király személyesen megyen Csehországba. Azonban a pénztár
ki vala ürűlve, s nem volt költség az útra. László felszólítá az
ausztriai rendeket segedelem-adásra. Ezek Eyzinger Ulrik ösztönzésére azt
kivánták, hogy a király gyűlést tartson, s ott, mind ezen kivánat, mind
pedig némely az országot illető tárgyak felett tanácskozás tartassék. A
törvényes kivánatnak, bármint igyekezett, nem állhata ellent a ravasz Cillei.
A nap meghatároztaték, s a rendek összegyűltenek Korneuburgban. Az előrelátó
s óvakodó Cillei sejtvén, hogy itt a rendek ellene is forralnak valamit,
szünetlen a király oldala mellett volt, s nagy gonddal ügyelt, hogy hozzá
senki se közeledhessék, s vele az ő jelenléte nélkül senki se szólhasson.
ĺgy folyt el nehány nap a nélkül, hogy a tanácskozás elkezdődött volna.
Nyilván feltámadni Cillei ellen, s szenvedhetetlen gázlásait a népen előszámlálni
senki sem bátorkodott. Végre Eyzinger oldotta fel a csomót, s azt kiváná
a rendek nevében, hogy a tanácskozás elkezdődjék, s mert itt némely nevezetes,
az országot közelebbről érdeklő dolgok fognak előjönni, méltóztassék ő
felsége ezen tanácskozásból minden idegent kirekeszteni. A király inte
Cilleinek s egyéb idegeneknek, hogy távoznának el. Mihelyt a palotából
kilépe, azonnal felszólala Eyzinger, és bátor beszédet tarta Cillei ellen,
lefesté életmódját, elmondta az ország közönséges panaszait, kérte a királyt,
hogy ezen alacsony lelkű embert, ki csak az ő és országa romlására törekedik,
ne szenvedje meg többé maga körül, különben fél ő, nehogy népei között
lázadás fog támadni. minden jelen levők javalva fogadták a beszédet, s
maga a király is kezdé érezni az ügynek igaz voltát. A mint ez elvégződék,
behivatá Eyzinger Cilleit, s s a rendek és király jelenlétében e szavakat
mondá hozzá: E szempillantattól fogva, gróf úr, vége a kegyelmed hatalmának,
országlásának: a király ezennel eltiltja magától kegyelmedet, s nem engedi
meg, hogy tovább udvarában tartózkodjék. Cillei felháborodván a beszéden,
kész vala Eyzinger ellen a legsértőbb kifejezésekre fakadni, de a királyra
tekintvén, s annak szemeiben s hallgatásában olvasván igaz létét Eyzinger
beszédjének, elnyomá haragját, s a helyett a királyhoz fordúlt s fájdalommal
panaszlá, hogy őt, ki mind atyjának, mind özvegyi árvaságban élő anyjának
híve volt, érettek vérét ontá, harczolt, s magának Lászlónak hű szolgálatokat
teve, most nehány árulók tanácsára kegyelméből ki akarja zárni, Ily ellenkedést,
mond, László gondolkodásával, jó szívével összeegyeztetni nem tud, s nem
is hiszi, hogy ez egyéb volna Eyzinger fondorkodásainál. Azonban Eyzinger
szavába vágott, s hivatkozék a királyra, ki megszólalván azt mondá: hogy
a mit Eyzinger monda, az ő elhatározott akaratja. Megszégyenűlve s leverve
vonúlt ki a gróf a palotából, és senkinél részvétre nem találva, négy lovaggal
iramodott ki a városból életveszedelem közt, mert hogy a bécsi utczai nép
meg nem kövezé, egyedül brandebburgi Albert grófnak köszönhette.
Ez idő óta Cillei
vissza vonúlt birtokaira, de nem azon szándékkal, hogy ott éveit nyugalomban
töltse, hanem inkább, hogy titkon és gonddal kiszámolt terveket koholjon
Eyzinger megbuktatására. Ő nem vala az a lélek, kit egy-két szerencsétlenség
elcsüggesztett vagy kifáraszthatott volna, érzette mennyivel állott ész,
itélet, értelem, ügyesség tekintetében mások felett, s bátorságát megtartá,
és sohasem veszté el reményeit, hogy a bajokból magát kiszabadítandja.
Elsőben is arra fordítá gondjait, hogy magának az udvariak között pénz
és igéretek által barátokat szerezzen, a mit véghez vinnie ily éles elméjű,
gyakorlott, azonfelül gazdag udvari embernek nam vala nehéz. Kedvezett
czéljainak az is, hogy Eyzingernek, ki most az ő helyét tölté be a királynál,
sanyarú és egyenes lelke nem kedveltetett. Mindezek kieszközlék, hogy László
ravasz tanácsadói Eyzingert megbuktaták, s a király Cilleit visszahívá.
Az okos és mindég
előrelátó Cillei, hogy ennekutána László neve alatt maga uralkodhassék,
s az előbbenihez hasonló szerencsétlenség ne érhesse, úgy intéze mindeneket,
hogy a királylyal csak az szólhatott négyszem közt, ki Cillei barátja volt,
s hogy a közdolgoktól elvonja a királyt, mulatságokat és gyönyörködtetést
szerze neki, melyek érzékeit csiklandák, s figyelmét a közgondoktól elvonták.
Az ifjú király azon korban vala, melyben az érzékek gyúladozni kezdének,
a szív lángjainak tárgyat keres biztos részvét után esdekel. Cillei ezen
indulatokat táplálta, nevelte, s az ifjú királynak szerelmi szövetkezéseket
szerzett, s érzékeit a kéj és gyönyör álmain rengeté.
Ily okok következése
volt a történet, melyet itt beszélni fogunk.
Regénk azon korba
esik, midőn László a magyar főrendek kivánságára Bécsből, hol többnyire
mulatott, Budára jövén, maga körül hív magyarjait összegyűjté, hogy velök
a törökkel viselendő háború iránt tanácskozzék.
Az olvasó megenged
ezen hitóriai szakaszért. Kellett azt előre bocsátanunk, hogy következő
elbeszélésünk általa alapot nyervén, bátrabb s akadálytalanabb léptekkel
haladhasson.
II. szakasz
Országgyűlés
Pözsgött a sok néptől a fejedelmi
palota Budán, mely minden tartományokból ide gyülekezett ez országgyűlésre.
Két hatalmas párt köszörülé lelki fegyvereit egymás ellen, hogy kivívja
magának az elsőséget: az egyiknek feje titkon Cillei volt, s mozgonyai
a nádor Gara, Bánfi és a ravasz, hajlékony, sok alakú Ujlaki. A másik pártot,
mely Hunyadi barátiból álla, Szilágyi látszott vezetni, egy mind polgári,
mind hadi erényei által tekintetben álló erős lelkű férfi, kivel Palóczi,
Perényi Bodó, Ország, Báthori stb. fogtanak kezet. Hunyadi nem jelent meg
vala, mert baráti intették, hogy őrizkedjék Cilleitől, ki ellene ismét
veszélyes terveket forral. A tanácskozás tárgyai voltak a hadi készületek
a török ellen, ki ismét pusztítá a Száva mellékét. Cillei fővezérré nem
Hunyadit, hanem Újlaki Miklóst kivánta, az országi helytartóságot pedig
Hunyaditól elvenni s Garának igyekezett megszerezni, hogy e szerint a maga
hatalmas ellenségének mindinkább gyengítse erejét.
Közepette ez országos
tárgyak gondjainak, e rémítő két párt készületeinek, az ifjú László úgy
álla, mint egy gyenge nádszál, melyet szelei a Hunyadi-pártnak több ízben
hajtottak magok felé, de mivel gyökerei az ellenkező fél, s nevezetesen
Cillei hatalmában álltak, kevés idő múlva mindég ezen oldalra hajlott vissza.
Különben is Cillei oly élelmet szerze az ifjú király lángoló szívének,
hogy ezen országos nagy dolgokat hidegen, s mellékes tekintettel nézte,
s Cillei volt, ki mindeneket vezete...
(E szakasz töredék)
III. szakasz.
A viadal
A szekér sebesen és akadály nélkül
halada a hegyes tájékon, az erdők csendes pusztaságaiban, szinte háromórányi
távolra a nélkül, hogy az utazók emberi képet láttak volna. A két nő elfáradva
az éjjeli út a leginkább a lovaglás terheitől, szenderületbe merűlt. Midőn
így haladnának, egyszerre jő sebes rohanva paripáján Móré Tamás, ki mindég
a szekér előtt lovagla nehány lövetnyire, s e szóval "fegyverbe bajtársak!
el vagyunk árulva", a csoport közé sietett s kihúzá kardját.
Az asszonyok felriadának
e kiáltásra, s rémülés között látták, hogy az erdő sűrűjéből négy erősen
fegyverzett lovag, kiket egy sugár termetű délczeg ifjú vezet, megeresztett
fékkel s kivont karddal rohanának előre.
- Félre vitézek,
mond az ifjú, előre szöktetve, vagy a ki ellen áll, halál fia.
- Előbb az a kérdés,
mond a gróf, mi járatú emberek vagytok, mit kivántok tőlümk, s mi juson?
- Az mindegy a
dologra, de ha tudni kivánod, mi a király testőrei vagyunk, s a mint látod,
mind hatalommal, mind fegyverrel elég erősek az ártatlanságot rabló kezek
ellen védeni.
- Nyomorú zsoldosok,
s ti bátorkodtok egy nálatok erősb, s becsületes bajnokcsoportot gúnynyal
szidalommal illetni?
- Kétségkivül,
s még többet is ily szemtelen vakmerő rablócsoport ellen.
- Úgy hát kardra
isten nevében! mond a gróf, vagy ha tetszik, fogjatok ládsát, bátorhoz
ez még inkább illik.
Az ifjú nem várakozék
több szóra, hanem inte társainak, s a két csoport összecsapott. Rövid nehány
sszempillantatig tartó harcz után a gróf és társai megfutamodának, s az
ifjú bajnok négy társával még belebb tolá őket az erdő sűrűjébe.
Az asszonyok
egyedül maradtak félelem és kétségbeesés között a dolog vége iránt, készülőben
valának helyökből leszállni s a bokrok megett elrejtezni, midőn egyike
a gróf társainak hirtelen előrobban, s feszített lándsával a szekér mellé
áll, s parancsolja a bennülőknek, hogy veszteg maradjanak.
Három az ifjú
bajnok kiséretéből épen ezen pillantatban bukkana elő, kiket midőn látna
a szekér mellett álló lovag, rájok kiálta, hogy ne közeledjenek, különben,
mond (döfésre emelve lándsáját), a szekérben levőket összeöldösi előbb,
hogysem kezökbe engedé. A három bajnok e vakmerő szóra megálla, s nem bátorkodott
előbbre menni. De íme, az ifjú egyszerre előbukkan távolról, s mielőtt
észrevenné a szekérnél álló lovag, úgy döfé ezt orozva ládsájával vállba,
hogy az nyergéből karikázva zuhant le nehány ölnyi távolságra lovától,
minden életjelenség nélkül.
- Gebedj meg latorfaj!
mond az ifjú legyőzve őt, s nyájasan lépe át az asszonyokhoz.
Mint égből küldött
szabadítót örömkönnyek közt fogadák a félelemtől remegők a hős ifjat, s
alig találtak szót, melylyel köszönjék védelmöket.
- Csekély teljesítése,
s nem egyéb, a mit tevék, azon kötelességeknek, szép asszonyaim, melylyel
mint királyi testőr s mint levente tartozom. Védeni az asszonyi ártatlanságot
bűnös kezek ellen, úgy hiszem, minden becsületes levente kész lett volna,
s védeni, kivált ennyi szépséget, mond (az ifjabbik hölgyre tekintve),
kétszeres erővel fogott volna akárki. De félre most ezekkel tisztelt szép
hölgyek, mert szabadulástok még csak félig van eszközölve. Ha e rablósereg
újra összeszedi magát, melyet most csak a vak szerencse engedett széllyelvernünk,
kétes lehet oltalmatok, azért, ha tetszik, szépségei az asszonyi nemnek,
menedékhelyre foglak vezetni. Nem messze ide a királynak egyik vára, ha
tetszik, szolgálatotokra áll.
A két hölgy, kivált
a fiatalabbik, kinel rémülései között is, megnyugvással andalodott el tekintete
a szép hős ifjún, nem ellenkezett az ifjú ajánlkozásában, és így a szekér
megindula, körülfogva a négy lovagtól.
Nehány óra múlva
egy kisded völgyben, melyet sűrű erdőkkel koszorúzott hegyek fogtanak körül,
megállapodának. A völgy és a hegyeknek egy része végig láthatatlan kőfallal
vala kerítve, melynek mintegy közép táján, kisded halom felett egy csinos
épület áll, melyet mulatókastélynak inkább, mint várnak lehet nevezni.
a vár környéke s az egész táj, mely a falakon belül vala, gyönyörű erdőség
által volt ellepve, melyet itt-ott nehány ösvény látszott mindenféle irányzatokban
végighasítani. A völgynek mélyében egy kisded patak zuhogott, sötéten összeborúlt
juhar és nyárfák alatt, mely megkerűlvén egy részét a halomnak, egy lapályon
szerte áradva elenyészett a szem elől, s egy mezei virágokkal elhintett
kies rétet hagyva maga helyett a szem előtt feltünni, mely vizeitől táplálva
legelevenebb virulatban nyílt fel a szemlélőnek. Köröskörül csend és a
legmélyebb hallgatás uralkodtak, s a fürge őzek s nemes tekintetű szarvas
csoportonként legeltek szabadon és zavartalanúl a gazdag mezőn, s ki itt
először jelent meg, alig tuda felébredni ábrándozásiból, melyekbe a szép
regényes táj kellemei meríték.
- Czélnál vagyunk
asszonyaim, mond az a szép ifjú levente, a mint a völgybe értek, s leszállván
lováról a két hölgyet kiemelé a szekérből. Alig keltek le a hölgyek, a
szekér és a három kísérő lovag eltűnt szemeik elől, az ifjú pedig ujjait
ajkaira nyomván, háromszor hangosan füttyente, melyre néhány percz után
egy komor tekintetű öreg férfi jelent meg egy csomó kulcscsal kezében,
melyek közűl elővevén a legnagyobbikat, kinyitá a vasrostélyzatú nehéz
kaput, s szótlanúl, de bizonyos félénk tisztelettel üdvözölve az ifjú leventét,
bebocsátá a kalandor hölgyekkel.
Az ifjú karját
nyújtván az ifjabbik hölgynek, ki azt szemérmes félénkséggel fogadta el,
az öregebbikhez fordúlt, s vele menetközben beszédbe erede.
Midőn nehány lépést
haladtak, a rostélykapu zajos csikorgással záratott be hátok megett, melyre
a két asszonyt, kivált az ifjabbikat, ki félénkebb vala, titkos borzadály
futa végig.
Úgy, itt már mentek
vagytok, asszonyaim, minden üldözéstől, ezek a magas falak, s amaz öreg
szolga vigyázó szemei képesek minden vakmerőt tőletek távoltartani.
- Uram, mondá
az öregebbik hölgy, mivel az isten oltalmunkra rendele, oly szép bizonyságait
adtad, hogy nemesen gondolkodol, nem fogsz megbántódni, hogy kérlek, magyarázd
meg, hol vagyunk itt, kié ez a kert, s ama vár ott fenn, s mint tekintsük
magunkat, foglyok vagy vendégek gyanánt?
- A kastély, melyet
láttok, asszonyaim, Solymár, a király vadászkastélya, s e kőfalakközi kert
itt körűle, a király vadasa. Én egyike vagyok a király testőreinek, nevem,
ha tudni kivánjátok, Csoma László; ez a kastély most, meddig a király Budán
mulat, az én ügyelésem alatt van. A király gyakorta jelenik meg vadászati
mulatságon, melyeknek elrendelése reám van bízva.
E szerint hát
itt a király hatalmában volnánk? mond az ifjabbik hölgy, aggodalommal tekintve
társára.
- Védelmében,
felele Csoma, védelmében, szép hölgyeim, nem hatalmában. Tekintsétek magatokat
itt szabadoknak, s e helyet olyannak, melyben minden szolgálatotokra áll,
engemet pedig annak, ki minden szempillantatban kész érettetek lándsát
törni.
Az ifjúnak gyönyörű
termete, nemes és sokat jelentő arcza és szemei, kellemmel teljes mozdulatai,
s a szíves és részvéttel teljes hang, melylyel szavait mondá, különös érzést
gerjesztettek a fiatalabbik hölgyben. Félénk, szemérmes természeténél fogva
nem mere hosszabban reá nézni, csak lopva vetett némelykor egy-két pillantatot
deli alakjára, melyet ijedve kapott el ismét , valahányszor az ifjúnak
tüzes nagy kék szemei reáfordúltak.
Az ifjú többnyire
az idősbik hölgy felé fordúlva beszélt, de mozdulatai elárulták, hogy figyelme
a fiatalabbikra van függesztve, s hangján oly valami jelenkezett, miből
indulatok elnyomását lehetne sejteni.
A hegyek aljára
nem értek, útjokat beszéddel rövidíték, s midőn felebb érnének a dombra,
elmerűle a két hölgy a vidék szépségeinek nézésében. A fiatalabbikat kivált
regényes képzeletek fogták körül, úgy látszott, mintha ez elzárt magányos
helyre tündérek építették volna e gyönyörű kastélyt, melynek szépségét
a körűle álló sivatagok természeti bájai méginkább emelték. Ily gondolatok
között felértek a várba, hol az ifjú egy szép tágas terembe vezeté őket,
melyből kétfelé a több osztályzatú szobákba vezető ajtók nyíltak. Az ifjú
kinyitván egyikét ez ajtóknak, hírtelen eltávozék, s a két szép vándort
magára hagyá.
IV. szakasz
A titkos vár.
Sebes léptekkel mene Csoma végig egy
hosszú sötét folyosón. Belseje telve volt godolattal, érzéssel, tele lánggal,
melynek tágulást kelle szerezni. Ama szép idegen hölgy alakja fellázítá
minden érzékeit, nem hallott semmit, nem láta, nem gondolt semmit, mint
egyedül őt; soha nem érzett lángok zajdúltak fel benne, s mint az, kit
éjjeli rémek űznek, vaktában rohant a folyosón végig.
- Itt van-e már
a kamarás, kérdé hirtelen az őrt, ki a folyosó-nyilatnál álla.
- Igen is, ama
szobában van, felelt ez merő katonai állásban s oly hangon, melyből hódolat
jelei látszottak, s a vizsgáló gyaníthatta volna, hogy az, kivel beszél,
több lehet, mint csak egyike a kiráyli testőröknek.
Az ifjú kinyitá
az ajtót, melyre az őr mutata, s hirtelen egy terembe lépett, az ajtót
pedig szorgalmatosan bezárá maga után.
- Nos mint állnak
a dolgok? kérdé egy magas férfi komoly arczczal, s élesen függesztvén szemeit
az ifjúra, mint ki félelmes várakozásban van egy pillantat után, melytől
boldogsága látszék függni.
- Oh te kedves
egyetlen barát, mond ez, nyakába borúlva a magas férfinak, mely kedves,
mely dicső alak ez a te kámori lyánykád, soha, soha, még annyi nemességet,
annyi bájt asszonyi alakban nem látttam.
- Valóban? mondta
a magas férfi tettetett csudálattal, s szépnek látod őt?
- Gúnyoló! láttad-e
őt jól, láttad-e úgy mint e szépségében elveszett két szem? Szépség,
kellem, és mind azok a ti szavaitok, melyekkel nevezitek azt a leányi tulajdont,
mitől a szív lángra gyúlad, hideg száraz szavak ahhoz képest, a hogyan
érzéseim nevezik ezen leányka kellemeit. De minek e haszontalan beszéd
itt, elég legyen mondanom, hogy a mióta láttam, nem érzek, nem gondolok,
nem látok, egyedül ő van eszméletemben, s enyémnek kell lennie, magaménak
kell tennem őt minden érzéseivel, hajlandóságaival, s mily bohó vagyok
én, hogy eddig is magára hagytam. Vissza e szempillantatban, vissza hozzá!
- Megállj! ne
oly hirtelen! Az nem viszen czélhoz, most még nem lehet őt látnod, s nem
ma, s nem holnap sem még.
- Mit? nem látni?
s miért nem lehet? Hahaha! gondolod, hogy e haszontalan beszédet követni
fogom, gondolod, hogy belőlem játékot űzhetsz, hogy hideg "nem lehet" -eddel
eloltod lángomat. Félre, én megyek, tégy és mondj bárakármit.
- Azt nem, mond
a magas férfi, tűzzel útját állván, azt nem teszed, nem szabad tenned.
- Szabad? Gondolod,
hogy lángjaimból játékot űzhetsz, hogy magamat oda engedem csábító beszédnek?
Illik, hogy végre magam lábain járjak. Soká, igen soká tűrtem, ezentúl
nem akarom, nem fogom többé lánczaidat hordozni.
- Jó, a mint tetszik
felségednek, uram és királyom. A mint tetszik mondom, a mint jónak
látja. Reám hát ezentúl nincs szüksége, én nem megyek, hogy terhére ne
legyek felségednek, de ha majd lábai a hálóba akadnak, melybe gondolatlanúl
és vaktában rohan, felséged se terheljen engem majd kérelmével, hogy onnét
kiszabadítsam.
- Mint érted azt?
mond a király nyugtalan hangon.
- Mint értem?
Az mindegy felségednek, egy szolga beszédére minek hallgasson egy király,
kinek maga lábán illik járni. Rám és beszédimre itt semmi szükség többé,
azért engedje meg felséged, hogy távozzam jókor, meddíg még királyi haragját
fejemre nem zúdítják, mond a magas férfi, s fejére tevén sisakját, kezdé
a fekete pánczélt mellére kapcsolni.
A király habozva
és aggodalom között nézte őt nehány perczig, végre ellágyúlt hangon szólala
meg: Cillei! te útmutatóm, vezérem, barátom, te akarsz engem elhagyni?
- Felségednek
rám többé semmi szüksége engedje meg, hogy eltávozzam.
- Ulrik! te, ki
atyám voltál mindég, az istenért, mi lelt? Megbánta-e szavam? Egyetlen
rokonom, szív és lélekben, te akarsz elhagyni? Látod, mint fel van lázadva
bennem minden érzés, látod hogy mennem kell,s te elégnek tartod egy hideg
"nem lehet"-tel csillapítani vágyaimat! Szólj, mit tegyek? menjek, veszteg
maradjak?
- A mint jónak
látja felséged.
Cillei szótlanúl
marada, és sietett fegyvereit magára rakgatni.
- Drága baráti
szív, mond a király reáborúlva, te nem hagysz el engemet. Én nem élhetek
nélküled. Kegyetlen, hogy neked eszedbe is juthat ily gondolat!
- Ó ha felséged
ismét László, az okokra hallagtó csendes szelíd László, s nem az a maga
fejű török szultán, úgy én megint Cillei, a hív, a régi biztos Cillei akarok
lenni. Igérjen meg nekem felséged egyet, úgy kezemet nyújtom az engesztelésre.
- Barátom! szólj,
mit?
- Igérje meg felséged,
hoyg az ügyben, mely felségedet s ama leánykát illeti, az én rendeléseimnek
fogja magát alá vetni.
- Különös ember!
Csak akkor s úgy szabad szeretnem, a mint te akarod?
- Mindég és úgy
a mint felséged akarja, de az összejövetel vele csak akkor és úgy történjék,
a mint én fogom akarni.
- De mond ki hát
miért ez?
- Én igéretet
kivánok felségedtől.
- Átalkodott makacs
fej! Itt kezem és királyi szavam rá.
- Úgy, és most
menjünk Budára.
- S nem szabad
látnom azt a kedves teremtést?
- Holnaputánig
nem.
- Kegyetlen! az
nekem egy öröklét.
- Most maradjon
itt felséged csendesen, meddíg visszatérek. Rendeleteket kell tennem a
két fogoly iránt. Ezzel Cillei eltávozék, a király pedig lassú léptekkel
le a várból a kapu felé.
Éj borítá, csendes
csillagos éj, a vidéket, midőn Cillei és a király lovaikon ültek.
Cillei mielőtt megindulának, még egyszer visszatért az öreg kapuőrhöz.
- Értette-e kend
jól Tamás, mit mondtam? Halált annak, ki a falakon belül lép. Ez legyen
parancsolat az őröknél.
- Úgy lesz kegyelmes
uram!
Ezzel Cillei megsarkantyúzá
lovát, s utána iramodék a királynak. Darabig szótlan ügettek egymás mellett
a lovagok. Az út sűrű erdők, hegység és völgyek között ment el. (leírni
az utat). Végre Cillei törte félbe a hallgatást.
- Tudja-e felséged,
kicsoda az a leányka?
- Még nem mondtad.
- Egy ivadéka
Szilágyinak, és így rokonságban áll amaz ebfajjal, mely Magyarországban
több mint felséged.
- Valóban?
- Leánya egy kemény
nyakú nemesnek, kit amaz oláh fattyúhoz nemcsak rokonság, hanem baráti
kötelékek is szőnek. Egyike ama neveletlen, kevély, törpekirálykáknak,
kiket Magyarország oly bőven számlál, szóval leánya egy magyar nemesnek.
Felséged jól ismeri ezeket a sziklafészkekben lakó gaz latrokat.
- Valóban Cillei?
Szilágyi rokona? Oh az nagy szerencsétlenség?
- Épen azért kell
vigyázóknak lennünk, s lépteinket óva és úgy alkalmaznunk, hogy az az otromba
felekezet mégcsak ne is gyanítsa azt, hogy a kámori tengeliczet mi fogtuk
kalitkába. Az nem jó dolog volna, ha tetteinket megsejtenék, s vérbe keverhetné
az országot.
- Isten! mely
vakmerő lépés! Nem lehetett-e ezt másként is véghez vinni? Szükség volt-e
épen rablókká lennünk.
- Felségednek
nem tetszik az a leányka?
- Csudálatos ember!
mit gondolsz? nem mondám-e, hoyg imádom őt?
- S mégis bánja
a tettet, mely által ő birtokába juta?
- Birtokomba?
Az kérdés, melyet a következés fog csak megfejteni. Hát ha a leányka engem
nem szerethet, ha utál, akkor a veszély megvolt próbálva, s haszon nélkül.
- Úgy ismeri felséged
az asszonyokat? Egy ábrándozó leányka ifjúsága legszebb szakában,
kinek keblében talán nem is ébredt fel a szerelem érzelme, elrabolva egy
istentelen gonosz Cillei által, egy szép ifjútól szabadíttatik meg, s egy
tündérlovagi módon, egy ifjútól, kiben bátorság, vitézi erő, szépség mind
annyi tulajdonok, hogy egy leányka fejét elbódítsák, vannak egyesűlve.
Hiszi-e felséged, hogy nem szerettetik? Hahaha!
- Ezek oly remények,
oly kecsegtető álmok, melyeknek sok történt dolgok mondanak ellent.
- Legyen felséged
megnyugtatva. Cilleit még mindeddig csak szerencséje csalta meg, s az sem
sokszor, de emberismerete nem. S feltéve, hogy a dolog úgy üt ki mint felséged
rettegi, nincs-e még száz mód is segedelmünkre? S az a királyi hatalom
oly hamar kimerül-e?
- Hagyd el Cillei,
már eddig is elégszer tettük ezen hatalmat önkénynyé, erőszakká, ideje
volna, hogy ily eszközökhöz nyúlni megszünnénk.
- Szükség törvényt
bont, közmondása azon népnek, melynél felséged ily eszközökhöz kénytelen
volt már többször nyúlni, s ez volt pajzsa, s ez leszen ezután is tetteinknek.
Ilyetén beszédek
között a budai várhoz értek.
(Itt vége szakad.)
|