Dr. Garai Magdolna, Rétság nyugdíjas gyermekorvosa a Felvidékről származik. Mikor megszületett, már Szlovákiának nevezték a hazáját. Négy éves volt, mikor a Felvidék "visszatért", s magyar katonák jelentek meg szülőföldjén. Az üdvözlők között - édesapja karján - ő is ott volt a tömegben. Virágot dobott a katonák felé, majd azonnal meg is szeppent, mert azt hitte, hogy azért dörzsöli sírva a katona a szemét, mert ő eltalálta a virággal.
- A deportálások idején, 1946-ban átmenekültünk Magyarországra. A családom Baranyába, én Esztergomba kerültem. Hosszas hányattatás után - hisz évekig nem jártam iskolába - egy nagybátyám révén, az államosítás évében ismerkedtem meg a népi kollégistákkal. Sok előnyöm származott belőle, mert ekkor tanultam meg tanulni. Bár innen aztán egyenes út vezetett a budapesti egyetemre, mégis ritkaságnak számítottam ott, hisz nemigen volt hozzám hasonló, ki a mezőgazdasági technikum után, pontosabban az azt követő egy éves különbözeti vizsgák letétele után jelentkezett az orvosira.
- Hogyan alakult az élete az egyetem elvégzése után?
- 1960-ban Salgótarjánba kerültem szigorlónak, s ott rekedtem. "Cselédkönyves", azaz gyakorló orvosként nagyon megszerettem azt a régi bányászvárost. Volt egy csodálatos főnököm - Karaszi Benő bácsi - ő volt akkor a megyei gyermekgyógyász. Az ő személyisége határozta meg a munkámat. Az emberi tisztesség volt számára mindennek alapja. Azt vallotta, hogy az, hogy az ember nyugodtan tudjon aludni, az fontosabb az anyagi előnyök megszerzésénél. Talán neki is köszönhetem, hogy itt maradtam Nógrád megyében. Salgótarjánt egyébként csak afféle ugródeszkának tekintették akkor a budapesti kollégák. A megyében én voltam az első, aki kijött vidékre praktizálni.
- Végül is hogyan kötött ki Rétságnál?
- Tulajdonképpen véletlenül. Egy értekezletre jöttem ki 1966 őszén a főnökömmel, s az akkori járási főorvos, a Várnai doktor megmutatott nekem egy csodálatos kertes házat, amit az ügyes tanács épp azért vett meg, hogy megfogjon vele egy gyerekgyógyászt. Fogtak is - engem. Még ma is nosztalgiával gondolok vissza arra a házra, amely sajnos a településrendezés áldozata lett.
- Hogyan tetszik visszaemlékezni a rétsági munkakezdésre?
- Szép volt, de nagyon nehéz. Huszonnégy község tartozott a járás területéhez. s el kellett látni a mozgó szakorvosi rendelést is. Épp a közelmúltban gondolkodtam el rajta, mikor az unokámat vittük ultrahangos szűrésre, hogy micsoda felelősség volt ez a munka három évtizeden keresztül, minden műszerezettség nélkül. Csináltam kislabort saját magam, míg nem volt Rétságon hasonló. Sokszor el akartak vinni - főleg amikor a férjemet elhelyezték -, de annyira kötődtem a patientúrámhoz, hogy ez mindig visszatartott. Egy alkalommal mégis majdnem elmentem. Lőrinciben adtak át egy csodálatos, új egészségügyi kombinátot, egy olyan gyermekrendelőt, amilyenről itt még álmodni sem lehetett. Egy esti mosogatás közben aztán eszembe jutott egy nagyon kedves kis öt éves betegem, hogy őt nem látom többé, s maradtam. Pedig azt tapasztaltam, hogy sokra viheti az, ki a mind nagyobb előnyök érdekében gyakran változtatja a munkahelyét. Számomra elegendő elismerés volt az, hogy a hetvenes évek közepén megkaptam a Perliczy János érdemérmet. Nógrád megye kiemelkedő egészségügyi munkálkodását ismerik el a megye XVIII. századi neves tudós főorvosáról elnevezett díj odaítélésével. Az indoklásban az szerepelt, hogy néhány éves munkálkodás után az addig meglehetősen rossz adatok után, országos viszonylatban is szinte "irreálisan szép" eredményt sikerült elérni a gyermekhalandóság visszaszorítása terén.
- Pillanatnyilag mivel telnek a napjai?
- Négy éve már, hogy nyugdíjban vagyok. Egy ideig még helyettesítgettem, de ma már elsősorban a család körüli teendők kötnek le. Különösen igaz ez, mióta a kis unokám megszületett. Nagy örömömre tovább babázhatok.
A munkámat mindig imádtam. Nehéz munka volt, de nem tudtam volna nélküle élni. Nagyon megszerettem kedvenc íróm, Mikszáth ma is élő "jó palócait". Édesanyám sosem értette meg igazán, hogy miért akarok a "szegény Nógrádban" maradni. Ma is, ha rossz a közérzetem, akkor felöltözök, s egy-egy útközbeni mosoly, üdvözlő tekintet, s máris jól érzem magam. Jó érzéssel tölt el, hogy olyan nagymamákkal is találkozom, akiket gyermekként kezeltem.