Szikora András tősgyökeres rétsági ember. 1914-ben született. Szülei szlovák nemzetiségű földművesek voltak, kik fiukat a helyi elemi iskolába adták. Csaba József és Palánki Aladár voltak tanítói. Felcseperedett, majd mint fiatalember, rétsági menyecskét vett feleségül. 1936-ban, az akkor újonnan felépült rétsági laktanyába vonult be katonának. 1938-ban kellett volna leszerelnie, de akkor "tért vissza" a Felvidék, így csak 39 júliusában ért haza. A kitörő második világháború miatt még ugyanazon évben ismét bevitték. Újabb két év és kilenc hónap katonaság következett. Az oroszországi brianszki erdőben szolgált a fronton. Mikor társai kérdezték tőle, hogy melyik században szolgál, mindjárt tovább kérdezték: Mi rossz fát tettél a tűzre? Egy büntető századhoz került ugyanis. Lefokozott tisztek szolgáltak a keze alatt. Csak sokára derült ki, hogy miért. Köztudott volt ugyanis róla, hogy jól tud bánni az emberekkel. Erre az erényére hamarosan itthon is szükség lett.
     - Hogyan is kezdődött Rétságon a téesz szervezése?
     - Nem egykönnyen. A lélekben tönkretett emberek kilencven százaléka nem akarta a szövetkezést. 1959-ben kezdődött. A járási tanács ülésén vetődött fel augusztus hónapban, majd rá egy hónapra a községi tanács ülésén folytatódott. Akkor már kértek bennünket, hogy mi tanácstagok vigyük ki a hírét a faluba, hogy januártól lekezdődhessen a szervezés. Már azt is lehetett hallani, hogy egy Kovács Ferenc nevű, komoly olvasott ember, ki jó gazdálkodó volt, lesz az elnök. Nem is lehetett róla rosszat hallani. A falu vezetői úgy határoztak, hogy már novemberben elkezdik az "előcséplést", azaz az aláírások gyűjtését. Tizennyolcan alá is írták. Persze nem akárhogyan. ősz vége lévén, a borocska is kiforrott már, a kocsmában is ittak egy kicsit a megjelentek. A szervezők meg észrevették, hogy kissé spiccesek az emberek, s még egy kis pálinkával is megitatták őket. Feri bácsi volt az első aláíró. Nagy volt az eset híre a faluban: "Leitatták őket, úgy írták alá!" Feri bácsira meg tücsköt-bogarat kezdtek kiabálni.
     Jött a január, s nem mozdult meg semmire a falu. Nem tudtak mit csinálni, kiválasztottak két gazdálkodót - jóindulatú, rendes emberek voltak -, s mindkettőt úgy tudták megfogni, hogy fiaik állásban voltak, s félő volt, hogy elvesztik állásukat, s ráadásul még katonának is elvitetik őket?
     - Mi törte meg mégis a jeget?
     - Február hetedikén én is aláírtam - negyvenharmadikként. Másnap küldték is a nótát. A propagandához tartozott ugyanis, hogy a községi hangos híradóba bemondták a csatlakozók nevét és eljátszották a kedvenc nótáját is. Egy héten belül 130 lett az aláírók száma, és 13-án meg is volt az alakuló közgyűlésünk, s a termelőszövetkezetünk a Búzakalász nevet kapta.
     - Hogyan választották meg Szikora bácsit elnöknek?
     - A Hazafias Népfront elnökével - egy Sztraka nevű parasztemberrel - az előző napon fát vágtunk. Csak úgy szívességből segédkeztünk a gyógyszerész úrnak. Szinte csak véletlenül jött szóba az alakuló ülés. Apropó - mondta - téged fognak javasolni. Úgy is volt. A járási tanács embere, Emmer Ferenc tette meg a javaslatot, hogy a kiválasztott tizenkét fős vezetőségből én legyek az elnök. Bánszki György lett az elnökhelyettesem, s egyben a növénytermesztési brigádvezető. Precíz, korrekt ember volt. A 18 centis szántás után nem igazolt 22 centit, s a tíz holdból sem tizenkettőt.
     - Miként indult meg a munka a szövetkezetben?
     - Huszonnyolcezer munkaegységet terveztünk egy évre, s már az első időkben 22 forint 70 fillért fizettünk egyre. Ez jóval több volt, mint a környező téeszeké. A munkaegység úgy értendő, hogy a kaszálás volt például a legnehezebb munka, azért 2 munkaegységet lehetett elszámolni. Ennek fejében 1400 négyszögölet kellett lucernából levágni, de arra is figyeltünk, hogy ha kuszált volt az a takarmány, akkor csak 8-900-at lehetett teljesíteni. Szépem fejlődött a termelőszövetkezet, elsősorban azért, mert a rétsági nép, amennyire nem akart belépni, olyan gyorsan átállt az új munkastílusra. A fejlődés a tagoknak volt köszönhető, kik megértették az idők szavát. Az sem mellékes, hogy volt egy nagyon jó agronómus szakemberünk, Paksi Péter, a főkönyvelőnk, Jakab Ferenc szintén igen fölkészült ember volt. Korábban a főszolgabírói hivatalban dolgozott. A dolgos tagság, a jó kollektíva azt hozta, hogy amikor 1969-ben egyesültünk a tolmácsi és a bánki téesszel, a mi teheneink ezer literrel több tejet adtak évente, mint a szomszédok, s a tagjainknak is mi adtuk búzából a legtöbbet aranykoronánként.
     - Az egyesülés után milyen beosztásban dolgozott András bácsi?
     - Én voltam továbbra is a rétsági üzemegység vezetője. Annyival lett könnyebb a dolgom, hogy a s szarvasmarha állományt Tolmácsra vitték, megmaradt viszont a növénytermelés és a baromfi ágazat. Itt dolgoztam egészen 1977-ig, a nyugdíjazásomig, de még azután is maradtam nyugdíjasként öt évig.

Ma már a ház körüli teendők kötik le András bácsi napjait. Van ugyan valamennyi földecskéje, de azt bérbe adta. Belemelegedve a mondandójába, sorra veszi le ma is a szakkönyveket a szekrény tetejéről, hogy egy-egy állítását alátámassza. A könyvek között van a névsor is az egykori téeszbe belépőkről, kik még őszintén bíztak - s az élet őket igazolta - a közös munka gyümölcsében. A mai félresiklott mezőgazdaságról azt tartja a rétsági szövetkezet első elnöke, hogy a legnagyobb baj az, hogy tönkretételük után nem találtak ki helyettük jobbat.