Adatok a holocaust
rétsági történetéhez
Összeállította: Végh József
2004
-
Tartalom
-
Bevezető
>
-
A Rétsági
Járásból elhurcoltak emlékműve >
-
Az emlékmű
fényképe >
-
A Rétságról
elhurcolt zsidók névsora >
-
A második
világháború emléktáblája >
-
Lenkey Sándor
a drámaíró rétsági ügyvéd >
-
Glaser Lajos
geográfus >
-
Glaser Lajos
emléktáblája >
-
Felhasznált
irodalom >
Bevezető
A Nógrád Megyei Levéltár kezdeményezésére
egy adatgyűjtés indult el a megye településein a holocaust áldozatainak
felkutatása érdekében. Rétság városában mindezideig nem történt meg a kérdéskör
feldolgozása, némely adattal azonban rendelkezünk. Ezt tartalmazza az alábbi
összeállítás. Természetesen módon, amennyiben újabb adaléka jut birtokunkba
e szörnyű történetnek, azt pótlólag a kezdeményezők részére eljutatjuk.
Az egykori
Rétsági Járásból elhurcolt zsidók emlékműve a diósjenői izraelita temetőben
található. Az emlékmű felállításának körülményeit az összeállításunk tartalmazza.
A Rétságról
elhurcolt zsidók névsorát tartalmazza a római katolikus templom falán elhelyezett
emléktábla. A táblán szereplők közül Lenkey Sándor ügyvéd történetét ismerjük.
Glaser Lajos
városunk szülötte, de nem Rétságról hurcolták el a holocaust időszakában.
Születésének 100. évfordulóján emléktáblát avattunk szülőháza falán.
Adalékok a holocaust rétsági eseményeihez
Diósjenőn, a református temető szomszédságában
található egy másik sírkert is. Az egykoron itt élt zsidók nyughelye. Sajnálatos
módon az örök nyugalomnak ez a kertje sem menekedhetett meg a vandál kezek
pusztításától. A féktelen harácsolás nem kímélte, s legszebb, anyagában
is értékes márvány síremlékeit sorra elrabolták, mint ahogyan a legtöbb
hasonló temetőben. Az anyagi haszonszerzés vágya elnyomta a kegyelet érzését,
s kihasználta, hogy az elmúlt rendszer nem teljesítette az utódok abbéli
kötelességét, hogy ápolnia kell az elődök emlékezetét. Persze a zsidók
esetében ez sem ilyen egyszerű. A fajgyűlölő, elvakult őrület szinte maradék
nélkül elpusztította a falvakban élő izraelita vallású népességet, hol
aztán jószerivel nem maradt leszármazott, ki az utódok kötelességét teljesíthette
volna. A hivatalos állam figyelme pedig nem terjedt ki igazán ezeknek a
kultúrtörténeti szempontból is értékes emlékek megőrzésére. Diósjenőn is
így volt. Néha-néha rendbe tették a környékét, lekaszálták, kiirtották
az olykor méteresre nőtt bozótot, de ezen időszakok között bőven volt olyan
is, mikor a lelketlen sírrablók kedvükre garázdálkodhattak. Szinte csak
a legrégibb síremlékek, meg egy emlékmű maradt érintetlenül. Előbbiek azért,
mert anyagukban nem voltak alkalmasak az újrafelhasználásra, utóbbi pedig
annak következtében, hogy szimbolikus őrzője volt csupán a Rétság környékéről
elhurcolt és elpusztított zsidóság emlékének.
1944 nyarán
az egykori járás valamennyi településéről lovaskocsikkal, teherautókkal
a balassagyarmati gettóba szállították a zsidókat. A városban két gettó
is volt. A nagyobbik a zsinagóga környékén állott. Ide zárták a város zsidóságát,
míg a kisebb az Óváros környékén, hová a balassagyarmati és a rétsági járás
területén élők kerültek. A zsúfoltság, a kijárási tilalom, a nehéz életkörülmények,
a folytonos reszketés az ellenőrzésektől, razziáktól, állandófélelemben
tartotta őket. Pedig az igazán elviselhetetlen sors csak ezután következett
számukra. Kihajtották őket a nyírjesi táborba, hol emberhez nem méltó körülmények
között tartották őket, majd egy napon bevagonírozták őket heringek módjára,
s szinte meg sem álltak az auschwitzi haláltáborig. Ott rövid válogatás
következett, s a "szerencsésebbek" munkatáborba kerültek. Az idősek, betegek,
a gyermekek, a terhes nők, a munkára nem alkalmasak - ekkorra a megérkezők
túlnyomó része legyengült - egyenesen a gázkamrákba. Megrázó történeteket
meséltek el azon kevesek, kik megélve a tábor felszabadítását, visszatérhettek.
Halmos Ernő,
Diósjenő megbecsült polgára volt. Az első világháborúban szerzett érdemeiért
hivatalosan itthon maradhatott. A magyar királyi hadsereg tisztje volt,
ki hősiessége folytán méltán kapott katonai elismeréseket. Birtokosa volt
a nagy ezüst, kis ezüst, bronz vitézségi érem, a "signum laudis" kitüntető
címeknek. A járásban úgy mondták akkor, hogy ő volt a "legszebben dekorált"
tiszt. Ő mentesült a borzalmak alól, de talán az a tudat is közrejátszott
korai halálában, hogy a családját már nem tudta megmenteni. Az érdemek,
csak neki személyesen jelentettek mentességet.
Művelt ember
volt, ki anyanyelvi szinten beszélt németül és latinul, s mikor a sors
rákényszerítette, megtanult egy kicsit oroszul is. Felesége pedig - Fiuméből
származott beszélt a német és francia mellett horvátul is. Házasságukból
négy gyermekük született. A család sem kerülhette el a gettót. Bár egy
alkalommal még sikerült rövid időre hazaszöktetni őket, a szabadság azonban
nem sikerült tartósra, hamarosan visszahurcolták őket. A két idősebb fiú
a gettóban kapta meg a nyilas behívót. A kisebbik még csak tizenhat éves
volt. Az anya a két kisebb gyermekével a nyírjesi táborba, majd Auschwitzba,
s megérkezésük másnapján a gázkamrákba kerültek. A katonafiak közül az
ifjabbikat - aknaszedőként megjárta Galíciát is - 1945 márciusában Nagycenken
lelőtték a nyilasok, a másik fogságba esett, s csodával határos módon,
ha legyengülve, csonttá soványodva is, de túlélte a koncentrációs tábor
borzalmait. Mikor hazatért, a saját apja nem ismerte meg őt.
Halmos Ernő
mindig is közéleti ember volt. Sokat tett a falu békéjéért. Ő volt a helyi
Nemzeti Bizottság elnöke. Előfordult olyan eset, hogy az ÁVO által ártatlanul
elhurcoltakat kellett kimenekítenie, de mikor a nyilas párt nyolc diósjenői
tagját vitték el, őket is kiszabadította, mondván, hogy ők végeredményben
nem csináltak semmit, csak tagjai voltak a pártnak. Temetésekor sok százan
tisztelegtek emlékének. Ott volt mindenki pártállásától, meggyőződésétől
függetlenül. A tevékeny, igaz embert gyászolták.
A háború
után felkereste a rétsági járásban élő valamennyi túlél őt, s közös összefogással,
de legnagyobbrészt saját pénzéből egy emlékművet állíttatott az elhurcoltaknak.
A diósjenői temetőben ma is ott látható örök mementóul, emlékeztetve arra,
hogy az ember az, ki legkegyetlenebbé válhat minden élőlény közül.
A legidősebb
fiú, Halmos György, apja halála után elköltözött Diósjenőről, s hamarosan
Budapesten talált egzisztenciát magának. Egy jó nevű építővállalat főosztályvezetője
lett, de egész élete során szoros kapcsolatban állt a Nógrád megyei, különösen
a diósjenői emberekkel. Ahol tudta segítette, munkához juttatta őket.
A közelmúltban
a magyar állam "kárpótlásul" fizetett az elhunyt szülők után 30.000,-,
a testvér után 15.000,- Ft-ot. Az így kapott összeget családja emlékezetére
fordította. Van Budapesten a dohány utcában egy sírkert, s benne egy szomorú
fűzfa fémből. Két levelet vett erre. Az egyikre ráíratta édesapját, Pista
öccsét és önmagát, a másikra a koncentrációs táborban együtt elpusztult
édesanyját, Edit húgát és Laci öccsét.
Íme a fájdalmasan hosszú névsor
a Rétsági Járásból elhurcolt zsidók emlékművéről:
Ádler Izidor |
Ádler Izidorné |
Ádler Imréné |
Ádler Gyuri |
Berger Bernátné |
Berger Adolf |
Berger Adolfné |
Berger László |
Berger Gizella |
Bischitz Ármin |
Bischitz Árminné |
Bischitz György |
Blau Józsefné |
Blau Ernő |
Blau Márton |
Blau Herman |
Blau Hermanné |
Blau Dániel |
Blau Fáni |
Blau Józsefné |
Blau Jenőné |
Bloch József |
Bloch Józsefné |
Bloch Iván |
Bloch Lászlóné |
Braun Dezső |
Braun Dezsőné |
Braun László |
Braun Lászlóné |
Braun Tibor |
Engel Fülöp |
Engel Fülöpné |
Engel Rózsi |
Eisler Hendrich |
Eisler Hendrichné |
Eisler Jenő |
Dr. Fehér
József |
Dr. Fehér
Józsefné |
Fehér Vera |
Fehér Sándor |
Fischer Nándorné |
Fischer Péter |
Fischer Kató |
Fixel Béláné |
Frank Aladár |
Grósz Fülöp |
Grósz Fülöpné |
Grósz József |
Grósz Ági |
Halmos Ernőné |
Halmos István |
Halmos László |
Halmos Edit |
Hevesi Adolfné |
Hevesi Piroska |
Herczfeld
Mór |
Hirschfeld
Ernő |
Hirschfeld
Ernőné |
Hirschfeld
Miklós |
Hirschfeld
Jenő |
Hirschfeld
Imre |
Hoffmann Dezső |
Hoffmann Dezsőné |
Hoffmann Ödön |
Hoffmann Tibor |
Hoffmann Aranka |
Dr. Hoffmann
Sándor |
Dr. Hoffmann
Sándorné |
Kohn Sándor |
Kohn Sándorné |
Kohn Jenő |
Kohn Jenőné |
Kohn György |
Kohn Zsigmondné |
Kohn Béla |
Kohn Béláné |
Kohn Erna |
Kohn Miklós |
Kohn Emil |
Kohn Emilné |
Kohn Géza |
Kohn Dezső |
Kohn Dezsőné |
Kohn Miklós |
Kohn Éva |
Kohn Rózsi |
Kohn Sándor |
Kohn Sándorné |
Kohn László |
Kohn Sándorné |
Kohn Edit |
Kohn Marika |
Kohn Róza |
Kolman Ernő |
Kolman Ernőné |
Kolman György |
Láng Mór |
Láng Mórné |
Láng Lajos |
Láng György |
Lengyel Mórné |
Dr. Lenkey
Sándor |
Lichtmann
Nándor |
Lichtmann
Nándorné |
Lichtmann
László |
Lichtmann
Évi |
Lichtmann
Magda |
Lichtmann
Béla |
Magyar Adolf |
Menczer Riza |
Mérő Dávid |
Mérő Dávidné |
Mérő József |
Müller Miklós |
Müller Miklósné |
Müller Vera |
Müller Éva |
Neuhauser
Bemát |
Neuhauser
Bernátné |
Neuhauser
Róbert |
Neuhauser
László |
Nikolszburger
Bertalan |
Nikolszburger
Bertalanné |
Nikolszburger
Ilonka |
Nikolszburger
Lajos |
Nikolszburger
Olga |
Paskus Aranka |
Paskus Irén |
Dr. Pásztor
Gábor |
Pick Adolfné |
Pfeifer Sándor |
Pfeifer Sándorné |
Pfeifer Miklós |
Pfeifer Ferenc |
|
Pollák Zakariásné |
Pollák Zakariás |
|
és négy gyermekük |
Reich Miksáné |
Reich Ági |
Reich Éva |
Reiner Ármin |
Reiner Jenő |
Reitzer Mór |
Reitzer Mórné |
Reitzer Adolf |
Reitzer Olga |
Reitzer Frida |
Reitzer Ibolya |
Reitzer Béla |
Dr. Révész
József |
Rosenfeld
Dezső |
Rosenfeld
Dezsőné |
Rosenfeld
György |
Rosenfeld
Bernátné |
Rosenfeld
József |
Rosenfeld
Mártonné |
Rosenfeld
István |
Rosenfeld
Adolf |
Rosenfeld
Adolfné |
Rosenberg
József |
Rosenberg
Józsefné |
Roth György |
Roth Györgyné |
Roth László |
Roth Baba |
Roth Jenő |
Roth Jenőné |
Roth Simonné |
Rotschild
Árpád |
Rosenthal
Rózsa |
Rosenbaum
Márton |
Rosenbaum
Mártonné |
Sámuel Bernátné |
Sámuel Dávid |
Sámuel Sándor |
Sámuel Sándorné |
Sámuel Mórné |
Sámuel Rezső |
Sámuel Rezsőné |
Sámuel László |
Sámuel Ödön |
Sámuel Ödönné |
Sámuel Ibolya |
Sámuel Jenő |
Sámuel Jenőné |
Sámuel Rózsi |
Sas Ernő |
Sas Ernőné |
Schöchter
Mór |
Schöchter
Mórné |
Schiffer Géza |
Schneller
József |
Schneller
Józsefné |
Schreier Vilmos |
Schreier Vilmosné |
Schreier CiIi |
Schreier Ignác |
Spitzer Ármin |
Spitzer Árminné |
Spitzer Ilona |
Spitzer Béla |
Strausz Ármin |
Strausz Árminné |
Schwarcz Józsefné |
Schwarcz Vera |
Schönfeld
Dezső |
Steinberger
Mórné |
Steinberger
Frida |
Steinberger
Barna |
Steinberger
Klári |
Steinberger
Vera |
Steinberger
Dezső |
Steimetz Miksa |
Steinmetz
Miksáné |
Schweizer
Jenő |
Schweizer
Jenőné |
Schweizer
Sándor |
Schweizer
Vera |
Schweizer
László |
Schwarczvald
Erzsébet |
Schwarcz Gyuláné |
Ungár Jakab |
Ungár Jakabné |
Ungár Emmi |
Ungár Sándor |
Varga Márkné |
Wéber Gyula |
W éber Gyuláné |
Wéber Éva |
Weisz Jakab |
Weisz Jakabné |
Weisz Miksa |
Weisz Miksáné |
Weixler Lajos |
Weixler Lajosné |
Wienerberger
Lajos |
Wienerberger
Lajosné |
Wienerberger
Károly |
Wienerberger
Ernő |
Wienerberger
Ernőné |
Wollner Fülöp |
Wollner Fülöpné |
Breuer Károly |
Breuer Károlyné |
Kiszner Ármin |
Kiszner Árminné |
Kiszner Ernő |
Kiszner Éva |
Kiszner Márton |
Kiszner Miklós |
Kiszner Blanka |
Hoffmann György |
|
Összesen 255 ember
"Megölte őket a gyűlölet,
Megőrzi őket a szeretet"
A Rétsági Járásból elhurcoltak
emlékműve a diósjenői izraelita temetőben
A holocaust Rétságról elhurcolt
áldozatai:
Ádler Izidor
Ádler Izidorné
Dr. Fehér József
Dr. Fehér Józsefné
Fehér Sándor
Fehér Vera
Dr. Lenkey Sándor
Dr. Lenkey Sándorné
Rosenfeld István
Rosenfeld József
Rosenfeld Mártonné
Roth György
Emléktábla a rétsági római
katolikus templom falán
Lenkey Sándor a rétsági drámaíró
ügyvéd
Hetényi Rezső, a későbbi rétsági főszolgabíró
írta visszaemlékezésében a következő sorokat, arról az időről, mikor
1919-ben Rétságra költözött nagyanyjához: "Új lakóhelyemen mindenkit ismertem.
Mint egyetemi hallgatót, a felnőtt értelmiség is befogadott, a járásbíró,
a főszolgabíró és az ott állomásozó katonaság tisztjei is. Különösen meleg
barátságot kötöttem a háborúból visszatért Dr. Lenkey Sándor ügyvéddel.
Ez a barátság 1944. nyaráig, barátom mártírhaláláig tartott.
Háromheti
rétsági tartózkodásom után megalakult a Tanácsköztársaság. A járási direktórium
tagjai között helyet foglalt Dr. Lenkey Sándor is. A tanácsköztársaság
bukása után kezdetét vette a bosszúállás. A Nógrádi Járásban a tanácskorszak
alatt senkinek a haja szála sem görbült. A direktóriumi tagok, s egy pár
tanító és politikai vezető ellen az eljárást mégis megindították. Más vádpont
híján rekvirálás és osztályellenes izgatás címén tudtak vádat emelni.
Szeptemberben
bevonult a román királyi hadsereg. Hallottuk, hogy Vácon kihallgatás nélkül
lőtték agyon a kommunistákat. Jellemző, hogy az a járás, amelyik a tanácsköztársaság
idején a városoknak csak rekvirálás útján juttatott élelmet, a román őrnagy
parancsára 24 órán belül óriási mennyiségű állatot, gabonát és takarmányt
szolgáltatott be.
A legfontosabb
volt, hogy senki a románok kezére ne kerüljön. Kegyetlen eszközökkel dolgoztak.
A Rétságon állomásozó katonaság, kivonulása előtt, Boskó Antal gazdálkodó
pincéjében helyezte el - annak tudta és megkérdezése nélkül - a gépfegyvereit
és lőszereit, nehogy a románok kezébe kerüljön. A románok megtalálták,
és az idős emberre kihallgatás nélkül száz botütést mértek. Hetekig feküdt
vérbe fagyva. Ezt látva, a rétsági járásbíró, Dr. Lenkey Sándort sürgősen
átadta a balassagyarmati ügyészségnek, nehogy a románok kihallgatás nélkül
agyonlőjék.
Ennek megtörténte
után, másnap Lenkey feleségével és három éves kislányával kocsiba ültünk
és Balassagyarmatra utaztunk Ébneth Lajos főügyészhez, akinek a fia jó
barátom volt. A volt rétsági főbíró, Baross József, akkor a gyarmati járásban
szolgált. Őket akartam fölkeresni és beszélni Lenkey érdekében. Szívesen
fogadtak, kérésemet teljesítették és bűncselekmény hiánya címén Sándor
barátomat szabadlábra helyezték."
Szintén
Hetényitől tudjuk, hogy Lenkey 1917-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán
"Magvetők" című verses drámájával 100 aranyat nyert. . A jutalmazott mű
a Martinovics féle összeesküvésről szólt. "Sajnos a Horthy-korszakban nem
adták ki és színre sem került." - írja róla a jó barát.
Sajnálatos
módon, az akadémia levéltárában nem maradt fenn a díjnyertes mű. Minden
bizonnyal annak a következtében, hogy a pályázatot támogató alapítvány
alapszabálya szerint: "A szerzőnek jutalmat nyert színműve, tulajdona marad",
s így a nyertes pályamű kézirata kötelezően nem kellett, hogy megőrzésre
kerüljön.
Sajnálatos tény,
hiszen szívesen közreadtunk volna belőle e helyütt is részleteket. A kutatás
során azonban mégis kiderült a pályázat körülményeiről néhány dolog.
Az alapítványt
túzberki Kóczán Ferenc /1841-1894/ tette, ki földbirtokos volt a Pest megyei
Gyömrőn. Emlékezetét megörökítette azon nemes tettével, hogy 1887. június
6-án kelt alapító levelében 12.000 frt alapítványt tett a Magyar Tudományos
Akadémiánál, oly célból, hogy annak kamataiból 100 darab arany adassék
évenként a pályatársai között legjobb magyar történeti színmű szerzőjének
és 2000 forintot, melynek évi 100 forintnyi kamatából e pályázat bírálói
díjaztassanak. Ehhez képest az akadémia évenként a pályázó színművek tárgykörét
akképpen jelöli ki, hogy e körök kisebb korszakokban az ősmondákon kezdve,
az egész magyar történelmet felöleljék 1848-ig.
A nagylelkű
adakozó családjában általános volt az irodalom szeretete, olyannyira, hogy
Kóczán Ferenc maga is publikált olykor-olykor. Cikkei jelentek meg a Családi
Körben és az Országvilágban. Sőt, édesapja, Kóczán József is jó tollú író
hírében állott.
A földbirtokos
által tett alapítvány ügyrendje azt is kimondja, hogy a "jutalmat a viszonylag
legjobb műnek mindig ki kell adni", akkor is , ha az nem áll a kimagasló
irodalom színvonalán. Ezzel a kitétellel az akadémia ugyan nem értett egyet,
de tiszteletben tartotta az alapító akaratát. De ugyancsak az alapítvány
ügyrendjében az Akadémia rögzítette, hogy a Kóczán-jutalomban részesült
pályaművek megjelentetésére szolgáló, az Akadémia kiadásában megjelenő
"Magyar Történelmi Színműtár" című sorozatban csak azok a nyertes pályaművek
kerülhetnek kiadásra, amelyek irodalmi színvonalat képviselnek.
Az 1917.
évi Kóczán-pályázatra öt pályamű érkezett: Az akadémiai bírálóbizottság
- Szinnyei Ferenc bölcseleti doktor, egyetemi magántanár, Heinrich Gusztáv,
a MTA és a Kisfaludy társaság tagja és Ambrus Zoltán irodalomkritikus -
a díjat Lenkei Sándor művének ítélte oda, mivel "A magvetők" című pályamunka
"némileg a többi pályamunka fölé emelkedett". A kérdéses írás sem a Magyar
Történeti Színműtár sorozatban, sem egyéb kiadásban nem jelent meg.
Az Akadémia hivatalos
lapjában, az Akadémiai Értesítő, 1918. 352. Oldalán olvasható az "MTA jegyzőkönyvei"
című rovatban a következő olvasható: "A bíráló bizottság... a beérkezett
öt pályamű közül a 3. Számú "A magvetők" című, "Gradus ad...?" jeligéjű
darabot ajánlja jutalomra. A bizottság javaslata elfogadtatván, a felbontott
jeligés levél szerint a darab szerzője Lenkei Sándor népfelkelő honvédhadnagy,
ki jelenleg Kassán tartalékos tiszti iskola oktató tisztje".
A nyomozás
kezdetén arra számítottunk, hogy egy rétsági szerző drámáját közölhetjük
a kalendárium hasábjain. Mint ez a fentiekből kiderül, ez nem járt sikerrel.
Ennek ellenére úgy érezzük, hogy nem volt hiábavaló a kutatás, hiszen néhány
adalékkal újból hozzájárulhattunk városunk történetéhez, s megismerhettünk
egy mártírhalált halt tollforgató embert.
Glaser Lajos geográfus, a történeti
földrajz jeles művelője
Édesapja - Dr. Glaser József -
a rétsági magyar királyi járásbíróság bírója volt, ki a falu közéletében
is jelentős szerepet vállalt. Tagja volt például a település legprominensebb
polgárait felsorakoztató iskolaszéknek is. Egykori lakóházuk a Rákóczi
út 18. szám alatti ház volt.
Dr. Glaser Lajos
1903. március 30-án született, Rétságon.
Egyetemi tanulmányait
a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen végezte. Az
1931/32-es
év
folyamán mint német csereösztöndíjas Karlsruheben folytatott tudományos
kutatásokat. Feldolgozta a karlsruhei gyűjtemény magyar vonatkozású térképészeti
anyagát. 1933-34-ben, mint a budapesti gazdasági-földrajzi intézet tanársegédje,
belföldi kutatási ösztöndíjat is élvezett. 1934-ben a Magyar Nemzeti Múzeum
levéltári osztályánál alkalmazták. Szerencséjének köszönhette, hogy tanárai
között tudhatott két neves földrajztudóst is. Cholnoky Jenőt, valamint
gróf Teleki Pált is, ki a tanácsköztársaság utáni rendszenek miniszterelnöke
volt. Telekinek tanársegédje is lett, s az ő ajánlása nyomán került be
az Országos Levéltár szolgálatába, hol a földrajz-történeti vonatkozású
archivális anyag feldolgozását végezte. 1935-36-ban Újból belföldi ösztöndíjat
nyert el. Munkáit nagy műgond, a források mélyére hatolás és az adatközlések
pontossága jellemzi. 1940-ben gyakornok, majd 1943-ban őr lett az országos
levéltárban. Mint zsidó származásút, 1944-ben német fasiszták elhurcolták,
s a deportálásból nem is tért többé vissza. Az utolsó élet jelet a Bácskában
található kis dunaparti településről, az Apatintól délkeletre található
Gombosról Ima Bogojevo/ küldte.
-
Főbb munkái:
-
- A Dunántúl középkori Úthálózata
-
- Magyarország helyzete az európai
gazdaságban
-
- Kelet Dunántúl a honfoglalás és
a vezérek korában. Fejér vármegye kialakulása.
-
- Az Alföld régi vízrajza és a települések.
.
-
- A karlsruhei gyűjtemény magvar
vonatkozású térképanyaga
-
- Alkotmány tan és közigazgatástan.
/Steinecker Ferenc előadási nyomán szerkesztette Bokross E. Bélával/
Munkatársa volt az 1936-ban megjelenő
Új Lexikonnak, s miután térképtervezéssel is foglalkozott, ő készítette
többek közt, a nagy sikerű Hóman-Szekfű-féle Magyar történet képeit. A
kortárs Mendöl Lajos így írt róla a Századok 1945/46. évi számában:
Glaser Lajos emléktáblája
szülőháza falán
|
"Glaser Lajos (1903-1944?). Hollétéről
semmi biztos hír nincs s így őt is a közelmúlt idők halottai közé kell
számítanunk. Geográfus volt. Teleki Pál tanítványa s egy ideig mesterének
tanársegéde. Tudományos iskolázottságának alapjait tehát olyan környezetben
szerezte, ahol elsősorban tisztult földrajzi szemléletre tehetett szert,
de egyben megtanulhatta azt is, hogy az ember táj formáló tevékenységének
történeti módszerekkel feltárható múltja van. Itt kapta az első indítékokat
ahhoz, hogy a történeti földrajznak legyen szorgos munkásává, azután országos
levéltári tisztviselői működése gyarapította tárgyi tudását és tapasztalatait
ezen a téren. Dolgozatai bővelkednek a magyar történettudományt közelről
érdeklő tények tisztázásában. Hasznos segítőtársa volt történészeinknek
kartográfiai érzékével és iskolázottságával is: az elmúlt évtized jelentősebb
történeti munkáit túlnyomóan az ő térképei díszítik. Korai távozása fájdalmas
veszteség: még értékes munkásságot várhattunk volna tőle azon a nehezen
művelhető és éppen ezért kevesektől művelt határterületen, ahol a sikeres
tevékenység a földrajzi és történeti képzettséget egyaránt megköveteli,
az eredmények pedig mindkét tudomány hasznára válnak" |
Felhasznált irodalom:
Végh József: Adalékok a holocaust
rétsági eseményeihez /in: Rétsági Kalendárium 2001/
Végh József: Glaser Lajos geográfus,
a történeti földrajz jeles művelője /in: Rétsági Kalendárium 1998./ Mikszáth
Kiadó, Horpács
Végh József: Lenkey Sándor a rétsági
drámaíró ügyvéd /in: Rétsági Kalendárium 2000./
Végh József: Rétság, Mikszáth Kiadó,
Horpács, 2000.
|