A kámori boszorkány

    Az alábbi történetet Végh Károly kántortanító jegyezte fel valamikor a század elején. Sajnos az eredeti forrás - helyi református egyház iratanyagának jelentős részével együtt - l944-ben a háború áldozatául esett. A megszálló katonák ezekkel gyújtva tüzet sütötték meg ételüket.
    Történt egyszer, hogy bejelentés érkezett a község elöljáróságához, hogy a közeli Kámorban élő öregasszony, boszorkány. S valóban, a hegy tetején egy apró házacskában egy magányos anyóka éldegélt. Talán az volt a baj, hogy senki sem ismerte, márpedig egy falusi közösség nehezen tűri el az ilyet. Megpróbálták titkát kilesni, de mindhiába: ha valaki arra járt, messziről láthatta őt a kertjében tenni-venni, de mihelyst észrevette őt a nénike, azonnyomban beszaladt a házba, s nem mutatkozott többé. Senki nem tudott róla semmit, senki nem is beszélt vele. Soha nem jött le a faluba, az erdő gyümölcsei táplálták őt, s az erdőből gyűjtögetett élelemmel vészelte át még a telet is kunyhójában. Már nem tudni, hogy miért terjesztették róla e szörnyű vádat, de a faluban olyannyira elterjedt ennek híre, hogy az elöljáróság már kénytelen volt utánajárni a dolognak.
    Arra az elhatározásra jutottak, hogy végérvényesen lezárják az ügyet, így az egész testület felkerekedve elindult Kámorba. Az utolsó szakaszt már óvatosan közeledve tették meg, s  látták is az öregasszonyt kis házának udvarán, ám mikor megpillantotta a közeledőket, most is sietve magára zárta az ajtaját. Hiába szólongatták, hiába próbálták hangos szóval meggyőzni, nem mutatkozott többé. Egy kis idő multán türelmüket elvesztvén, feltörték az ajtót, s átkutatták az apró épület minden zegét-zugát, ám sehol sem leltek az anyóka nyomára. Minden eredmény nélkül bár, de még sokszor átnézve tűvé tették a ház minden szegletét. Most már maguk is megijedtek. Összeültek tanácskozni, hogy mitévők legyenek? Félelmükben arra az elhatározásra jutottak, hogy pontot téve a dologra, felgyújtják a házat. Úgy is tettek. Az aprócska házikó gyorsan leégett. A férfiak szótlanul bámulták a hamvadó tüzet. Miután elaludt az utolsó parázs is akkor vették észre, hogy a ház helyén egy szűk nyílás bejárata feketéllik. Egy alagút volt a ház alatt.
    Ezek után két dologra gondolhattak: vagy megégett a boszorkány a tűzben, vagy pedig a titkos kijáraton át elmenekült, s ez esetben ma is itt él közöttünk.     

A vasfazék arany
Sztregovai Sándorné elmondása alapján feljegyezte: Végh József

    Valamikor nekünk rettenetesen sok gyümölcsünk volt, s így a piacra jártunk édesanyámmal. Az oroszok után, amikor mentünk, akkor vonatok nem voltak, hanem vagonban utaztunk. Egyszer Bertalan Julis nénivel, meg Szkuban Julis nénivel hárman jöttünk a vagonban, és Pesttől Vácig beszélgettünk. Egyszer egy hatvan éves körüli férfi szól hozzánk, s azt kérdezi:
    - Maguk diósjenőiek?
    - Igen - mondtuk.
    - Hát akkor most már mesélek vakamit. Tudják, hogy az én őseim olyan rettenetes szegények voltak, hogy borzasztó. De ott volt a kámori vár, s a vár alatt egy ház. Tudnak róla, megvan az még?
    Mondtuk, hogy meg, ma is kámori háznak hívják.
    - Na - azt mondja - képzeljék el, hogy az én dédapám (vagy már nem is tudom mit mondott, melyik őse) ebben a várban volt kocsis. A vár ura, amikor feldúlták a várat, betemettette az alagútat, nagy követ fordítottak rá és sok földdel elfedték. A dédapjának pedig megparancsolta, hogy egy nagy vasfazék aranyat a vár tövében ásson el, mert ott úgy sem keresi senki.
    Úgy is tettek az ősei. Mikor azonban már öreg ember lett, akkor azt mondta az ő nagyapjának, hogy menjetek el és keressétek meg a kámori házat. Itt és itt van elásva a vasfazék arany. Először azt gondolták, hogy szegény öregnek már nincs is rendes esze, de addig mondta, addig mondta, hogy mégis eljöttek Jenőre szamárháton, mert juhászok voltak.
    Megkeresték, meg is találták a leírás szerinti helyen a vasfazék aranyat. Csak kis oldaltarisznya volt náluk, amilyen a juhászoknak szokott lenni. Teleszedte, s még sokszor visszatért Diósjenőre. Amilyen szegények voltak, most olyan gazdagok lettek. Mikor utoljára jött Diósjenőre, akkor a kámori háznál találkozott egy kis fiúval. Tehenet legeltetett. Nagyon könyörgött neki, hogy édes fiam, gyere velem! Gyurinak hívták. Az öreg Berki Gyuri nagyapja volt az a kisfiú.
    - Gyere fiam, én adok neked valamit! - de a gyerek annyira félt, hogy nem ment vele. Akkor volt itt utoljára, pedig a vasfazékban még nagyon sok aranyat hagyott, s azért akart a gyereknek is adni belőle, mert már ők olyan gazdagok voltak, hogy nem is kellett több. Hiába könyörgött azonban a fiúnak.
    A történetet a fosztóban elmeséltem másoknak is. Nagy Károly komámék a kámori réteket kaszálták. Mondtam nekik, hogy ha már ott kaszáltok, miért nem nézitek meg? El is mentek s megkeresték. Meg is találták az üres vasfazekat, de akkor nemrégiben bonthatták ki, mert friss ásás volt. A mai napig is ott van a vasfazék. 
    Érdekes még, hogy még lány voltam, a háború előtt csemetét jártunk oda ültetni, s a hegy tetején fa egyáltalán nem nőtt, csak fű. Egészen lapos volt. A sógoromék hárman voltak testvérek, ők pedig leereszkedtek a kámori lukba. Amikor már nagyon mélyre mentek, akkor gázt észleltek, s így nem mentek tovább.
    Mondják még, hogy a nógrádi vártól idáig, s innen tovább Palánkig alagút vezetett.

Az alagút 

    Ha - akár még manapság is - valaki a Kámorhoz fűződő történetek felől érdeklődik Diósjenőn, vagy a környező falvakban, előbb utóbb nyomára bukkan annak a vélekedésnek, hogy a Nógrádi várat egy titkos alagút köti össze Kámorral, s amelyen át aztán tovább is eljuthattak egykoron egészen Drégely váráig. A történet minden bizonnyal onnan eredeztethető, hogy mindhárom várban van "alagút" melyekhez rejtélyes esetek fűződnek. Nógrád várát egy alkalommal erősen támadta a török, s mikor végre bevéve azt, elfoglalta az erősséget, meglepetéssel vette észre, hogy egy teremtett lélek sincs már a várban. A hagyomány szerint a várvédők Kámor felé menekültek az alagúton át. Drégely vára közelében is erősen tartja magát a történet, hogy a Szondy-alagút összeköttetésben áll a várral. A dolog szépséghibája ott van, hogy míg Nógrád és Drégely vára a török időkben élte fénykorát, addíg Kámor vára már a hódoltságot megelőző időszakban elpusztult. Valami szerepe azért mégiscsak volt Kámornak ebben az időszakban is, hiszen a ma is használatos nevű Török asszony útja a közelében található. Erre vezetett egy,  a török csapatok között hírt vivő asszony útja.

A mogyoróbokor titka

    Az alábbi történetet Csabuda Tamás 5. osztályos diósjenői tanuló gyűjtötte, a Szentgyörgyi István Művelődési ház 1981. évben kiírt pályázatára:
    "Községünk a Börzsöny hegység lábánál terül el. Határában található a Kámor nevezetű hegy, melynek tetején van egy nagy lyuk. Az vezet be a hegy belsejébe, ahol állítólag nagy tágas helyiségek vannak, s bennük hatalmas kádak teli kincsekkel, arany-, ezüst- és gyémánt ékszerekkel. A legenda szerint ennek a kámori hegynek, illetőleg várnak az aljában, vagyis a laposban, van egy öreg, régi mogyoróbokor. Ez a bokor az egykori vár kapuján nőtt, ami olyan csapóajtóféle volt.
    Minden évben, virágvasárnapkor, mikor a pap misézik, ez a csapóajtó a mogyoróbokorral együtt elmozdul a helyéről. Ha valaki ezt kilesi, akkor a kinyílt kapun be tud sétálni a barlang belsejében, s az ott felhalmozott kincsekből annyit hozhat magával, amennyit csak elbír. Nem szabad azonban a telhetetlenség bűnébe esnie, mert ha nem igyekszik kifelé, akkor a kincsesbarlang ajtaja bezáródik mögötte, tudniillik, hogy az csak addíg marad tárva, míg a pap a templomban be nem fejezi az ünnepi szertartást. Ekkor bezáródik, s csak egy év múlva tárul ki ismét."

A bolygó lámpa

    A mesés kincs történetével más változatban is találkozhatunk. Az alábbi esetet a diósjenői nyugdíjas klub tagjainak elbeszélése alapján közlöm.:
    Az elásott kincs helyét úgy lehet felfedezni, hogy virágvasárnapon, vagy Szentgyörgy napján a kincs lángot vet. Azt mondják, hogy ilyenkor tisztul meg.
A Kámor környéki földeken is sokszor megfigyelték, hogy úgy másfél méter magasságban megjelenik egy imbolygó fény, jelezvén az elásott töménytelen arany helyét. A szerencsés ember, ki mindezt mefigyelte, legjobb ha kapcát, vagy valami más ruhadarabot dob rá a lángra így távoltarthatja magát a kincset őrző rontó szellemektől. Igazán biztonságban azonban csak az a hetedik gyermek lehet aki fiúként született a családjába. Neki ugyanis nem árthatnak kincseket őrző boszorkányok, mert természetfölötti hatalommal bír.
 

A garabonciás diák sárkánya
(Csabuda Tamás, 5. osztályos diósjenői tanuló gyűjtötte 1981-ben, a művelődési ház pályázatára)
 
   "A nagyapámtól hallottam, hogy a múlt században, de még a mostani évszázad elején is voltak sárkányok a szájhagyomány szerint. Ezek a sárkányok úgy fejlődtek ki, hogy voltak különlegesen nagy növésű kígyók, melyekből a garabonciás diák kiszemelt egyet magának. Sokáig kijárt arra az erdőrészre, hol az óriáskígyó tanyázott, s gondozta, etette, s magához szoktatta. Hét évig tartott, míg a kígyó sárkánnyá fejlődött. Ekkor a mágikus hatalommal rendelkező diák fölpattant a sárkánya hátára, s elrepült vele. Amerre csak repültek, mindenütt hatalmas, sötét felhők kerekedtek, s szélvihar tombolva pusztított mindent, ami csak az útjába került. Zivatar és jégverés kísérte útjukat, kidőlt fák összeomlott háztetők maradtak utána.
    A nagyapám apja, mikor még úgy tízévesforma gyerek volt, az apjához ment a kámori erdőbe. Enni vitt neki. Alig indult hazafelé, mikor váratlanul egy jól öltözött fiatalemberrel találkozott, aki azt kérdezte tőle:
    - Te gyerek, nem láttál valahol útközben egy nagy kígyót, mert az az én sárkányom lesz?
    Mikor otthon elmesélte apjának az esetet, az apja azt mondta neki:
    - Jaj, te gyerek! Az biztosan a garabonciás diák volt. Miért nem kértél tőle pénzt, mert neki rettentő sok van! Most már mi is gazdagok lehetnénk."

Sisa Pista a Csepegőkő menedékében

   Sisa Pista (eredeti nevén Benkő István) az utolsó Börzsönyi betyár volt, kinek emlékezete máig él. Az idősebbek gyakorta emlegetik, hogy sokszor járt Diósjenőn. Mindíg jó szívvel fogadták őt, hiszen köztudott volt róla, hogy a szegényeket sosem bántotta. A falusiak látták el őt szalonnával, borral. Mondják, hogy kedvenc tartózkodási helye volt a Csepegőkő, vagy a Hugó-villa menedéke.
    Az alábbiakat Kolacskovszky Lajos írja róla a Túristák Lapjában 1938-ban megjelent, A Börzsöny múltja a néphagyományok szerint című írásában, az áltatala hallott elbeszélések alapján: " Fáin, derék ember volt Sisa Pista - úgymond -, cifra szűrben járt, lobogós ingben, fényes baltával. Az övét teletűzdelte késekkel, pisztolyokkal. A talmácsi juhásznak volt a fia: az apját is ismertem; rég meghalt, az Isten nyugosztalja! Egyszer a Pista többedmagával a tilosba terelte a nyájat. A jágerok megtudták, elzavarták. Hanem a Pista megintcsak odahajtotta a juhokat. A szűr ujjába rejtve, hazulról magával vitte a kutácsot. No, jöttek a jágerek sebbel-lobbal, éktelenül káromkodva! Hanem Sisa nem ijedt meg; egyet kanyarított a szűre ujjával; a nyavalyások örökre fekve maradtak. Olyan egy legény volt a Pista! Hát persze otthon nem volt, nem is lehetett maradása; elbujdosott az erdőn. A szegénylegények mind hozzáálltak. Néha tizenhatan, tizennyolcan is bandáztak. A szegényt nem bántották; az uraságtól egész nyájakat elhajtottak. Aki vándorlónak rossz volt az inge, azt Sisa biztosan megsegítette gyolccsal, kanaváccal. De ha megharagították a szegénynek is elhúzta a nótáját! Egyszer a Kemence völgyén, éppen a Királykútnál pihent. Arra ment egy falusi asszony; Diósjenőre iparkodott a vásárba. "Nem félsz, hugám?" - kérdezte az asszonyt. "Nem én; az az akasztófára való Sisa most másfelé kujtorog." "No, - aszongya Sisa, - ihol a pénz, visszafelé hozz két patkót a csizmámra. Majd megvárlak." Az asszony meg is hozta a patkókat. Akkor Sisa - se szó, se beszéd - annak rendje és módja szerint megpatkolta az asszonyt. "Látod-e hugám, így jár mindenki, aki engemet bánt! Tudd meg, hogy én vagyok Sisa Pista." - Erős volt, akár a bika. A legvastagabb kötelet is játszva tépte szét. Azért nem is tudták megfogni. Hanem utoljára megvert egy detektívet a korcsmában; persze nem tudta, kivel akaszkodott össze. A detektív bosszút állt. Megkereste megint Pistát a korcsmában és fogadásból megkötözte; hadd lássa, mit csinál. A Pista ráfizetett erre a fogadásra, mert a detektív előzőleg drótot sodort a kötélbe. ĺgy fogták el Sisát; akkor aztán elvitték a nagy törvénybe. Gyarmaton raboskodott álló 22 esztendeig. Zubovics Fedor (a nógrádverőcei Migazzi-kastély bérlője) szabadította ki; mingyárt magáhozvette, megtette parádés kocsisának. Onnan került az oroszi grófhoz; (Gr. Brechtold) vadőr lett belőle. A gróf szerette, jól tartotta; ha nagy vendégeskedés volt nála, Pistának kellett felszolgálni az asztalnál. Egyszer a vendégek azzal hencegtek, hogyha Sisa eléjönne, hát kiadnák neki a nyargalót. Sisa a gróf tudtával rögtön átöltözött betyárnak, rátörte az ajtót a vendégseregre, s a fényes baltával odavágott az asztal közepére. " Ide mind a pénzt, ha kedves az életetek; én vagyok Sisa Pista!" A sok hencegőnek inába szállt a félsz; a pénzt, a gyűrűket, az óraláncot ellenkezés nélkül odaadták Sisának. Akkor ez - köd előttem, köd utánam - úgy eltűnt; kicsit később visszajött, de már mint jáger. Utóbb a sok drágaságot mind viszajuttatta az urakhoz; örült, hogy megijeszthette őket.  Huszonöt esztendővel ezelőtt (1913-ban) halt meg; Bernecén temették el. Amíg a maga gazdája volt a Pista, pénze volt elégségesen. A pénzt a Cseresnyés-patak völgyén, egy nagy fa alatt ásta el. De amikor eléjött a rabságból, a pénzt nem találta meg. Közben az erdőt kivágták."

A "Rottenbáró-kő" (Grotte kereszt)

    Történetét szintén Kolacskovszky idézett írásában találjuk meg: "Egy másik magányos feszület báró Grotte emlékét őrzi a Jász-patak mellett, a Kámor erdejében. A bárót 1906-ban vadászaton itt lőtték agyon. Hulláját másnap találták meg; a kutyája őrizte. Máig sem látunk tisztán a dologban. Beszélik, rebesgetik, hogy tán a főerdész végzett vele, szüksége lévén a 20.000 koronára; tudniillik ennyivel biztosította be magát az esetre, ha a báró meghal. Vagy talán inkább "keresd az asszonyt"? Állítólag egyugyanazon hölgynek udvarolt a báró is, a főerdész is. No de ne szólj szám, nem fáj fejem!"

Kámor zúgása

    Diósjenőn még ma is hallani a mondást: "Kámor zúg, hideg lesz, Őzberek zúg, meleg lesz." Magyarázata egyszerű megfigyelésen alapszik: ha az észak felé lévő Kámor felől jő a szél, az gyakorta jelenti a hideg érkeztét, míg az Őzberek felől érkező délnyugati áramlatok inkább a meleg levegő érkezését jelzik.
    Borsosberényhez képest már más irányban, délnyugatra található a Kámor. Ennek megfelelően - mint azt Sándor Rozi néni mesélte Bujáki Orsolya 7. osztályos tanulónak - mást is jelent a "zúgása".
    "Tavaly (l994-ben) különösen jól lehetett hallani. A morajlás olyan erős volt, hogy az ember azt hitte, hogy a hegy be akar jönni a faluba. Volt aki azt mondta, hogy azt a vihart jelezte előre, mely néhány nappal később végigsöpört a falun. Én inkább azt gondolom, hogy a Kámor zúgása a tavasz kezdetét jelenti. Ilyenkor a szél belefúj a barlangba, ott örvénylik, s ez adja ezt az ijesztő hangot."

A kámori tűzhányó

    A századforduló utáni évtizedekben Kliment lajos volt a falu körjegyzője. Pozsonyszöllősön született. Középiskoláit Esztergomban, a közigazgatási tanfolyamot Budapesten végezte. 1910-ben érkezett Diósjenőre, s hamarosan megszerette a falut, mely viszont gyorsan befogadta az agilis, tevékeny embert. Hivatali beosztása mellett községi   képviselővé, majd a levente - és a tűzoltóegyesület elnökévé választották. Az első világháborúban az orosz fronton főhadnagyként fogságba esett. Katonai érdemérmet és signum laudis kitüntetést kapott. Felesége Toula Ilona tanítónő.
    Az itt töltött évtizedek lokálpatriótává tették. Felismerte, hogy Diósjenőn egy jól jövedelmező bevételi forrás lehet az idegenforgalom. Működése idejére esett a strand megnyitása, s többek közt ő szorgalmazta azt is, hogy a falusi házak tisztaszobáit budapesti nyaralóknak adják bérbe. Többszáz család ismerte meg így falunkat, sokan rendszeresen visszajártak közülük. Diósjenő szeretetét azzal is ki kívánta fejezni, hogy mikor a vitézi címet elnyerte, nevét "Kámory"-ra változtatta.
    Gyakran emlegették akkoriban a faluban a következő mondást: " Kámor felől fújja a szél a harasztot." Kámory volt ugyanis a jegyző, Szél Zoltán az aljegyző és Haraszty András a jegyzőgyakornok.
    Vitéz Kámory Lajosról mesélték az alábbi történetet - melynek hitelessége  már természetesen nem leellenőrizhető: Egy képviselőtestületi ülésen vetette fel azt az elképzelését, hogy fel kellene újítani a kámori tűzhányó működését. Néhány kocsi szenet kellene a kámori barlangba önteni, amely aztán meggyújtva,  sokáig füstölve azt a látszatot keltené, hogy újra működik a tűzhányó. Titokban éjszakánként pótolhatnák az elégett szenet. Ez a költség busásan megtérülne, ugyanis mire kiderülne a turpisság, addig már az ország-világ felfigyelne a falunkra, özönlene a kiváncsiskodó túristák hada, fellendülne a kereskedelem, a szobakiadás...

Bárdi pincéje és egyéb történetek

    Az ezt a kis könyvet kiadó kultúrális egyesület, a Szentgyörgyi Kör pályázatot hirdetett l995 tavaszán a Börzsöny peremén élő általános iskolások számára.Segítséget kértünk tőlük abban, hogy gyűjtsenek minél több történetet, információt Kámorról. Jónéhányat már közöltünk az előbbiekben. Itt azokat a rövidebb történeteket adjuk közre, melyek ugyan nagyon fontosak a Kámorról alkotott képben, de rövidségük miatt itt szedtük őket csokorba.

Kámor lovag kútja

    Kovács György és Oszolik Szabolcs 4. osztályos borsosberényi tanulóknak mesélte Paulovics Rozália: "A Kámor-hegy csúcsán van egy nagy, függőlegesen lefutó, mély akna. Abba egyszer egy borsosberényi ember leereszkedett, körülbelül a közepéig, és onnan egy követ dobott le. Pár másodperc múlva csobbanást hallott.    Ezután kimászott a lyukból.  Hazafelé menet, e hegy oldalán egy vízszintesen, a hegy gyomra felé befelé vezető járatra bukkant. Talán ez volt a kút másik bejárata. Azt mondják ez a legendás Kámor lovag kútja."
                                      *
Bárdi pincéje

    Bujáki Orsolya 7. osztályos borsosberényi tanuló gyűjtése. Adatközlők: Szász István, Schnéman Ferdinánd és Sógor Sándor.  Sok legenda fűződik ehhez a hegyhez. Volt rajta egy vár és két alagút. Az egyik alagútat Bárdi pincéjének nevezték. Itt van elrejtve a rablott kincs. Ma már nagy kőlap zárja el a bejáratát. Állítólag Sisa Pista, a betyár is élt itt. 
    A másik barlagba Sógor Sándor bácsi gyermekkorában köveket dobált be társaival. Sokáig hallani lehetett, hogy a kő a barlang falának ütközik. A mikor már nem hallották, gyorsan lehasaltak a fűbe, fülüket a földhöz szorították, így újra hallották, hogy gurul a kő.Ezért feneketlen alagútnak nevezték ezután egymás között.

Balla Nikolett 7. osztályos borsosberényi tanuló gyűjtései:

    Adatközlő: Bobál Józsefné." Tizenhat évig éltünk a Kámor hegy alatt egy kis házban a szüleimmel. Volt ott egy a török időkből származó kút, melyből egyszer egy földrengés után eltűnt a víz.
    Egyszer egy mérnök, meg egy gépész lement a barlangba, de nem jutottak le mélyre, mert már tele volt dobálva kővel."
    Adatközlő: Csernovák Lászlóné. "Átjáró van a drégelypalánki vár és a Kámor között, melyet Deszkásnak neveztek. Itt jártak át a katonák." 
    Adatközlő: Busai Márton. "Ezt a vidéket és a várat egy Kámor nevű rablóról nevezték el, ki a Bárdi pincéjében rejtette el a kincseit.
    Adatközlő: Demeter Károlyné. "A kámori hegy - melyet Fekete Kámornak neveztek -  belsejében volt egy üreg. Ebben tartotta Kámor rablólovag a kincseit. Erre vitt el a "Török asszony útja". A hírvivőről valójában sosem tudták meg, hogy férfi volt-e vagy nő."
    Adatközlő: Szorcsik András "A Kámor hegyet régebben Kincses hegynek nevezték."

Andrásik István 7.b osztályos diósjenői tanuló gyűjtése:

    Adatközlő: Miklós Sándor. "Kámor vára Hunyadi Jánosé volt, később ő ajándékozta Jenei Andrásnak. A várnak szép üvegtornyai voltak, melyek Pestre és Budára néztek. Régi mondák és elbeszélések szerint Kámor lovagnak ott van elrejtve a kincse. A vár környékét leanderek és árvalányhaj díszítette. A vezér lánya innen járt a zsibaki gyógytóra. Kámor a Börzsöny egyik legszebb hegye. Az országban egyetlen megyének sem volt ilyen vára."

Hugyecz Renáta 5.b osztályos diósjenői tanuló gyűjtése:

    Nagymamámtól hallottam a következőket: Diósjenő nagyon régi település. Keletkezésekor csak egy pár család lakta. Az utolsó ház ott volt, ahol a patak bejön a faluba. Amikor meghallották hogy közeleg a török sereg a nógrádi várhoz. kimenekültek Kámor hegyére, s ott földbe vájt búvóhelyet készítettek. Eledelük gomba és erdei bogyók voltak.
    Az erdészetnél az első erdész Kroslák Sándor volt. Második erdésznek pedig az üknagyapám jött Dunabogdányból. Családjával a kámori erdészházba költözött. A három fia igen hamar felfedezte a kámori barlangot. A kiváncsiságtól nem nyugodtak. Egy napon erős kötelet vittek magukkal. Feri a derekára kötötte, Józsi meg a Jani leengedték őt barlangba. Hamar visszahúzták, mert nem volt levegő. Az üreget körülrakták sok kővel. A legenda szerint ez az alagút vezetett a nógrádi várhoz.
    Mikor a század elején megérkezett falunkba az első vonat, az egész iskola lobogókkal üdvözölte. Másnap mindannyian kirándultunk a Kámori rétre. Az ük- nagyanyám mindenkit megvendégelt.