A Fejlesztő Szakmai Műhely szervezésében klub indult az óvodás és iskolás gyermekek szüleinek. Egyelőre a speciális segítségre szoruló, sajátos nevelési igényű gyermekeket nevelő szülőknek tartottunk összejövetelt, hiszen az ő dolguk nehezebb, több a lelki és fizikai teher is. 
Úgy gondoltunk, ilyen módon is próbálunk a terheiken enyhíteni.
     Az óvodában, iskolában jelenleg 23 gyermek szorul több, különböző típusú, speciális támogatásra. Tény, hogy ez 23 család életét nehezíti.
     Az első alkalommal Sztruhár Istvánné és Horváthné Moldvay Ilona tartott tájékoztatót a korlátokról és lehetőségekről. A szülők kérdéseikre is választ kaptak, és elmondhatták igényeiket, kételyeiket, nehézségeiket, reményeiket. A klub egyik fontos elemének gondoljuk, hogy megismerve egymást, a szülők egymásnak is segíthetnek.
     A következő klub alkalmával vendégünk lesz egy másik megye nevelési tanácsadójában dolgozó szakember. 
     Időnként nehezünkre esik egy nehéz sorsú ember megértése, nem könnyű együtt éreznünk, hiszen bennünket is nyom a hétköznapok terhe. Ugyanakkor tudjuk, senki nem védett a testi, vagy lelki, akár maradandó sérülés ellen. Még tragikusabbnak éljük meg, ha nem bennünket sújt a sors, hanem valamely szerettünket, gyermekünket, unokánkat. 
     Azt, hogy az együttérzés milyen sokféle formában nyilvánulhat meg, példázza az alább közölt írás. Ezzel az írással Hajgató Lázár 14 éves „fiatalember” első díjat nyert az Egészségügyi Minisztérium pályázatán.

„A csoda
Ti, akik most elolvassátok, vagy halljátok ezeket a szavakat, egészségesek vagytok. Nektek a napfény melengető, simogató sugarakat jelent, a virág színes szirmokat, a hó gyönyörű fehér takarót, a nyár kék tengert idéz. De vajon mit lát, mit hall, mit érzékel ebből a sok-sok csodából a sérült ember? Milyennek látja a napot, a tengert, a havat? 
Hátha a nap félelmetes tűzgolyó, a tenger hatalmas kék szörny, a hó pedig fájdalmas hideg? Hogyan magyaráznám meg egy velem hasonló korú, beteg fiúnak vagy lánynak, hogy nem kell félnie, sikítania, összerándulnia, ha hangokat hall, fényeket lát? Megsimogatnám, megfognám a kezét, türelmesen szólnék hozzá, szép szavakat mondanék neki? 
Valahol azt olvastam, hogy kevés embernek adatott meg az a képesség, hogy a sérült emberben is meglássa a csodálatosat. Én egyszer találkoztam ezzel a csodával. 
A lemenő nap sugarai átütöttek a játszótér fáinak ágai között. Nyárfa, diófa, rozsdás őszi levele hullt a vállamra. A tűzpiros padokon anyukák ültek, a hintákon, mászókákon vidám gyerekek. Csak sétáltam szemlélődve, de egyszerre sírást hallottam. Egy bokor mellett 10-12 éves fiú sírt. Egyedül volt. 
- Mi a baj? Talán eltévedtél? – kérdeztem. Láttam, vacog. A vállára terítettem a kabátomat. Lassan felemelte a fejét. Szokatlanul félénk volt, valamit fürkészett a földön.
- Sok-sok papír!- mutatott a vastag barna avarra. 
- Nem, sok-sok levél – próbáltam felvilágosítani. – Fa-le-vél.
Rázta a fejét, furcsán nézett rám. 
- Sok-sok papír, színes papír, száraz papír. – s egyre hangosabban mondta, már kiabált – Papír, papír!
- Gyere, fiacskám, gyere, szedek neked a színes papírokból – mondta valaki kedvesen.
Az édesanyja volt. Kézen fogta, megsimogatta, majd ideadta a kabátomat. Elindultak a sétányon a hinták felé. Szétnéztem. Igaza lehet ennek a furcsa gyereknek: olyanok az őszi levelek, mint a színes papírok. Akkor a fiú elengedte az anyja kezét, felmarkolt egy csomó levelet, úgy futott felém. Megállt előttem.
- Jó fiú … levél … neked! - Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Nekem adod a papírokat? 
- Levél … neked! –aztán megfordult. Akkorára már az anyukája is ott volt. 
- Ne haragudj rá, ő ilyen gyerek, beteg, de nagyon szeretjük – mondta csendesen. 
Nem tudtam hirtelen semmit sem válaszolni. Csak álltam ott az őszi alkonyban a csokor levéllel a kezemben, amikor már üres volt a sétány…
Kedves fiú!
Akárhol élsz a világban, üzenem neked, még akkor is, ha ezeknek a szavaknak nem is fogod fel az értelmét: a legszebb ajándékot adtad nekem, a megértést, a képességet arra, hogy elfogadjalak és meglássam benned a csodát….az Embert!”

Ez a „gyermek író” megértett valami olyat, amit sokan jóval idősebb korban sem értenek meg. 
Igen, legyünk büszkék azokra, akikre lehetünk. (a fiúra, aki pösze gyermekként még terápiára járt, majd évek múlva szavalóversenyt nyert, a súlyosan diszlexiás tanítványomra, aki később egyetemet végzett,…), és segítsük azt, aki rászorul. Aki soha nem fog versenyeket nyerni, egyetemet végezni, de élete összefonódik sok körülöttünk élővel, és szeretetet ad és kap is jó esetben. 
Jelenléte figyelmeztetés: törékeny az emberi lét, becsüld meg, segítsd azt, akinek nehezebb sors jutott!