|
|
|
|
|
 |
|
|
|
Lenkey Sándor a rétsági drámaíró ügyvéd Hetényi Rezső, a későbbi rétsági főszolgabíró írta visszaemlékezében a következő sorokat, arról az időről, mikor 1919-ben Rétságra költözött nagyanyjához: „Új lakóhelyemen mindenkit ismertem. Mint egyetemi hallgatót, a felnőtt értelmiség is befogadott, a járásbíró, a főszolgabíró és az ott állomásozó katonaság tisztjei is. Különösen meleg barátságot kötöttem a háborúból visszatért Dr. Lenkey Sándor ügyvéddel. Ez a barátság 1944. Nyaráig, barátom mártírhaláláig tartott. Háromheti rétsági tartózkodásom után megalakult a Tanácsköztársaság. A járási direktórium tagjai között helyet foglalt Dr, Lenkey Sándor is. A tanácsköztársaság bukása után kezdetét vette a bosszúállás. A Nógrádi Járásban a tanácskorszak alatt senkinek a haja szála sem görbült. A direktóriumi tagok, s egy pár tanító és politikai vezető ellen az eljárást mégis megindították. Más vádpont híján rekvirálás és osztályellenes izgatás címén tudtak vádat emelni. Szeptemberben bevonult a román királyi hadsereg. Hallottuk, hogy Vácon kihallgatás nélkül lőtték agyon a kommunistákat. Jellemző, hogy az a járás, amelyik a tanácsköztársaság idején a városoknak csak rekvirálás útján juttatott élelmet, a román őrnagy parancsára 24 órán belül óriási mennyiségű állatot, gabonát és takarmányt szolgáltatott be. A legfontosabb volt, hogy senki a románok kezére ne kerüljön. Kegyetlen eszközökkel dolgoztak. A Rétságon állomásozó katonaság, kivonulása előtt, Boskó Antal gazdálkodó pincéjében helyezte el – annak tudta és megkérdezése nélkül – a gépfegyvereit és lőszereit, nehogy a románok kezébe kerüljön. A románok megtalálták, és az idős emberre kihallgatás nélkül száz botütést mértek. Hetekig feküdt vérbe fagyva. Ezt látva, a rétsági járásbíró, Dr. Lenkey Sándort sürgősen átadta a balassagyarmati ügyészségnek, nehogy a románok kihallgatás nélkül agyonlőjék. Ennek megtörténte után, másnap Lenkey feleségével és három éves kislányával kocsiba ültünk és Balassagyarmatra utaztunk Ébneth Lajos főügyészhez, akinek a fia jó barátom volt. A volt rétsági főbíró, Baross József, akkor a gyarmati járásban szolgált. Őket akartam fölkeresni és beszélni Lenkey érdekében. Szívesen fogadtak, kérésemet teljesítették és bűncselekmény hiánya címén Sándor barátomat szabadlábra helyezték.” Szintén Hetényitől tudjuk, hogy Lenkey 1917-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán „Magvetők” című verses drámájával 100 aranyat nyert. . A jutalmazott mű a Martinovics-féle összeesküvésről szólt. „Sajnos a Horthy-korszakban nem adták ki és színre sem került.” – írja róla a jó barát. Sajnálatos módon, az akadémia levéltárában nem maradt fenn a díjnyertes mű. Minden bizonnyal annak a következtében, hogy a pályázatot támogató alapítvány alapszabálya szerint: „A szerzőnek jutalmat nyert színműve, tulajdona marad”, s így a nyertes pályamű kézirata kötelezően nem kellett, hogy megőrzésre kerüljön. Sajnálatos tény, hiszen szívesen közreadtunk volna belőle e helyütt is részleteket. A kutatás során azonban mégis kiderült a pályázat körülményeiről néhány dolog. Az alapítványt túzberki Kóczán Ferenc /1841-1894/ tette, ki földbirtokos volt a Pest megyei Gyömrőn. Emlékezetét megörökítette azon nemes tettével, hogy 1887. Június 6-án kelt alapító levelében 12.000 frt alapítványt tett a Magyar Tudományos Akadémiánál, oly célból, hogy annak kamataiból 100 darab arany adassék évenként a pályatársai között legjobb magyar történeti színmű szerzőjének és 2000 forintot, melynek évi 100 forintnyi kamatából e pályázat bírálói díjaztassanak. Ehhez képest az akadémia évenként a pályázó színművek tárgykörét akképpen jelöli ki, hogy e körök kisebb korszakokban az ősmondákon kezdve, az egész magyar történelmet felöleljék 1848-ig. A nagylelkű adakozó családjában általános volt az irodalom szeretete, olyannyira, hogy Kóczán Ferenc maga is publikált olykor-olykor. Cikkei jelentek meg a Családi Körben és az Országvilágban, Sőt, édesapja, Kóczán József is jó tollú író hírében állott. A földbirtokos által tett alapítvány ügyrendje azt is kimondja, hogy a „jutalmat a viszonylag legjobb műnek mindig ki kell adni”, akkor is , ha az nem áll a kimagasló irodalom színvonalán. Ezzel a kitétellel az akadémia ugyan nem értett egyet, de tiszteletben tartotta az alapító akaratát. De ugyancsak az alapítvány ügyrendjében az Akadémia rögzítette, hogy a Kóczán-jutalomban részesült pályaművek megjelentetésére szolgáló, az Akadémia kiadásában megjelenő „Magyar Történelmi Színműtár” című sorozatban csak azok a nyertes pályaművek kerülhetnek kiadásra, amelyek irodalmi színvonalat képviselnek. Az 1917. Évi Kóczán-pályázatra öt pályamű érkezett: Az akadémiai bírálóbizottság – Szinnyei Ferenc bölcseleti doktor, egyetemi magántanár, Heinrich Gusztáv , a MTA és a Kisfaludy-társaság tagja és Ambrus Zoltán irodalomkritikus – a díjat Lenkei Sándor művének ítélte oda, mivel „A magvetők” című pályamunka „némileg a többi pályamunka fölé emelkedett”. A kérdéses írás sem a Magyar Történeti Színműtár sorozatban, sem egyéb kiadásban nem jelent meg. Az Akadémia hivatalos lapjában, az Akadémiai Értesítő, 1918. 352. Oldalán olvasható az „MTA jegyzőkönyvei” című rovatban a következő olvasható: „A bíráló bizottság … a beérkezett öt pályamű közül a 3. Számú „A magvetők” című, „Gradus ad…?” jeligéjű darabot ajánlja jutalomra. A bizottság javaslata elfogadtatván, a felbontott jeligés levél szerint a darab szerzője Lenkei Sándor népfelkelő honvédhadnagy, ki jelenleg Kassán tartalékos tiszti iskola oktató tisztje”. A nyomozás kezdetén arra számítottunk, hogy egy rétsági szerző drámáját közölhetjük a kalendárium hasábjain. Mint ez a fentiekből kiderül, ez nem járt sikerrel. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy nem volt hiábavaló a kutatás, hiszen néhány adalékkal újból hozzájárulhattunk városunk történetéhez, s megismerhettünk egy mártírhalált halt tollforgató embert. V.J.
|
|
|
|
|
|
|
|
|