Tartalom

Bevezető >

A Rétsági Járásból elhurcoltak emlékműve >

Az emlékmű fényképe >

A Rétságról elhurcolt zsidók névsora >

A második világháború emléktáblája >

Lenkey Sándor a drámaíró rétsági ügyvéd >

Glaser Lajos geográfus >

Glaser Lajos emléktáblája >

Felhasznált irodalom >

A Nógrád Megyei Levéltár kezdeményezésére egy adatgyűjtés indult el a megye településein a holocaust áldozatainak felkutatása érdekében. Rétság városában mindezideig nem történt meg a kérdéskör feldolgozása, némely adattal azonban rendelkezünk. Ezt tartalmazza az alábbi összeállítás. Természetesen módon, amennyiben újabb adaléka jut birtokunkba e szörnyű történetnek, azt pótlólag a kezdeményezők részére eljutatjuk.

     Az egykori Rétsági Járásból elhurcolt zsidók emlékműve a diósjenői izraelita temetőben található. Az emlékmű felállításának körülményeit az összeállításunk tartalmazza.
     A Rétságról elhurcolt zsidók névsorát tartalmazza a római katolikus templom falán elhelyezett emléktábla. A táblán szereplők közül Lenkey Sándor ügyvéd történetét ismerjük.
     Glaser Lajos városunk szülötte, de nem Rétságról hurcolták el a holocaust időszakában. Születésének 100. évfordulóján emléktáblát avattunk szülőháza falán.

Adalékok a holocaust rétsági eseményeihez

Diósjenőn, a református temető szomszédságában található egy másik sírkert is. Az egykoron itt élt zsidók nyughelye. Sajnálatos módon az örök nyugalomnak ez a kertje sem menekedhetett meg a vandál kezek pusztításától. A féktelen harácsolás nem kímélte, s legszebb, anyagában is értékes márvány síremlékeit sorra elrabolták, mint ahogyan a legtöbb hasonló temetőben. Az anyagi haszonszerzés vágya elnyomta a kegyelet érzését, s kihasználta, hogy az elmúlt rendszer nem teljesítette az utódok abbéli kötelességét, hogy ápolnia kell az elődök emlékezetét. Persze a zsidók esetében ez sem ilyen egyszerű. A fajgyűlölő, elvakult őrület szinte maradék nélkül elpusztította a falvakban élő izraelita vallású népességet, hol aztán jószerivel nem maradt leszármazott, ki az utódok kötelességét teljesíthette volna. A hivatalos állam figyelme pedig nem terjedt ki igazán ezeknek a kultúrtörténeti szempontból is értékes emlékek megőrzésére. Diósjenőn is így volt. Néha-néha rendbe tették a környékét, lekaszálták, kiirtották az olykor méteresre nőtt bozótot, de ezen időszakok között bőven volt olyan is, mikor a lelketlen sírrablók kedvükre garázdálkodhattak. Szinte csak a legrégibb síremlékek, meg egy emlékmű maradt érintetlenül. Előbbiek azért, mert anyagukban nem voltak alkalmasak az újrafelhasználásra, utóbbi pedig annak következtében, hogy szimbolikus őrzője volt csupán a Rétság környékéről elhurcolt és elpusztított zsidóság emlékének.
     1944 nyarán az egykori járás valamennyi településéről lovaskocsikkal, teherautókkal a balassagyarmati gettóba szállították a zsidókat. A városban két gettó is volt. A nagyobbik a zsinagóga környékén állott. Ide zárták a város zsidóságát, míg a kisebb az Óváros környékén, hová a balassagyarmati és a rétsági járás területén élők kerültek. A zsúfoltság, a kijárási tilalom, a nehéz életkörülmények, a folytonos reszketés az ellenőrzésektől, razziáktól, állandófélelemben tartotta őket. Pedig az igazán elviselhetetlen sors csak ezután következett számukra. Kihajtották őket a nyírjesi táborba, hol emberhez nem méltó körülmények között tartották őket, majd egy napon bevagonírozták őket heringek módjára, s szinte meg sem álltak az auschwitzi haláltáborig. Ott rövid válogatás következett, s a "szerencsésebbek" munkatáborba kerültek. Az idősek, betegek, a gyermekek, a terhes nők, a munkára nem alkalmasak - ekkorra a megérkezők túlnyomó része legyengült - egyenesen a gázkamrákba. Megrázó történeteket meséltek el azon kevesek, kik megélve a tábor felszabadítását, visszatérhettek.
     Halmos Ernő, Diósjenő megbecsült polgára volt. Az első világháborúban szerzett érdemeiért hivatalosan itthon maradhatott. A magyar királyi hadsereg tisztje volt, ki hősiessége folytán méltán kapott katonai elismeréseket. Birtokosa volt a nagy ezüst, kis ezüst, bronz vitézségi érem, a "signum laudis" kitüntető címeknek. A járásban úgy mondták akkor, hogy ő volt a "legszebben dekorált" tiszt. Ő mentesült a borzalmak alól, de talán az a tudat is közrejátszott korai halálában, hogy a családját már nem tudta megmenteni. Az érdemek, csak neki személyesen jelentettek mentességet.
     Művelt ember volt, ki anyanyelvi szinten beszélt németül és latinul, s mikor a sors rákényszerítette, megtanult egy kicsit oroszul is. Felesége pedig - Fiuméből származott beszélt a német és francia mellett horvátul is. Házasságukból négy gyermekük született. A család sem kerülhette el a gettót. Bár egy alkalommal még sikerült rövid időre hazaszöktetni őket, a szabadság azonban nem sikerült tartósra, hamarosan visszahurcolták őket. A két idősebb fiú a gettóban kapta meg a nyilas behívót. A kisebbik még csak tizenhat éves volt. Az anya a két kisebb gyermekével a nyírjesi táborba, majd Auschwitzba, s megérkezésük másnapján a gázkamrákba kerültek. A katonafiak közül az ifjabbikat - aknaszedőként megjárta Galíciát is - 1945 márciusában Nagycenken lelőtték a nyilasok, a másik fogságba esett, s csodával határos módon, ha legyengülve, csonttá soványodva is, de túlélte a koncentrációs tábor borzalmait. Mikor hazatért, a saját apja nem ismerte meg őt.
     Halmos Ernő mindig is közéleti ember volt. Sokat tett a falu békéjéért. Ő volt a helyi Nemzeti Bizottság elnöke. Előfordult olyan eset, hogy az ÁVO által ártatlanul elhurcoltakat kellett kimenekítenie, de mikor a nyilas párt nyolc diósjenői tagját vitték el, őket is kiszabadította, mondván, hogy ők végeredményben nem csináltak semmit, csak tagjai voltak a pártnak. Temetésekor sok százan tisztelegtek emlékének. Ott volt mindenki pártállásától, meggyőződésétől függetlenül. A tevékeny, igaz embert gyászolták.
     A háború után felkereste a rétsági járásban élő valamennyi túlél őt, s közös összefogással, de legnagyobbrészt saját pénzéből egy emlékművet állíttatott az elhurcoltaknak. A diósjenői temetőben ma is ott látható örök mementóul, emlékeztetve arra, hogy az ember az, ki legkegyetlenebbé válhat minden élőlény közül.
     A legidősebb fiú, Halmos György, apja halála után elköltözött Diósjenőről, s hamarosan Budapesten talált egzisztenciát magának. Egy jó nevű építővállalat főosztályvezetője lett, de egész élete során szoros kapcsolatban állt a Nógrád megyei, különösen a diósjenői emberekkel. Ahol tudta segítette, munkához juttatta őket.
     A közelmúltban a magyar állam "kárpótlásul" fizetett az elhunyt szülők után 30.000,-, a testvér után 15.000,- Ft-ot. Az így kapott összeget családja emlékezetére fordította. Van Budapesten a dohány utcában egy sírkert, s benne egy szomorú fűzfa fémből. Két levelet vett erre. Az egyikre ráíratta édesapját, Pista öccsét és önmagát, a másikra a koncentrációs táborban együtt elpusztult édesanyját, Edit húgát és Laci öccsét.

Íme a fájdalmasan hosszú névsor a Rétsági Járásból elhurcolt zsidók emlékművéről:
 

Összesen 255 ember

A holocaust Rétságról elhurcolt áldozatai:

Ádler Izidor
Ádler Izidorné
Dr. Fehér József
Dr. Fehér Józsefné
Fehér Sándor
Fehér Vera
Dr. Lenkey Sándor
Dr. Lenkey Sándorné
Rosenfeld István
Rosenfeld József
Rosenfeld Mártonné
Roth György

Emléktábla a rétsági római katolikus templom falán
Lenkey Sándor a rétsági drámaíró ügyvéd

Lásd még: Lenkey Sándor a rétsági drámaíró ügyvéd >>>

Hetényi Rezső, a későbbi rétsági főszolgabíró írta visszaemlékezésében a következő sorokat, arról az időről, mikor 1919-ben Rétságra költözött nagyanyjához: "Új lakóhelyemen mindenkit ismertem. Mint egyetemi hallgatót, a felnőtt értelmiség is befogadott, a járásbíró, a főszolgabíró és az ott állomásozó katonaság tisztjei is. Különösen meleg barátságot kötöttem a háborúból visszatért Dr. Lenkey Sándor ügyvéddel. Ez a barátság 1944. nyaráig, barátom mártírhaláláig tartott.
     Háromheti rétsági tartózkodásom után megalakult a Tanácsköztársaság. A járási direktórium tagjai között helyet foglalt Dr. Lenkey Sándor is. A tanácsköztársaság bukása után kezdetét vette a bosszúállás. A Nógrádi Járásban a tanácskorszak alatt senkinek a haja szála sem görbült. A direktóriumi tagok, s egy pár tanító és politikai vezető ellen az eljárást mégis megindították. Más vádpont híján rekvirálás és osztályellenes izgatás címén tudtak vádat emelni.
     Szeptemberben bevonult a román királyi hadsereg. Hallottuk, hogy Vácon kihallgatás nélkül lőtték agyon a kommunistákat. Jellemző, hogy az a járás, amelyik a tanácsköztársaság idején a városoknak csak rekvirálás útján juttatott élelmet, a román őrnagy parancsára 24 órán belül óriási mennyiségű állatot, gabonát és takarmányt szolgáltatott be.
     A legfontosabb volt, hogy senki a románok kezére ne kerüljön. Kegyetlen eszközökkel dolgoztak. A Rétságon állomásozó katonaság, kivonulása előtt, Boskó Antal gazdálkodó pincéjében helyezte el - annak tudta és megkérdezése nélkül - a gépfegyvereit és lőszereit, nehogy a románok kezébe kerüljön. A románok megtalálták, és az idős emberre kihallgatás nélkül száz botütést mértek. Hetekig feküdt vérbe fagyva. Ezt látva, a rétsági járásbíró, Dr. Lenkey Sándort sürgősen átadta a balassagyarmati ügyészségnek, nehogy a románok kihallgatás nélkül agyonlőjék.
     Ennek megtörténte után, másnap Lenkey feleségével és három éves kislányával kocsiba ültünk és Balassagyarmatra utaztunk Ébneth Lajos főügyészhez, akinek a fia jó barátom volt. A volt rétsági főbíró, Baross József, akkor a gyarmati járásban szolgált. Őket akartam fölkeresni és beszélni Lenkey érdekében. Szívesen fogadtak, kérésemet teljesítették és bűncselekmény hiánya címén Sándor barátomat szabadlábra helyezték."
     Szintén Hetényitől tudjuk, hogy Lenkey 1917-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán "Magvetők" című verses drámájával 100 aranyat nyert. . A jutalmazott mű a Martinovics féle összeesküvésről szólt. "Sajnos a Horthy-korszakban nem adták ki és színre sem került." - írja róla a jó barát.
     Sajnálatos módon, az akadémia levéltárában nem maradt fenn a díjnyertes mű. Minden bizonnyal annak a következtében, hogy a pályázatot támogató alapítvány alapszabálya szerint: "A szerzőnek jutalmat nyert színműve, tulajdona marad", s így a nyertes pályamű kézirata kötelezően nem kellett, hogy megőrzésre kerüljön.
    Sajnálatos tény, hiszen szívesen közreadtunk volna belőle e helyütt is részleteket. A kutatás során azonban mégis kiderült a pályázat körülményeiről néhány dolog.
    Az alapítványt túzberki Kóczán Ferenc /1841-1894/ tette, ki földbirtokos volt a Pest megyei Gyömrőn. Emlékezetét megörökítette azon nemes tettével, hogy 1887. június 6-án kelt alapító levelében 12.000 frt alapítványt tett a Magyar Tudományos Akadémiánál, oly célból, hogy annak kamataiból 100 darab arany adassék évenként a pályatársai között legjobb magyar történeti színmű szerzőjének és 2000 forintot, melynek évi 100 forintnyi kamatából e pályázat bírálói díjaztassanak. Ehhez képest az akadémia évenként a pályázó színművek tárgykörét akképpen jelöli ki, hogy e körök kisebb korszakokban az ősmondákon kezdve, az egész magyar történelmet felöleljék 1848-ig. 
     A nagylelkű adakozó családjában általános volt az irodalom szeretete, olyannyira, hogy Kóczán Ferenc maga is publikált olykor-olykor. Cikkei jelentek meg a Családi Körben és az Országvilágban. Sőt, édesapja, Kóczán József is jó tollú író hírében állott.
    A földbirtokos által tett alapítvány ügyrendje azt is kimondja, hogy a "jutalmat a viszonylag legjobb műnek mindig ki kell adni", akkor is , ha az nem áll a kimagasló irodalom színvonalán. Ezzel a kitétellel az akadémia ugyan nem értett egyet, de tiszteletben tartotta az alapító akaratát. De ugyancsak az alapítvány ügyrendjében az Akadémia rögzítette, hogy a Kóczán-jutalomban részesült pályaművek megjelentetésére szolgáló, az Akadémia kiadásában megjelenő "Magyar Történelmi Színműtár" című sorozatban csak azok a nyertes pályaművek kerülhetnek kiadásra, amelyek irodalmi színvonalat képviselnek.
     Az 1917. évi Kóczán-pályázatra öt pályamű érkezett: Az akadémiai bírálóbizottság - Szinnyei Ferenc bölcseleti doktor, egyetemi magántanár, Heinrich Gusztáv, a MTA és a Kisfaludy társaság tagja és Ambrus Zoltán irodalomkritikus - a díjat Lenkei Sándor művének ítélte oda, mivel "A magvetők" című pályamunka "némileg a többi pályamunka fölé emelkedett". A kérdéses írás sem a Magyar Történeti Színműtár sorozatban, sem egyéb kiadásban nem jelent meg.
    Az Akadémia hivatalos lapjában, az Akadémiai Értesítő, 1918. 352. Oldalán olvasható az "MTA jegyzőkönyvei" című rovatban a következő olvasható: "A bíráló bizottság... a beérkezett öt pályamű közül a 3. Számú "A magvetők" című, "Gradus ad...?" jeligéjű darabot ajánlja jutalomra. A bizottság javaslata elfogadtatván, a felbontott jeligés levél szerint a darab szerzője Lenkei Sándor népfelkelő honvédhadnagy, ki jelenleg Kassán tartalékos tiszti iskola oktató tisztje".
     A nyomozás kezdetén arra számítottunk, hogy egy rétsági szerző drámáját közölhetjük a kalendárium hasábjain. Mint ez a fentiekből kiderül, ez nem járt sikerrel. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy nem volt hiábavaló a kutatás, hiszen néhány adalékkal újból hozzájárulhattunk városunk történetéhez, s megismerhettünk egy mártírhalált halt tollforgató embert.

Glaser Lajos geográfus, a történeti földrajz jeles művelője

Édesapja - Dr. Glaser József - a rétsági magyar királyi járásbíróság bírója volt, ki a falu közéletében is jelentős szerepet vállalt. Tagja volt például a település legprominensebb polgárait felsorakoztató iskolaszéknek is. Egykori lakóházuk a Rákóczi út 18. szám alatti ház volt.
    Dr. Glaser Lajos 1903. március 30-án született, Rétságon.
    Egyetemi tanulmányait a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen végezte. Az
    1931/32-es év folyamán mint német csereösztöndíjas Karlsruheben folytatott tudományos kutatásokat. Feldolgozta a karlsruhei gyűjtemény magyar vonatkozású térképészeti anyagát. 1933-34-ben, mint a budapesti gazdasági-földrajzi intézet tanársegédje, belföldi kutatási ösztöndíjat is élvezett. 1934-ben a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári osztályánál alkalmazták. Szerencséjének köszönhette, hogy tanárai között tudhatott két neves földrajztudóst is. Cholnoky Jenőt, valamint gróf Teleki Pált is, ki a tanácsköztársaság utáni rendszenek miniszterelnöke volt. Telekinek tanársegédje is lett, s az ő ajánlása nyomán került be az Országos Levéltár szolgálatába, hol a földrajz-történeti vonatkozású archivális anyag feldolgozását végezte. 1935-36-ban Újból belföldi ösztöndíjat nyert el. Munkáit nagy műgond, a források mélyére hatolás és az adatközlések pontossága jellemzi. 1940-ben gyakornok, majd 1943-ban őr lett az országos levéltárban. Mint zsidó származásút, 1944-ben német fasiszták elhurcolták, s a deportálásból nem is tért többé vissza. Az utolsó élet jelet a Bácskában található kis dunaparti településről, az Apatintól délkeletre található Gombosról Ima Bogojevo/ küldte.
 

Főbb munkái: 

- A Dunántúl középkori Úthálózata

- Magyarország helyzete az európai gazdaságban

- Kelet Dunántúl a honfoglalás és a vezérek korában. Fejér vármegye kialakulása.

- Az Alföld régi vízrajza és a települések. .

- A karlsruhei gyűjtemény magvar vonatkozású térképanyaga

- Alkotmány tan és közigazgatástan. /Steinecker Ferenc előadási nyomán szerkesztette Bokross E. Bélával/

Munkatársa volt az 1936-ban megjelenő Új Lexikonnak, s miután térképtervezéssel is foglalkozott, ő készítette többek közt, a nagy sikerű Hóman-Szekfű-féle Magyar történet képeit. A kortárs Mendöl Lajos így írt róla a Századok 1945/46. évi számában:

Glaser Lajos emléktáblája szülőháza falán

"Glaser Lajos (1903-1944?). Hollétéről semmi biztos hír nincs s így őt is a közelmúlt idők halottai közé kell számítanunk. Geográfus volt. Teleki Pál tanítványa s egy ideig mesterének tanársegéde. Tudományos iskolázottságának alapjait tehát olyan környezetben szerezte, ahol elsősorban tisztult földrajzi szemléletre tehetett szert, de egyben megtanulhatta azt is, hogy az ember táj formáló tevékenységének történeti módszerekkel feltárható múltja van. Itt kapta az első indítékokat ahhoz, hogy a történeti földrajznak legyen szorgos munkásává, azután országos levéltári tisztviselői működése gyarapította tárgyi tudását és tapasztalatait ezen a téren. Dolgozatai bővelkednek a magyar történettudományt közelről érdeklő tények tisztázásában. Hasznos segítőtársa volt történészeinknek kartográfiai érzékével és iskolázottságával is: az elmúlt évtized jelentősebb történeti munkáit túlnyomóan az ő térképei díszítik. Korai távozása fájdalmas veszteség: még értékes munkásságot várhattunk volna tőle azon a nehezen művelhető és éppen ezért kevesektől művelt határterületen, ahol a sikeres tevékenység a földrajzi és történeti képzettséget egyaránt megköveteli, az eredmények pedig mindkét tudomány hasznára válnak"

Felhasznált irodalom:
Végh József: Adalékok a holocaust rétsági eseményeihez /in: Rétsági Kalendárium 2001/
Végh József: Glaser Lajos geográfus, a történeti földrajz jeles művelője /in: Rétsági Kalendárium 1998./ Mikszáth Kiadó, Horpács
Végh József: Lenkey Sándor a rétsági drámaíró ügyvéd /in: Rétsági Kalendárium 2000./
Végh József: Rétság, Mikszáth Kiadó, Horpács, 2000.