Szávai Attila: A
farakás
„Emlékek a faluból” pályázatra
benyújtott mű
A nőtincsi templom.
Az 1415-ben
a katolikus lehetőségek gótikus kilátásai közt fejlődött vallási erőd barokk
ragyogással és monumentalitással vált érett felnőtté, óriási tehetséggel:
se szeri se száma a kiváló nevelésű helyi lakosoknak. Azok az ifjúkori
nőtincsi búcsúk, a novemberi tél bizonytalanságával, a sült kacsa és a
szilvapálinka illatával és az ilyenkor kötelezően látogatott szentmisével…
Az apró dombra rakott, privát gesztenyeerdővel körbeültetett egyhajós templomnak
saját illata van, külön esszenciája. A kitűnően faragott szobrok, a főoltárképről
részvéttel figyelő Szent Márton püspök, az orgona otthonosan barátságos
búgása, a kántornő egyedi és kizárólagos hangja, mely legalább egy angyalénak
tetszett zsenge koromban, hanem egy szentének. Egy szent ének. Máig visszhangzik
eszméletemben, ha vallási gondolatok lepnek meg. Anno, ha tehettem, mindig
az orgona közelében vettem részt a szertartásokon. Lenyűgözött az összefüggés
a billentyűk lenyomása és a sípok éneke között. A többi gyerekhez hasonlóan,
tátott szájjal vetettünk lopott pillantásokat szemünk sarkából az orgona
billentyűzetére. Titokban talán arra vártunk, hogy a klaviatúra magától
kezdjen üzembe, túlvilági parancsra. Szájunkból párás lehelet szállt, ahogyan
imádkoztunk és énekeltünk. A mise vége felé kényszeredetten toporogni kezdtünk,
mert hideg volt, és mert az ünnepi cipő nyomta a lábunkat. Mise után persze
irány a céllövölde, ahol számunkra mesterien lehetetlen dolgok kerültek
puskavégre, például kombinált fogó vagy műanyag végtagmozgós csontváz.
Laci barátommal egyszer hajnalig röhögtünk visítozva azon, mikkel lehetne
űberelni a vásárosok fantáziáját: a vödör malterig és az üres konzervdobozokig
bírtuk hasfájás nélkül.
Éhes vagyok.
Rossz kedvem összegyűrtem és bedobtam a farakás mögé. Talán megtalálom
majd, ha egyszer az utolsó darab fa is összeroskad legegyszerűbb, legalsó,
legelső anyagába, legősibb mozdulataiba. Addig is a déli harangszóra akasztom
kabátom, asztalhoz ülök. Az ebédből jut a macskáknak is, dorombolva szaladnak
el a kulináris hullarészletekkel. Az idős harangozó, miközben becsönget
Istenhez arra gondol, mennyi ideig bírja vajon még otthon a gázpalack,
lassan ki kéne cseréltetni. A határban összemosódik az égbolt a gabonatáblák
arany-ringásával, felhígulnak az evidenciák. Feloldódnak a langyos fényben
és ráfolynak a politikusok mások által írt beszédeire, gyakrabban elakadnak
a szövegben. Összegubancolódnak és elmaszatolódnak a szavak és gondolatok.
A tyúkokat ez nem érdekli, éppen arról társalognak, hogy vajon találnak
é szeget, ha esetleg nagyon betegek lesznek. Gyanakodnak a világra, annak
minden szemestakarmányával és gilisztájával. Az ég madaraira gondolnak,
melyek röptükben összefércelik az eget és a földet. És a fazékra, amiben
az első baromfi engedett levet. Az öreg diófa árnyéka részvéttel és megértéssel
simogatja falát az öreg épületnek. Tányéromban, az aranysárga húslevesben,
mélyen elnyúló tésztasziget várja a hajótörött zsírfoszlányokat.
A falusi
utca zaját, mely finom csengésű és arányos, húsleves illata balzsamozza
meg. A padon egy férfi ül, behunyt szemmel várja az impressziókat.
Színpad.
A fiú és lány régi ruhákban táncol, mozgásuk friss és valamiért a fiatal
mérnököt a húslevesben puhuló csirkelábakra emlékezteti. Az a könnyed ízletességgel
párosuló enyhe merevség, gondolja, majd hátradől. Városi ember lévén rendkívül
furcsa számára, hogy itt az utcán is lehet illatokat érezni. Mármint a
szó szoros és illatos értelmében. Eszébe jut, hogy a városban csak szagok
vannak, virágszag, asszonyszag, kutyaszag, betonszag, meg ilyenek. Na meg
a plasztikus színek… Továbbviszi: ezek később, az idő és elméje automata
mosógépében elvegyülnek egymással, sterilen, a szennyes maradék pedig távozik
az élet számos ismert és ez idáig felderítetlen csatornáin. Valahová, ahol
összegyűlik egészen addig, amíg már nem fér és akkor kiönt az utcákra,
visszaszivárog az emberek lelkébe, hogy ott mélyen beívódjon az anyagtalan
anyagba. A folyamat már elkezdődött, a kezelőorvosok és a gyógyszerészek
nem tudnak róla, így azokat nem érdemes kérdezni még. Talán a költők és
festők sejtik a folyamatot, élesedik a kép.
Persze azért
sokan fognak emlékezni.
Először
a falu tavának haragos-zöldjében merülnek majd meg, a nyári délelőttökön
a pasztellbe játszó vízben halak csillannak meg. A gyémántpikkelyek lustán
mozdulnak a reggeli napfényben, azt a látszatot keltve, hogy egy nagy közös
testhez tartoznak, mely végig elterül a tó felszíne alatt. Aztán a falubelső,
a kocsma savanyú homályában pácolódó férfiakkal, kik órákig ülnek fröccsük
mellett és hosszú, mély, elfogult vitákba bonyolódnak a település közéleti
híreit illetően. Az udvarra kivitt alumíniumkádak agyonsikált szürkéje.
Ősszel illatos búzát tartanak hasukban és egyes helyeken döglött egeret,
most kerekfejű unokák vihogásait áztatják bennük a levendulaszagú nagymamák.
A néhol másfél méteres láncra kötött őrület a kutyaszemekben. A tyúkszar
süteményszínei. A lakatlan ólak fülledésében feszülő pókhálószag. A fészer
mögött fetrengő ezerkettes Ladák szélvédőjén tükröződő almafa, lombja fölött
duci felhőkkel, egy repülőgép ottfelejtett csíkjával. A parasztház előtti
virágorgia, amit évek óta próbál leegyszerűsíteni a szintén az épület előtt
lévő villanyoszlopon fészkelő gólyapár. Próbál enyhíteni a városi ember
ámulásán. És néha magán a városi emberen is, ha az nem kerüli el gondosan
a veszélyes zónát. Néha különc kresz-törvényeket diktál faluhelyen az igény
és a praktikum. Nem szaroznak…No meg aztán azok a falusi szobák nyújtotta
térélmény, öreg nénik fényképkeretbe helyezett fiatalságával, fából készült
feszületek barnulása a falakon, az öreg ruhák kellemes naftalinszaga, a
kályha barátságos pattogása, a szemközti közért jellegzetes boltszaga.
A nem túl harsány, de érezhető ételszag, mely külön dimenziót rak a konyhák
légkörébe. Ifjú lányszobák szerelemszaga, amit még nem áztatott át a testiség
nehéz párája.
És fiatal
mérnökök vesznek majd öreg földeket, építenek rajta praktikus házakat hitelre
és késő őszi estéken mélyen belenéznek majd a zsíros ködökbe.
|