A légy…

Nagyot döndülve csapódott be a régi vasajtó a sétára távozók után, aztán apró rezgések formájában elhalt a hangja a méteres falak repedéseiben. Z. végre felkászálódhatott a felső ágyra. Felállt az ezerszer javított asztal mellől, leseperte zubbonyáról és nadrágjáról a ráncokat, fellélegzett, egyedül maradt. Nem volt könnyű az ágy vaslétráján felmászni, hiszen jobb kezét nem használhatta, annak összezárt ujjai között tartott valamit, amire láthatóan vigyáznia kellett. Lakhatott volna egy alsó ágyon akár, de önként választotta a megalázónak is felfogható felsőt. Odafenn otthonosan érezte magát, a saját ágyán, a saját vackában. Saját testének kipárolgásait őrző rongyai óvó, megnyugtató biztonságérzetet adtak most is, mint mindig. Mintha odahaza lenne idefenn, mintha a párna szövetének érintése kedvese keze lenne a homlokán, mintha az itt elálmodott álmok melegítenék otthon-szagúvá az életét, átalakítva a bezártság valóságos, börtönbéli szagait. Feltérdelt, hogy feje az alacsony plafonhoz ütközzön, megtámaszkodott a kemény, acélosra edzett nyakizmaival, majd a sarokban hetek óta porosodó, és cigarettafüstben patinásra pácolódott pókháló szálaira helyezte a markában tartott, szárnyaitól megfosztott legyet. A légy azonnal beleragadt a nyúlós, de erősen összedolgozott hálóba. Próbálta lábait kiszabadítani, és ezzel csak még jobban belegabalyodott a szálak csapdájába. Z. nézte ezt a reménytelen küzdelmet, várta, mikor látja meg a háló mélyéről heves rohammal előrelendülő barátját. Ide sűrűsödött az élete, ebbe a kétszer három méteres zárkába. Talán nem értette, de ennek ellenére érezte, hogy itt is ugyanaz és ugyanannyi történik csupán, mint odakinn a szabad világban. Ugyanazok a napok, a percek, a magány, a szó, a csend. A pók etetésével csak magára gondolt, önmagának akart örömet szerezni, mert az ember akármit is csinál, csak önmagára gondol. Az élet ilyen, az élőlények így működnek, amióta világ a világ, s ő is csak egy ezek közül a lények közül. Példának okáért gondolhatott volna a légyre is, annak is voltak önös céljai, az is enni akart, szaporodni, repülni szabadon, de Z–t ez nem érdekelte. A légy élelem volt csupán, barátja mindennapi betevője, barátságuk záloga. Rendszerint cukorkristályokat rakott az asztal sarkára, aprólékosan elrendezve a négy-öt fehér kockát, amit a kávéjába szánt adagjából mentett ki. Az ablakot is gyakran kinyitotta, hogy berepülhessenek az apró rovarok, s rátalálhassanak a csábító csemegére. Társai habókosnak tartották ezért, s a bolondoknak fenntartott szánalmas pillantásokkal lesték, hogy mit csinál. Kikezdeni nem merték, mert bogarassága ellenére Z. teste látszott a legizmosabbnak négyük közül. Ha gyengébb lett volna, moshatta volna szennyesüket, vagy az esti sötétségben négykézlábra ereszkedve tűrhette volna az ocsmány ösztönök vad löketeit, ám így erősen, egészségesen azt csinált, amit csak akart. Ha leszállt egy légy az asztalra, szemében ősi indulatok sejlettek elő, a kemény hidegek, nagy melegek vadászainak türelme, s amikor tenyerét megcsiklandozta egy apró, fekete test, a csapdát állító ősök öröme csillant meg pupilláin, és elégedetten mormogott valami ismeretlen feljebbvalóságnak valamilyen, csak általa ismert és kitalált szelíd imát. Racionálisan, szakszerűen tépte ki a legyek szárnyait, egyszerűen, szánalom nélkül, ahogyan őt tették volna tönkre mások, ha gyengeséget éreztek volna rajta. A szárnyatlan legyeket aztán egy üres kávésüvegbe zárta, ahonnan már csak elgyalogolni tudtak. Mosolyogva gondolt arra, hogy milyen könnyen összeszedhetőkké váltak így ezek az örökmozgó, minden idegszálukkal a menekü-lésre összpontosító lények. A pók az izgalomtól remegve dobta előre soklábú testét, rágóját a szerencsétlenül kapálódzó légybe vágta, megbénítva mérgével. Irtózatos gyorsasággal tekerte körbe az élettelenné vált test körvonalait a nyálkás, ragadós, potrohából elővarázsolódó végtelen szálakkal. Becsomagolta, akár régen az egyiptomiak a számukra oly fontos hozzátartozókat. Munkája végeztével egy légymúmia lógott a sarokba épített háló belsejében. Z. szerette volna megsimogatni ezt az apró élőlényt, akiről ő gondoskodik. Kellett neki ez az apró hazugság, jólesett csinálni valamit, valami fontosat, ami az egyhangú napokban az értelmet, az eseményt jelentették. Odabenn mélyen tudta, nélküle is ugyanannyi legyet fogyasztana el ez az emberrel soha barátságot nem kötő lény, de mégis. És azért is. Amíg legyek vannak, s míg a legyeket pókok eszik, s amíg a pókok a sarkokban laknak, s míg azok a sarkok felérhetőek, addig van miért. Jó, ha egyszer rátalálunk a saját sarkunkra, a saját pókunkra. 
     Ahogy felnézek, én is látok egyet épp… s fülem mellett halk döngicséléssel elszáll egy légy...