Szávai Attila: Ezüstszín-rekviem
Élesfényű hajnal pattant fel a világ
keleti küszöbének jegességén. Az ablakhoz csalogatott a világraszóló esemény,
majd rövid tétovázás után kiléptem a házból. A tél elkezdődött. Szakértelemmel
indult, minden isteni kezdet óvatos, bölcs határozottságával. A nap apró
korongja kíváncsi fényt szúrt a város kéményeinek álmos pöfögései közé;
a szelíd füstölgéseket rózsaszínűvé festette, melyekben a lakók hajnali
álmai gomolyogtak világgá.
A téli nap
kíváncsi. Kíváncsi az emberek álmaira is, de azok elillannak, rögtön a
vallatás kezdetén. A világ télen kisebb, talán fél a téltől, és mint kölyökkutya,
ha tart valamitől: szűkölni kezd, összehúzódik. Igen, a téli nap kíváncsi,
többek közt a tájat is szeretné látni. A jobb rálátás érdekében közelebb
merészkedik, nem túl magasra, a háztetők fölé. És néha hunyorítani is szokott,
ami sunyiságot kölcsönöz szemének, nemrégiben figyeltem meg ezt. Mint már
mondtam, kíváncsi a tájra, de az, jégtakaró és hópaplan alá rejti a halott
virágokat, mert a nap őrájuk kíváncsi leginkább. Az emberek is érdeklik,
főleg azok működése, figyelembe véve biológiai és egyéb más lehetőségeiket.
Nem túl régen hallotta a nap a galaxis pletykásabb tartozékaitól, hogy
bizonyos szerkezetek segítségével vizsgálják őt bizonyos kíváncsi emberek,
évek óta suttognak erről galaktika szerte. Ezért úgy döntött a magasságos
és fényességes nagyúr – aki mindig szeret a társaság központjában lenni
-, hogy az év egyik jellegzetes szakában megpróbálja meglesni a kíváncsiskodókat,
kerülve minden feltűnést, nehogy gyanút fogjon az emberiség. De amint közelebb
kerül a megfigyelendő elemekhez, azok vastag ruhákat raknak testükre. Milyen
kár. Vannak köztük egészen furcsák is. Némelyek megfeledkeznek magukról,
és mélyen belehajolnak a tél illatába, apróra végigszimatolva az árnyalatok
egész skáláját, majd élményüket leírják, mert hivatásukat fontosnak hiszik,
de őket inkább hagyjuk most.
A sűrű habú
felhők, hótakaró puha fényével lepték meg a várost. Muzsikálva ereszkedtek
a kövér pamacsok, valcereket dúdolva önfeledt a magasban, majd egymásra
feküdtek sápadó lábnyomokat álmodva, melyekben halványodva gyöngyöznek
önfeledt gyermekkacagások.
A téltől megcsontosodott táj kicsit
rekviem-szerű is, igen a tél kissé halálos. Persze azért humánus, mivel
nagy tapasztalattal és óvatossággal méri dózisait az elmúlásnak. Óvatosan,
hogy a kúra nehogy ármányos suttogást váltson a toxikus határral. Vigyáznak
ránk. Kedvezőtlen is lenne az idő előtti kimúlás a kattogó-csikorgó időből.
Továbbá ez nép-szaporulati ás gazdaság-politikai szempontból sem lenne
előnyös, de most ezt is hagyjuk.
A fák kihűlt
gyertyák kanócaiként várják az angyal érintését, ki majd meggyújtja azokat,
hogy felolvasszák a szelídülő fényű hajnal didergő dermedését. Egy öreg
ablakon jégvirágcsokorral üzen a fehér évszak, az ajándék elolvad, amint
hozzáérek. Sajnálom a könnyező ablakot, mely az érintésemtől elhaló jégvirágot
siratja. Hogy megpróbáljak én is adni valamit, a párás üveglapra betűket
rajzolok ujjammal. Nem tart sokáig, néhány sorról van szó csupán, a nyikorogva
születő jelek hamar eltűnnek a páravilágból:
Messze csúsznak a nappalok
Jégcsapdába csalva
Megfagyott éjszakákat
Tél-szekrénybe zárt napok
Szikrázva szántanak
Csillámló barázdákat |
Jelenséged derengő mélységébe
Ahonnan jégangyalok kacsintanak
Hómezőbe fekszem
A hold hideg fénye
Ezüstszín csodatájat vetít
A vacogó tájra |
|