Az emlékezés…

…néha változtat az úgynevezett tényeken, de nem a lényegen. Azért az igazság általában kiviláglik a dolgokból, mint a lemenő nap körvonala a halvány felhők mögül… De hát vajon a látszat és valóság, a tények és a mi eszmélésünk között nincs-e különbség? Bizonyosan van. Ha kicsinyes, önző dolgokban változtatjuk meg a tényeket, akkor hazudunk. Ha művészileg változtatjuk meg, akkor önkéntelenül tesszük, és nem akarunk hazudni, csak nem egy, hanem több oldalról látjuk ugyanazt, amit a vaksi félig pislogva a maga egy-szemszögéből észrevesz. Egyrészt teher, másrészt gazdagság, ha olyasmikre is emlékszünk, amikre mások azért nem, mert nem akarnak, mert el akarják felejteni, és öntudatlanul kiszorítják magukból, azért valahol a tudatuk alatt ott lapul. Ha te felhozod, vagy meggyűlölnek, vagy megszeretnek. Ott él a tudat alatt a halálfélelem is az emberben, egész életében ott lapul a háttérben. De vajon nincs-e ott a halálvágy is? Lehet, hogy azért halunk meg, mert meg akarunk halni. Tudom, hogy ez se igaz így, mert eszem ágában sincs elhalálozni, még nagyon sok mindent szeretnék megírni és elmondani, és mégis, elmegyek majd a „mindenélők útján”. Addig is a sok jó mellett egy jó és szép dolog, hogy élnek bennem elmúlt pillanatok és hosszú időknek tanulságai.

Apai nagyapáméknak sötétbarna bútoraik voltak, az egyik szekrény éjfélkor mindig roppant egyet és előtte megremegett. Hogy az igazat megvalljam, nem nagyon hittem el nagyanyámnak a pontos éjféli roppanást, de évekkel később, mikor Zsolttal abban a szobában laktunk, sokszor megfigyelte, amint éjjel tizenkettő előtt a szekrény halkan remegni kezdett és roppant egy-kettőt, mint aki nyújtózkodik. Ilyen nyújtózásai után újra elaludtam, a szekrény elindult, vagy kinyílt és emberek vonultak ki belőle, de reggel már el se lehet képzelni, hogy a szekrény éjjel mindig kitágul, és történelem kavarog benne. Az álomvilág is olyan, mint minden más világ, onnan belülről csak ő látszik reálisnak. Így hát bátran elmondhatjuk: A szekrényben folyt a Duna, hajók kürtöltek, Nenne almát rágcsált,  és zúgtak a szilfák. Öreg parasztok rég szétfoszlott szavai visszhangoztak a fiókok mélyén és a repedésekbe dalokat épített az idő, „széles az Isonzó, keskeny a híd rajta, ne menj arra magyar baka, mer’ leesel róla…” meg menyecskék dalai szálltak napfényes eperföldekről. A rézfogantyúk és vasalások cifrák és kemények voltak, mint a múlt harangzúgásai, amelyek lakodalmakon és temetéseken zenéltek. A baloldali szekrényben régi-régi fényképek voltak, nagyapa borotvái, meg iskolai bizonyítványai, és valami csillogó, ami elveszett. Az ablak előtti vén íróasztalhoz senki se ült, mióta az öreg meghalt. Ősszel meg tavasszal soká’ gyújtott „fényt”, mozdulatlanul könyökölt az asztalra, nézte a barackfát, ami egyre közelebb nőtt az ablakhoz és rücskös ágainak darabos cikk-cakkjaira gerlék jártak aludni. Lámpagyújtás után, mikor már nagyanya nem élt, sokszor dalolgatott. „Kék nefelejcs, kék nefelejcs, virágzik a, virágzik a síromon” Szakemberek szerint is nagyon szép hangja volt.  

Érdekes…

…ennek az országnak a földrajzi helyzete. A Duna évezredeken át birodalmak, különféle társadalmi rendszerek találkozási helye volt, és ütközési pontja… A rómaiak a Dunát aqva contradictiones-nek nevezték, (ellentétek vize) e folyó választotta el a Római Birodalmat a barbároktól. Dobos Károly bácsi gyümölcsöse alatt is volt a dunaparton egy domb, ami alakjáról ítélve nem lehetett természetes képződmény, és Kurdi bácsi is talált a tanyáján egy érdekes sírt, de visszafedte, nehogy idejöjjenek valami muzeológusok és mindent összetúrjanak. Ezt azonban nem szabadott elmondani senkinek, mint ahogy azt sem, hogy egy titkos pincét csinált, egészen az udvarunk alá, a fináncok miatt. A Duna később a keleti és nyugati keresztyénség határvonala, aztán az iszlám és a kereszténység ütközőpontja lett.  Bejöttek ide a „szovjetek” is, és ügyesen megfojtották a bontakozó magyar demokráciát. Mi mindig egy elfeledett és eladott nép voltunk. Ennél csak az a borzasztóbb, hogy magunkat is eladásra kínáljuk, mint valami rossz kurva, még a huszonegyedik században is. Szegények vagyunk a mai napig. A magyar reformációt is elfelejtette a „Nyugat” és folyamatosan mindig mindnyájunkat… hiába bólogat a pápa, hogy mi Szent István országa vagyunk. A reformáció országa voltunk. Ma már nem. Ma egy hitetlen erkölcsű, ál-liberális vandál-kapitalizmus kizsákmányoltjai lettünk. Reformáció nélkül nem lenne magyarság, magyar irodalom. A három részre szakadt ország népét nem is a reformáció, mint népi-nemzeti mozgalom, hanem a reformáció élő igéje mentette meg! Aztán jött egy politikai erőszakra épített Habsburg ellenreformáció, amelynek párja Európában nem akadt. Sehol annyit nem szenvedtek a protestánsok, mint Magyarországon. A reformáció idején indultak meg a nagy tengeri utazások, a világ a szárazföld belseje helyett az óceánokon túli tájakra összpontosította figyelmét. Ősi kereskedelmi utak, melyek a Duna-völgyén vezettek nyugatról keletre, jelentéktelenekké váltak. Elveszítették politikai és gazdasági jelentőségüket. Kiestek a „Nyugat” érdekszférájából és ez tulajdonképpen más okok miatt tart mindmáig. A második világháború után a világ vezető demokráciái kiszolgáltattak bennünket a Yaltai egyezményben a világ eddig legkegyetlenebb ateista diktatúrájának. Ezek agymosásának eredményeképp még ma is egy csomó „vallásos” ember szavaz a kommunistákra. Ötvenhat után harminchárom évvel összeomlott a „pártállam”. Krisztusi kor, mondta gúnyosan egy volt pufajkás, a váci piacon. Mi, akiknek saját magunknak kellett megharcolnunk a harcunkat, itt maradtunk nyugati ígéretekkel etetve, semmi segélyben nem részesítve. Örököltünk egy óriási nemzetközi adósságot, egy leromlott ipart és egy tönkretett mezőgazdaságot. 
     Tehát a Duna mellett éltem én, a kis templom tövében. Kollonits püspök 1712-ben a városfalon kívülre száműzte a reformátusokat. A gyadai réten volt vesszőből font templomuk, meg Tótfaluba jártak vasárnapi istentiszteletre, csónakkal, mint a kosdiak. Aztán felépítették önálló településüket, Kisvácot, ami ha nem is építészetileg, de lelkileg falu volt, még gyerekkoromban is. Kisvác ma már Vác szerves része. Anyai ágról való őseim közt ott voltak a Jók, (ősi vízimolnár családok) a Tordaiak, Csereklyeiek, Mizserek, Molnárok, Csankiak és sorolhatnám. Amikor a nógrádi várat védték, itt, nem messze Diósjenőtől, ahol a temetődombról a Naszályt látom, kisváci gyerekek a legjobb katonák közé számítottak: Borbély Márton, Csákvári András, Verebélyi János… 
Kisváci emberek, jól megdobált benneteket az élet! Jaj, de sok érdekes esetet tudnék mesélni a régi jegyzőkönyvekből!
     Az 1600-as években több mint negyven vízimalom működött itt. Még a huszadik század elején is harminc. A Nógrád megyei falvak mind idehordták a gabonájukat. „Nem égette meg a lisztet, mint a gépmalom… a’ vót még csak finom!” A dunai szél akárhogyan is szerette őket, a történelem förgetege elsöpörte mindet, egy többszázados értékrenddel együtt.  „Hej, Dunárul fúj a szél, szegény embert mindig ér…” dalolták ezt is a régi lakodalmakon. Esténként, ha évszázados csenkefa zenéjét hallgattam, hallottam a malmokat is, meg látok ma is sok mindent, amit sokan nem látnak, és bennem is zúg a folyó, lakodalmakkor molnárlegények kedve buggyant belőlem elő, amit az úriemberek lenézően és megbotránkozva néztek. Nagybátyám kölcsönkérte a hegedűt a prímástól, és senki se volt megbotránkozva. A „másik pap” meg dúdolta, hogy „édesanyám, kössön kendőt”… Jó ember volt ez a másik-pap, úgy is lehet mondani, hogy édesapám…
     Apám lelkész volt Kisvácon, nagyapám Pócsmegyeren, dédapám Szekszárdon, ükapám lelkész és akadémiai tanár, szépapám, mint annyi más unokatestvér és rokon, kántortanító, a másik ágon volt a nagyanyám dédapja Felsőmocsolád tiszteletes ura… El lehet képzelni, hogy ilyen örökséggel milyen irányvonalat képviselhet az ember, és, hogy miért nem futottam be karriert a „pártállam” idején. Nekem óriási előnyöm van az életben, hogy soha, semmiféle előnyt nem élveztem!

Elvárások…

A Duna valahogy mindig meghatározta életünket. Nem, ez így nem jó! Mi határozzuk meg életünket, vagyis helyünket a világban. Nem, ez se jó! Mi itt vagyunk, és előbb-utóbb rádöbbenünk, hogy mi eleve meghatározottan vagyunk itt és így és ekkor… Nem, ez sem jó, mert valahogy nekünk is beleszólásunk van, vagy lesz a dolgokba… ne menjünk bele ebbe, mert hiányos a műveltségem és kicsi a tehetségem ezeknek a kérdéseknek a megfejtéséhez. A Duna egy eszköz volt arra, hogy jobban megismerjük a természetet és az embereket. Ez mán döfi!
     Itt, a hegyek közötti völgyben, eszembe jut a „túlsó part”, ahol meleg-sárga fövenyen meleg combja közé szorította a lány nyakamat, tréfának szánta és örömbe dermedt az arca. Oh, hogy az idő nem tud megállni!… csak jönnek a feladatok, az életformálás, tanulás, munka. A nagy csalódások, kihűlt combok, a félelem és a fájdalom. A minden-mindegy és a csakazértis. Valahogy, azért bennem mindennek ellenére megmaradt a fiatalság lelkesedése és nem vagyok képes tudomásul venni, hogy elszállt a nyár és meghalt az ifjúság.
     Mért halt volna meg? Él bennem! Igaz az, hogy szép fejed múmiaszerű és kopasz lesz, és ifjúságod álmai úgy foszlanak szét, mint hajnali pára a folyó felett? Egyrészt igaz. Másrészt az is igaz, hogy sok minden nőtt belőled, ami nincs a homlokodra írva. Mert az élet önmagában se nem szép, se nem csúnya. Mindig függ valamitől, legfőképpen tőled! Ezért hát csak azoknak az elvárásoknak tégy eleget, amelyek egybeesnek lelkiismereted szavával. Az emberek elvárásainak nem akarsz eleget tenni, mert nem egyeznek az örök erkölcsi renddel. Isten elvárásainak nem tudsz eleget tenni, nem bírsz! Ekkor rúgnak beléd az emberek, akkor emel föl az Isten.

A csónakház…

Szép volt a csónakház teraszáról a táj, a hegyek, melyek nagyságuk miatt mindig közelebb látszanak, mint az apró tárgyak, a fűz és nyárfaerdők, meg a vízparti házak kertjei. Szép. Ez a legjobb kifejezés. Van jó, van érdekes, csodálatos, sorolhatnánk. A Duna szép, környezetével együtt, a nő is szép meztelenül, de azért kell a menyasszonyi ruha. Az Öreg, aki időtlen, örökifjú, bár öregnek hívtam, de menyasszonyosan csillogott. Pártája volt a túlsó parti fűzkoszorú és a selymes part a szoknyája. Öregnek csak a rövidség kedvéért neveztem. E kifejezés azoknak járt, akiket szerettem, apámat is így hívtam, de a nőmnek is ezt mondtam néha önkéntelenül. Később a fiamnak… A Folyó az én kedves, lágykezű menyasszonyom, aki az örvényekben megkímélte életemet, és amikor magányos voltam, lefeküdtem a szélében és simogatott, simogatott. Amikor valaki elmegy örökre… amikor kilépnek az életedből, akiket szerettél…. A dunaparton igazi szerelmek szövődtek. Ma ezt a szót a „viszonyra”, szexre, a pornóba süllyedt érzékiségre használják. Természetesen régen se volt mindenki szerelmes, aki szeretkezett, vagy házasodott. Ma már nem is szerelmeskedünk, hanem „közösülünk”. Mintha azt mondanám: bevacsoráztam. Vagy, hogy lepakoltam a székletemet. Gondolkoztam akkor; Lehet nevetségesnek tartani a szerelmet, ha azt nézem, valakit felruházok egy csomó tulajdonsággal, és egyébként is, a szerelem akkora, mint az egyén belső lelki töltése. Ha mindez lelki kivetítés, akkor a természet tréfája. Igen ám, de ha a másik is így van velünk? Akkor ez nagy dolog! Hogy bemocskoltuk a szerelmet! Mocskosak lettünk, mint az olajos, szennyezett dunavíz, mely sötéten és büdösen hömpölygi be a tiszta partokat!

Milyen szép a pesti dunapart…

A Dunába dobálták a törökök a hullákat, amikor „Sátán Ibrahim”, a budai, Dunakeszitől Nagymarosig kiirttatta a magyar lakosságot. Később megtelepedtek itt svábok. Szorgos, magyar-érzelművé vált nép. Ha magyar-német meccs volt, ezek a fiúk a magyaroknak drukkoltak gimnazista koromban, bár erősen tartották sváb hagyományaikat. Őket is megtizedelték a második világháború után, mintha valami közük lett volna az őrült Hitlerhez… A Duna folyik lágyan, csendben. Nem tud beszélni, de mi tudunk. Tudjuk, hogy a gonosz nyilasok lelőtték a zsidókat a pesti rakparton. Milyen szép a pesti dunapart… éjjel… kivilágítva… Van ott egy kávéház, naplementés délután újságíró barátom kinézett a nagy üvegfalon, nézd, a Vár, mondta… hát nem romantikus? Az, feleltem és a kávéspohár mellé húztam a hamutartót. Onnan lövette a várost, ágyúztatta polgárainkat az osztrák császár embere, mondottam halkan. Aztán szótlanul kijöttünk, lementünk a rakpart lépcsőjére. A Duna összeszorítva, barnán, városszínűen rohant a kőpartok között. Sietett, hogy kavicsos tájra és libaparéjos legelőkre érjen.

Ha újra születnék…

Sok mindenen gondolkoztam a dunaparton. Mondhatnám, életem felét ott töltöttem. Mármint annak a résznek a felit, amit szülőföldemen töltöttem, mert múltak az évtizedek és életem nagyobb részét síkságon, meg hegyvidéken tengettem. Valamelyik évben gyűlésre mentem és volt egy-két órai időm, hát leültem a parton. Nézelődtem. Szívtam a dunaszagot. Azt a jellegzetes illatot, amelyben benne van a korhadó uszadékfa, az iszap szaga, a fűzlevelek illata, néha a kis parti virágok apró szellőre fel-felillanó illatai. Meg a halászladikok kátrányszaga… Egyszer egy alsógödi költőnő hányingert kapott tőle, mi meg csodálkoztunk, hiszen ez a fajta kátrányszag ó, milyen kedves tavasszal, régi tavaszokat juttat eszünkbe és a jövő csónakázásait… Igen, sok minden attól függ, milyen emlékek kapcsolódnak hozzá… A kollégiumi fiúk, lányok körbevihogtak volna, ha tudják, hogy ha hazaérek Kisvácra, mélyen beszívom nem csak a széna, hanem az istállószagot is. Hogy őszinte legyek, mondtam az Öregnek, nem is tudom, hogy miért nem maradtam itthon, melletted és rajtad.  Hányszor mondták pajtásaim: ne tanulj tovább, maradj velünk, többet fogsz keresni, mint az értelmiségiek! Igen. Lettem volna egy alkalmazott a sok közül. Leteszem a nyolc órát, amiből négyet ledolgozok és elfelejtem a munkahelyet. Hálátlan föladatnak tűnik néha ez az egész emberekkel-foglalkozó hivatás. Aztán úgy elsuhant bennem minden és megszólalt bennem a hangom, a nagyon csendes, a régi… hogyha újra születnék… mindent ugyanúgy csinálnék, mint eddig…