Özvegy Hlacsányiné, született Tóth Evelin, akit mindenki csak Evikének hívott, 1992 őszén undorral és gyűlölettel húzta a tönkrement partvisra tekert felmosórongyot a hétkúti Polgármesteri Hivatal szürke-fekete betonlapokkal borított folyosóján. Elege volt már mindenből. A szürke-szomjas lapokból, a Tanácsházából Városházává "avandzsált" fészekből, amiben 92-re tulajdonképpen semmi sem változott. Elege volt Golonkai tanácselnökelvtársból, Hétkút város polgármesterré ütött lovagjából, aki ugyanazokat a baromságokat sütötte el, ha találkoztak, megunta a maguknak hajtó-mosolygó hivatalnokokat, különösen Mammerlnét, született Kovács Irmát, aki a rendszer-rendetlenség előtt csak egyszerű pénzügyes volt, aki hajtott a maga mosolya érvényességért, most meg jegyzőasszonynak titulálják. Hlacsányiné köpött egyet, a kövön a Domestosos víz kicsit felturbózta az exkrétumot, majd fehér habja hűlő párájával simult bele a történelmi betonkockákba.
     Hlacsányiné, született Tóth Evelin /akit mindenki csak Evikének hívott/, ezen a borongós őszi héten dolgozott utoljára, mert nyugdíjazását kérte. Ez így igaz és tulajdonképpen nem igaz, mert 1992-ben Magyarországon még minden párbeszéd alaphelyzete az volt, hogy a kérdés, kérés mögött a megszólaló is, meg a megszólított is tudta, hogy a dolog másról szól, mint ami a szavakban kifejeződik. Ilyen kétértelmű világban fordulhatott elő, hogy 2004-ben, egy bizonyos M. Péter miniszterelnök azt mondta, hogyha 6 óráig NEM, akkor én sem. Erre a többértelműséghez szokott, sorok közt is olvasni tudó, "régi garnitúra", azt mondta, hogy "késett az órájuk". No, így járt Evike is, csak akkor még nem tudta, hogy tőle tisztább gallért hordozók is járhatnak így. Mert Evike bármennyire is utálta a régi világot, mégiscsak abból nőtt ki, mint Horthy-időkben ültetett, de a szocializmus napfényénél termő diófa.
     A köpéshez visszatérve. Evike nemcsak a munkáját áldotta meg vele, hanem egész múltját is. Ebből látszik, hogy mi a különbség a bagolyköpet és az ember… a turha közt. A bagolynál tudható, hogy mit evett aznap. Az embernél? Az embernél az látszik, hogy mit összeevett egész életében! A végéről kezdve: Evike tulajdonképpen azt gondolta, azt akarta, azt szerette volna, hogy kicsivel több bért kapjon azért a nyolc órás munkáért, amit három órában teljesített. Ez, úgy vélte, jár neki. És azt is gondolta, hogy más is ezt gondolja, ezért egész egyszerűen azt mondta Mammerlné született Kovács Irmának, a régi pénzügyesnek és az ujjság új jegyzőjének, hogy nyugdíjba szeretne vonulni. Hlacsányiné abból az általa jól ismert helyzetből indult ki, hogy ha mond valamit, akkor a másik, mint régen, tudni fogja, hogy hova akar kilyukadni, ezért egyezkedésre kerül sor. Mondjuk;
     - Evike! Ezt nem teheti velünk! Hiszen maga egy régi bútordarab! Már legalább pontosan 24 éve van köztünk. Ne menjen még nyugdíjba! A fia már felnőtt, önálló életet kezdett, maga meg úgysem tudna mit kezdeni magával, hiszen maga egy örökmozgó!
Másik szövegváltozatban, valami ilyesfélében reménykedett:
     - Evike! Bírja már ki ezt az egy évet! Magának is jobb lesz, mert összejön a közalkalmazotti jubileumi jubileum-pénz! Aztán lehet, hogy az új költségvetésben kicsit rá tudunk startolni a pénzére, hiszen nyugdíj előtt áll! Nem mindegy, hogy az ember milyen pénzzel megy a nyugdíjba!
Ehelyett, Mammerlné, született Kovács Irma, korábbi pénzügyes, most a város jegyzőasszonya, azt nyilatkozta, hogy:
     -Jó.
     Özvegy Hlacsányiné előtt elsötétült a világ s ebből a sírmélyi feketéből férje, Iván hangját hallotta, aki a "sajnálatos csehszlovákiai események" áldozata volt, amint azt mondja /fentről lefelé eső hanglejtéssel/: "Hát tökön baszom magamat!"
     Ez utóbbi művelet, több ok miatt, de elmaradt.
     A felmosórongyot rutinos partvisnyél-forgatással ejtette a sötétszürke lébe, aztán fegyvereit testhez állítva elballagott a férfi mosdó irányába, ahol egy fél négyzetméteren kellett elrejtenie a kosz eltüntetéséhez szükséges kosztalanítókat. A mosdócsap megint szörcsögött /"le van szarva"/, kezet mosott, aztán leült a folyosóra és akkurátusan bekrémezte a kezét, a "Munkavédelmi kézkrémmel". Gondolatban egy katedrálist látott, az volt a neve: A ROHADTAK. Az emlékek e szent helyére lépdeltek komótosan Hétkút emberei, szépen sorba, de ez a sor sosem a valódi sort jelentette, mert "abban az időben" nem igazán lehetett tudni, hogy aki látszólag hátrébb van, az ténylegesen nincs-e előrébb. Golonkai is valahogy a középtájékon volt. Szemüvege és elvékonyodó ujjai azt sugallták az embernek, hogy ez egy típusos hivatalnok, aki végrehajtja a végrehajtandókat, figyelmes a takarítónőkre, és sosem felejti el, hogy a pénzügyi csoport mely tagjának mikor van a neve napja. Szóval egy nett ember volt.
     1969-ben, mikor a "sajnálatos csehszlovákiai események" befejeződtek, akkor még Mancika volt a tanácselnökasszony. Gyűrűs Mancika, aki akkor - eléggé egyedülálló módon - éppen elvált kategóriában létezett, s mint ilyen számos pletykára adott okot; "Hát, igen, volt az a szürke, felsliccelt oldalú kosztümje! Jól nézett ki benne és hasa sem volt, csak az a két bő melle. Ha férfi lennék; csak megkívánnám! Megkívánták, de több esze volt, mint nekem, aki" nem akarta másnak adni magát! Ez volt özvegy /fiatal/ Hlacsányiné véleménye 1972-ben, mikor Mancikát, mindenki szeretett tanácselnöknőjét korkedvezménnyel nyugdíjazták. Húsz évvel később, amikor az utolsó héten, elárvultan ült a piszkos-szürke folyosón és kezét a "Munkavédelmi kézkrémmel" gyógyította, azt gondolta: hogy Mancika egy büdös kurva volt, aki szeretett kefélni. Persze, kicsit mindenki /hisz Iván is, az a hülye/, de Mancika nemcsak hogy szeretett kefélni, de célirányosan, mondhatni tudatosan baszott, sőt baszatta magát! /Nahát, gondolta özvegy Hlacsányiné született…/ Rendes férje valami ügyész, vagy megyei főügyész volt, szóval egy olyan ember, aki nem tátog a bíróságokon, hanem főnök. Elváltak. Miért, miért se, senki se tudja. De tény, ami tény, hogy akkor körül lett tanácselnök asszony, és az se ment volna a megyei főkutyák nélkül. Mert kellett hozzá a Párt, ennek meg amannak a bólintása, szóval valami suskus biztos volt a dologban. Csak úgy szárazon, senkiből se lehetett tanácselnök elvtársnő, annyi biztos!
     1969-ben, hogy idekerült, emlékezett rá, csak nők dolgoztak itt. "A tanácsháza mégis úgy volt megépítve, mintha férfiak is lennének, mert volt rendes férfivécé is, de azt senki se használta. Mellette volt két fakk pottyantós is, de soha senki nem nyitott be, mert ahogy mondom, férfi egy se vót. Aztán valahogy hetven tájékán kezdett egyre többet bejövögetni a Ladányi emberorvos, aki ilyen munkahelyi egészségügyi vagy alkalmassági vagy, a fene se tudja mi vót, mert körbenézegette az asszonyokat, papírokat töltögetett ki, vérnyomást mért, de én láttam a szemén, hogy Mancikáért volt oda, de nagyon. Az ember már csak úgy van, hogy másként mosolyog a kirakatban lévő karórájára, mint a saját kezén lévőre. Ladányi doktor meg éppen elvált a gyógyszerésznőtől, így nem maradt saját órája, csak a kirakati. Aztán a végrehajtó bizottságba is bekerült, de sose derült, ki hogy mit hajtanak, csak a kávéscsészék meg a teméntelen cigarettacsikk maradt utánuk." Aztán jöttek Mancika túlórái, ami teljesen felborította a takarítási sorrendet. Soha nem lehetett tudni, hogy a tanácselnök asszony mikor szól ki a folyosóra, hogy:
     - Evike! Hagyja azt a dolgot holnapra! Most menjen, legyen szíves, mert még fontos elintéznivalóink vannak! Majd ÉN bezárok! - és jobb kezével a füle mögül kicsit feltolta a haját. "No, ezt a mozdulatot ismerem ám!"
     "Hazamentem, hogy holnap nyolc előtt jöhessek, bevégezni a tegnapi félbe maradtat. Ekkortájt volt, hogy az egyik férfipottyantóst átalakíttatta az elnök asszony zuhanyzóvá, merthogy az esküvőket is ő csinálta, s azt mondta "nem várhatják el tőlem az elvtársak, hogy ilyen alkalmakkor ne legyek teljesen nett". A hajtóbizottság nem akarta elvárni tőle, így lett a hétkúti tanácsházán a férfi vécében zuhanyozó. Evike ezt másként látta, mert gyereket ő is szült, s tudta mi a módja, csínja-bínja, baja-öröme az együttléteknek, amik jól is sikeredtek, de esetleg az ember nem kapta el azt a pillanatot, amikor túlcsordul a boldogság. Eleget takarította az elnök asszony szobáját, ismerte minden szőnyegből kiégett mélyedését, asztalát, annak elrendezését, naptárjának az éllel bezáródó szögét, foteljei régi sikerekről árulkodó bor- és kávéfoltjait. Szóval Evike a ház foltszakértője volt, amit vizsga nélkül, amolyan kéretlenül sajátított el, vagy varródott a nyakába.
     A faluban azt suttogták, hogy Ladányi emberorvos injekciózza magát, merthogy amit Ő teljesít, az egy fehér májú nőt is megszégyenít. Ezt a képet nagyban valószínűsítette, hogy a faluban csak neki volt nyugati autója, egy sötétzöld Peugeot. Arról koppintották a Lada Samarát. A doktor úr furcsa helyekre járt, például Budapestre, rendszeresen. Egy napra, kettőre, a fene tudja. Furcsa emberek ültek mellette és furcsa házat épített: utcafrontra keresztbe, egy egyablakosat, de az irtó nagy volt, vastagkéményű, amiben az ablak alatt, elkerítve, kavicsok voltak, rajta meg mindenféle érdekes növények. Az emberek elfogadták, hogy a ház magasodásának arányában kerültek tartósabb betegállapotba a mesteremberek. Kőművesek, ácsok, bádogosok, víz- és villanyszerelők, központi fűtésszerelők, stb. Ladányi emberorvos állandóan pörgött-forgott, de egyre többet a tanácsházán, de ezt is és mindent elnéztek neki, mert bár nem volt szakmája a fogorvoslás, gond nélkül /ötven forintért/ kihúzta a szenvedő baját. Aztán elérkezett a pillanat, amikor már nem volt más hátra, mint előre: a hajtóbizottságnak bejelentették, hogy Tiboldiné, született Gyűrűs Magdolna, akit mindenki csak Mancikának hívott és Dr. Ladányi Ervin, Hétkút körzeti orvosa házasságot kíván kötni. A házasságkötésnek törvényi akadálya nem lévén, a frigy megköttetett.
     Ezen a szigorúan állami és /mivel második házasság/ szorosan szolid ceremónián debütált először Hétkút Tanácsházájának ifjú és egyben első hímnemű tagja, mint tanú, Golonkai Géza /a kollégáknak csak Gézike, mert nagyon csenevész fiúcska volt/, akit az adósokhoz suvasztottak be, hogy majd jó lesz még valamire. Gézike aranyos fiú volt, amolyan kamasz, mondhatni, bár teljesen másként viselkedett, mint a kamaszok, mert rövid volt a haja, mosolygott és előre köszönt az embernek. Vasalt nadrágja hibátlannak tűnt, s Evike gyakran elgondolkodott azon, hogy miként is vannak a dolgok. "Hogy van az, hogy itt ez a Gézike, aki olyan aranyos, meg ott a vele hasonló korúak, kint a faluban, akik eljárnak ide meg oda, a hajuk ráér a fülükre, sőt van olyan is, aki tisztára úgy néz ki, mint egy lány, valami lehetetlen zenéket hallgatnak azokon a hülye táskarádióikon, ordítanak, mint ahogy az egész öltözetük kiordít Hétkút áttekinthető viszonyaiból. Jó, templomba nem járnak, "ezt tiltsák most", de biztosan voltak bérmálkozók!
     Aztán vébétitkár lett, tanácselnök, most meg, hogy "Konyec, Továris!": polgármester. Amikor még nett pénzügyes volt, akkor még Dorelli Miklós vezette a Tanácsházát. "Ki mindenki megfordult itt! Uramatyám!" Olyan furcsán tudott nézni, meg mosolyogni. Olyan, mintha az arca azon a szinten lenne, mint valamennyi emberé, de valahogy mégis az volt a takarítónő benyomása, hogy feljebb van az arca, és csak úgy lejön, mosolyogni, szót váltani. Dorelli mindig azt mondta, hogy demokrácia van, de ez valahogy úgy nézett ki, mint aki lejött a demokráciába, kicsit elidőz, aztán visszamegy. Hova is? Az irodájába. Azt mindig ő zárta, és csak délelőttönként, amikor maga is az épületben volt, akkor engedte, hogy egy kicsit takarítson az asszony. Volt az asztalán egy behóvet telefon, vagy mi a nyavalya, szóval egy telefonkagyló, alatta meg a ferde dobozon mindenféle kapcsolók, meg lámpák. Volt úgy, hogy az asszony az eltolható üvegű könyvszekrényben - ahol az 52 darabos Lenin-összes barnult -, törölgette a port, amikor a jobbszélső lámpa kigyulladt s valami éktelen berregés hallatszott, akkor mondta Dorelli elvtárs;
     - Evike, most menjen ki, legyen szíves, mert FONTOS telefonom van! 
Hlacsányiné értette a dolgot, bár utálta a fontos telefonokat, mert ezek valahogy többször is beleszóltak az életébe. Először 1968 táján. Addig úgy gondolta, hogy a világ elég gömbölyű, hogy odabújjon valamelyik görbületéhez, de akkor, ez a nemnormális Iván, a férje, be volt lázasodva, de teljesen. Ő háztartásbeli volt, Iván meg a Forgácsolóban dolgozott, mint esztergályos, mellékesen, pedig munkásőr volt az istenadta, amit nagyon szeretett. A haverok miatt, a pia miatt, a kiruccanások miatt, meg a munkásmozgalmi káposztás-katyvasz miatt. És akkor ez a hülye, tényleg azt gondolta, hogy itt valami kurva nagydolog történik. Mint derék tartalékos őrmester, a Haza megkívánta őt, amire nagyon büszke volt. Pedig csak a magyarok átmentek a csehekhez, kicsit masírozgattak, fostorogtak egy sort, aztán kész, vége, jöttek az oroszok, s ahogy az lenni szokott a dolog elintéződött. Ám jött egy fontos telefon, meg két civil ruhás figura, akik előbb bekéretőztek Hlacsányiék egy szoba-konyha /"lengőajtós francia vécé az udvaron"/ totál-komfortjukba, majd némi hangsúlyosan komolykodó rutintalansággal közölték Evikével, hogy férje, az Iván, kötelességteljesítés közben életét áldozta a HAZÁÉRT. 
     Tóth Evelin összeomlott. Nagyon szerette Ivánt, s csak a lassan csúszó évekkel együtt nőtt benne előbb az elkeseredettség, aztán a harag, majd a gúny, végül az utálat, ami összhatásában odáig vezetett, hogy kétféle Iván alakult ki benne. Az egyik az a mackós férj, aki mindig jókedvű volt és mosolygós, aki gyermeki mosollyal tette terebélyes fejét kopasz hasára, majd jobb kezével beletúrt a "nuni bundájába", kicsit meghúzkodta azt, és azt mondta, "most megkócolom", meg a másik Iván: "ez a hülye barom, aki beitta a szocik meg a kommunisták kábítószerét", akiből áldozat lett, 56 kései munkásmártírja. Állam  Bá’ eltemette Hősi Halottját, és kenyeret adott az árván maradt gyermek /Robika/ édesanyjának, méghozzá bizalmi helyre, a Tanácsháza takarítónője lehetett. 1994-ben "mikor a komunisták, kommunisták, bolsevikok/kek/, vörösök, kunbéláék, meg akik állva maradtak; visszajöttek", addigra már kétféle nyugdíjas klub lett, az egyiket úgy hívták, hogy /falusi/ Városi Nyugdíjas Klub, a másikat meg úgy, hogy /igényjogosultak/ Honvédségi Nyugdíjas Klub. Számos dologban nem értettek egyet, pl.: az "igényjogosultak" szerint nekik jár a magasabb "nyögdíj", mert ők a HAZÁT védték. Kontra falusi-városi: "mi építettük". Abban azonban nem volt nézetkülönbség, hogy Ivánék: "kurva részegek voltak, amikor Lévánál nem tudták bevenni a kanyart". Ez a megegyezés azonban sosem jutott el özvegy Hlacsányi Ivánné, született Tóth Evelinhez, aki egyik társulatnak sem volt tagja, mert ő az ezredfordulóra nem csak a saját, de mások, magasabb építményeken állók kürtjét is alaposan fújta, fújdogálta.
     Kézfején a bőre lassan beitta a krémet. Ahogy végignézett a folyosó ronda, szürke-fekete betonlapjain, az jutott eszébe, hogy holnap van a hónap nevezetes csütörtökje, amikor testületi ülés van. "Megint jól összebasszák a folyosót!" Jön Golonkai polgármester úr, aki valamikor nagyon elvtárs volt, a jegyzőasszony, no meg a kilenc ártatlan bárány, akik mind 1990 után tértek észre, hitre, saját zsebre és fontosságuk tudatára. Képzelete vetítővásznára emelte a képviselőket, egyenként megforgatta őket, mint egyre jobban beszáradó ujjait a tenyerében.