Cegléd József
A beteg város
részlet
Özvegy Hlacsányiné, született Tóth
Evelin, akit mindenki csak Evikének hívott, 1992 őszén undorral és gyűlölettel
húzta a tönkrement partvisra tekert felmosórongyot a hétkúti Polgármesteri
Hivatal szürke-fekete betonlapokkal borított folyosóján. Elege volt már
mindenből. A szürke-szomjas lapokból, a Tanácsházából Városházává "avandzsált"
fészekből, amiben 92-re tulajdonképpen semmi sem változott. Elege volt
Golonkai tanácselnökelvtársból, Hétkút város polgármesterré ütött lovagjából,
aki ugyanazokat a baromságokat sütötte el, ha találkoztak, megunta a maguknak
hajtó-mosolygó hivatalnokokat, különösen Mammerlnét, született Kovács Irmát,
aki a rendszer-rendetlenség előtt csak egyszerű pénzügyes volt, aki hajtott
a maga mosolya érvényességért, most meg jegyzőasszonynak titulálják. Hlacsányiné
köpött egyet, a kövön a Domestosos víz kicsit felturbózta az exkrétumot,
majd fehér habja hűlő párájával simult bele a történelmi betonkockákba.
Hlacsányiné,
született Tóth Evelin /akit mindenki csak Evikének hívott/, ezen a borongós
őszi héten dolgozott utoljára, mert nyugdíjazását kérte. Ez így igaz és
tulajdonképpen nem igaz, mert 1992-ben Magyarországon még minden párbeszéd
alaphelyzete az volt, hogy a kérdés, kérés mögött a megszólaló is, meg
a megszólított is tudta, hogy a dolog másról szól, mint ami a szavakban
kifejeződik. Ilyen kétértelmű világban fordulhatott elő, hogy 2004-ben,
egy bizonyos M. Péter miniszterelnök azt mondta, hogyha 6 óráig NEM, akkor
én sem. Erre a többértelműséghez szokott, sorok közt is olvasni tudó, "régi
garnitúra", azt mondta, hogy "késett az órájuk". No, így járt Evike is,
csak akkor még nem tudta, hogy tőle tisztább gallért hordozók is járhatnak
így. Mert Evike bármennyire is utálta a régi világot, mégiscsak abból nőtt
ki, mint Horthy-időkben ültetett, de a szocializmus napfényénél termő diófa.
A köpéshez
visszatérve. Evike nemcsak a munkáját áldotta meg vele, hanem egész múltját
is. Ebből látszik, hogy mi a különbség a bagolyköpet és az ember… a turha
közt. A bagolynál tudható, hogy mit evett aznap. Az embernél? Az embernél
az látszik, hogy mit összeevett egész életében! A végéről kezdve: Evike
tulajdonképpen azt gondolta, azt akarta, azt szerette volna, hogy kicsivel
több bért kapjon azért a nyolc órás munkáért, amit három órában teljesített.
Ez, úgy vélte, jár neki. És azt is gondolta, hogy más is ezt gondolja,
ezért egész egyszerűen azt mondta Mammerlné született Kovács Irmának, a
régi pénzügyesnek és az ujjság új jegyzőjének, hogy nyugdíjba szeretne
vonulni. Hlacsányiné abból az általa jól ismert helyzetből indult ki, hogy
ha mond valamit, akkor a másik, mint régen, tudni fogja, hogy hova akar
kilyukadni, ezért egyezkedésre kerül sor. Mondjuk;
- Evike!
Ezt nem teheti velünk! Hiszen maga egy régi bútordarab! Már legalább pontosan
24 éve van köztünk. Ne menjen még nyugdíjba! A fia már felnőtt, önálló
életet kezdett, maga meg úgysem tudna mit kezdeni magával, hiszen maga
egy örökmozgó!
Másik szövegváltozatban, valami ilyesfélében
reménykedett:
- Evike!
Bírja már ki ezt az egy évet! Magának is jobb lesz, mert összejön a közalkalmazotti
jubileumi jubileum-pénz! Aztán lehet, hogy az új költségvetésben kicsit
rá tudunk startolni a pénzére, hiszen nyugdíj előtt áll! Nem mindegy, hogy
az ember milyen pénzzel megy a nyugdíjba!
Ehelyett, Mammerlné, született Kovács
Irma, korábbi pénzügyes, most a város jegyzőasszonya, azt nyilatkozta,
hogy:
-Jó.
Özvegy Hlacsányiné
előtt elsötétült a világ s ebből a sírmélyi feketéből férje, Iván hangját
hallotta, aki a "sajnálatos csehszlovákiai események" áldozata volt, amint
azt mondja /fentről lefelé eső hanglejtéssel/: "Hát tökön baszom magamat!"
Ez utóbbi
művelet, több ok miatt, de elmaradt.
A felmosórongyot
rutinos partvisnyél-forgatással ejtette a sötétszürke lébe, aztán fegyvereit
testhez állítva elballagott a férfi mosdó irányába, ahol egy fél négyzetméteren
kellett elrejtenie a kosz eltüntetéséhez szükséges kosztalanítókat. A mosdócsap
megint szörcsögött /"le van szarva"/, kezet mosott, aztán leült a folyosóra
és akkurátusan bekrémezte a kezét, a "Munkavédelmi kézkrémmel". Gondolatban
egy katedrálist látott, az volt a neve: A ROHADTAK. Az emlékek e szent
helyére lépdeltek komótosan Hétkút emberei, szépen sorba, de ez a sor sosem
a valódi sort jelentette, mert "abban az időben" nem igazán lehetett tudni,
hogy aki látszólag hátrébb van, az ténylegesen nincs-e előrébb. Golonkai
is valahogy a középtájékon volt. Szemüvege és elvékonyodó ujjai azt sugallták
az embernek, hogy ez egy típusos hivatalnok, aki végrehajtja a végrehajtandókat,
figyelmes a takarítónőkre, és sosem felejti el, hogy a pénzügyi csoport
mely tagjának mikor van a neve napja. Szóval egy nett ember volt.
1969-ben,
mikor a "sajnálatos csehszlovákiai események" befejeződtek, akkor még Mancika
volt a tanácselnökasszony. Gyűrűs Mancika, aki akkor - eléggé egyedülálló
módon - éppen elvált kategóriában létezett, s mint ilyen számos pletykára
adott okot; "Hát, igen, volt az a szürke, felsliccelt oldalú kosztümje!
Jól nézett ki benne és hasa sem volt, csak az a két bő melle. Ha férfi
lennék; csak megkívánnám! Megkívánták, de több esze volt, mint nekem, aki"
nem akarta másnak adni magát! Ez volt özvegy /fiatal/ Hlacsányiné véleménye
1972-ben, mikor Mancikát, mindenki szeretett tanácselnöknőjét korkedvezménnyel
nyugdíjazták. Húsz évvel később, amikor az utolsó héten, elárvultan ült
a piszkos-szürke folyosón és kezét a "Munkavédelmi kézkrémmel" gyógyította,
azt gondolta: hogy Mancika egy büdös kurva volt, aki szeretett kefélni.
Persze, kicsit mindenki /hisz Iván is, az a hülye/, de Mancika nemcsak
hogy szeretett kefélni, de célirányosan, mondhatni tudatosan baszott, sőt
baszatta magát! /Nahát, gondolta özvegy Hlacsányiné született…/ Rendes
férje valami ügyész, vagy megyei főügyész volt, szóval egy olyan ember,
aki nem tátog a bíróságokon, hanem főnök. Elváltak. Miért, miért se, senki
se tudja. De tény, ami tény, hogy akkor körül lett tanácselnök asszony,
és az se ment volna a megyei főkutyák nélkül. Mert kellett hozzá a Párt,
ennek meg amannak a bólintása, szóval valami suskus biztos volt a dologban.
Csak úgy szárazon, senkiből se lehetett tanácselnök elvtársnő, annyi biztos!
1969-ben,
hogy idekerült, emlékezett rá, csak nők dolgoztak itt. "A tanácsháza mégis
úgy volt megépítve, mintha férfiak is lennének, mert volt rendes férfivécé
is, de azt senki se használta. Mellette volt két fakk pottyantós is, de
soha senki nem nyitott be, mert ahogy mondom, férfi egy se vót. Aztán valahogy
hetven tájékán kezdett egyre többet bejövögetni a Ladányi emberorvos, aki
ilyen munkahelyi egészségügyi vagy alkalmassági vagy, a fene se tudja mi
vót, mert körbenézegette az asszonyokat, papírokat töltögetett ki, vérnyomást
mért, de én láttam a szemén, hogy Mancikáért volt oda, de nagyon. Az ember
már csak úgy van, hogy másként mosolyog a kirakatban lévő karórájára, mint
a saját kezén lévőre. Ladányi doktor meg éppen elvált a gyógyszerésznőtől,
így nem maradt saját órája, csak a kirakati. Aztán a végrehajtó bizottságba
is bekerült, de sose derült, ki hogy mit hajtanak, csak a kávéscsészék
meg a teméntelen cigarettacsikk maradt utánuk." Aztán jöttek Mancika túlórái,
ami teljesen felborította a takarítási sorrendet. Soha nem lehetett tudni,
hogy a tanácselnök asszony mikor szól ki a folyosóra, hogy:
- Evike!
Hagyja azt a dolgot holnapra! Most menjen, legyen szíves, mert még fontos
elintéznivalóink vannak! Majd ÉN bezárok! - és jobb kezével a füle mögül
kicsit feltolta a haját. "No, ezt a mozdulatot ismerem ám!"
"Hazamentem,
hogy holnap nyolc előtt jöhessek, bevégezni a tegnapi félbe maradtat. Ekkortájt
volt, hogy az egyik férfipottyantóst átalakíttatta az elnök asszony zuhanyzóvá,
merthogy az esküvőket is ő csinálta, s azt mondta "nem várhatják el tőlem
az elvtársak, hogy ilyen alkalmakkor ne legyek teljesen nett". A hajtóbizottság
nem akarta elvárni tőle, így lett a hétkúti tanácsházán a férfi vécében
zuhanyozó. Evike ezt másként látta, mert gyereket ő is szült, s tudta mi
a módja, csínja-bínja, baja-öröme az együttléteknek, amik jól is sikeredtek,
de esetleg az ember nem kapta el azt a pillanatot, amikor túlcsordul a
boldogság. Eleget takarította az elnök asszony szobáját, ismerte minden
szőnyegből kiégett mélyedését, asztalát, annak elrendezését, naptárjának
az éllel bezáródó szögét, foteljei régi sikerekről árulkodó bor- és kávéfoltjait.
Szóval Evike a ház foltszakértője volt, amit vizsga nélkül, amolyan kéretlenül
sajátított el, vagy varródott a nyakába.
A faluban
azt suttogták, hogy Ladányi emberorvos injekciózza magát, merthogy amit
Ő teljesít, az egy fehér májú nőt is megszégyenít. Ezt a képet nagyban
valószínűsítette, hogy a faluban csak neki volt nyugati autója, egy sötétzöld
Peugeot. Arról koppintották a Lada Samarát. A doktor úr furcsa helyekre
járt, például Budapestre, rendszeresen. Egy napra, kettőre, a fene tudja.
Furcsa emberek ültek mellette és furcsa házat épített: utcafrontra keresztbe,
egy egyablakosat, de az irtó nagy volt, vastagkéményű, amiben az ablak
alatt, elkerítve, kavicsok voltak, rajta meg mindenféle érdekes növények.
Az emberek elfogadták, hogy a ház magasodásának arányában kerültek tartósabb
betegállapotba a mesteremberek. Kőművesek, ácsok, bádogosok, víz- és villanyszerelők,
központi fűtésszerelők, stb. Ladányi emberorvos állandóan pörgött-forgott,
de egyre többet a tanácsházán, de ezt is és mindent elnéztek neki, mert
bár nem volt szakmája a fogorvoslás, gond nélkül /ötven forintért/ kihúzta
a szenvedő baját. Aztán elérkezett a pillanat, amikor már nem volt más
hátra, mint előre: a hajtóbizottságnak bejelentették, hogy Tiboldiné, született
Gyűrűs Magdolna, akit mindenki csak Mancikának hívott és Dr. Ladányi Ervin,
Hétkút körzeti orvosa házasságot kíván kötni. A házasságkötésnek törvényi
akadálya nem lévén, a frigy megköttetett.
Ezen a szigorúan
állami és /mivel második házasság/ szorosan szolid ceremónián debütált
először Hétkút Tanácsházájának ifjú és egyben első hímnemű tagja, mint
tanú, Golonkai Géza /a kollégáknak csak Gézike, mert nagyon csenevész fiúcska
volt/, akit az adósokhoz suvasztottak be, hogy majd jó lesz még valamire.
Gézike aranyos fiú volt, amolyan kamasz, mondhatni, bár teljesen másként
viselkedett, mint a kamaszok, mert rövid volt a haja, mosolygott és előre
köszönt az embernek. Vasalt nadrágja hibátlannak tűnt, s Evike gyakran
elgondolkodott azon, hogy miként is vannak a dolgok. "Hogy van az, hogy
itt ez a Gézike, aki olyan aranyos, meg ott a vele hasonló korúak, kint
a faluban, akik eljárnak ide meg oda, a hajuk ráér a fülükre, sőt van olyan
is, aki tisztára úgy néz ki, mint egy lány, valami lehetetlen zenéket hallgatnak
azokon a hülye táskarádióikon, ordítanak, mint ahogy az egész öltözetük
kiordít Hétkút áttekinthető viszonyaiból. Jó, templomba nem járnak, "ezt
tiltsák most", de biztosan voltak bérmálkozók!
Aztán vébétitkár
lett, tanácselnök, most meg, hogy "Konyec, Továris!": polgármester. Amikor
még nett pénzügyes volt, akkor még Dorelli Miklós vezette a Tanácsházát.
"Ki mindenki megfordult itt! Uramatyám!" Olyan furcsán tudott nézni, meg
mosolyogni. Olyan, mintha az arca azon a szinten lenne, mint valamennyi
emberé, de valahogy mégis az volt a takarítónő benyomása, hogy feljebb
van az arca, és csak úgy lejön, mosolyogni, szót váltani. Dorelli mindig
azt mondta, hogy demokrácia van, de ez valahogy úgy nézett ki, mint aki
lejött a demokráciába, kicsit elidőz, aztán visszamegy. Hova is? Az irodájába.
Azt mindig ő zárta, és csak délelőttönként, amikor maga is az épületben
volt, akkor engedte, hogy egy kicsit takarítson az asszony. Volt az asztalán
egy behóvet telefon, vagy mi a nyavalya, szóval egy telefonkagyló, alatta
meg a ferde dobozon mindenféle kapcsolók, meg lámpák. Volt úgy, hogy az
asszony az eltolható üvegű könyvszekrényben - ahol az 52 darabos Lenin-összes
barnult -, törölgette a port, amikor a jobbszélső lámpa kigyulladt s valami
éktelen berregés hallatszott, akkor mondta Dorelli elvtárs;
- Evike,
most menjen ki, legyen szíves, mert FONTOS telefonom van!
Hlacsányiné értette a dolgot, bár
utálta a fontos telefonokat, mert ezek valahogy többször is beleszóltak
az életébe. Először 1968 táján. Addig úgy gondolta, hogy a világ elég gömbölyű,
hogy odabújjon valamelyik görbületéhez, de akkor, ez a nemnormális Iván,
a férje, be volt lázasodva, de teljesen. Ő háztartásbeli volt, Iván meg
a Forgácsolóban dolgozott, mint esztergályos, mellékesen, pedig munkásőr
volt az istenadta, amit nagyon szeretett. A haverok miatt, a pia miatt,
a kiruccanások miatt, meg a munkásmozgalmi káposztás-katyvasz miatt. És
akkor ez a hülye, tényleg azt gondolta, hogy itt valami kurva nagydolog
történik. Mint derék tartalékos őrmester, a Haza megkívánta őt, amire nagyon
büszke volt. Pedig csak a magyarok átmentek a csehekhez, kicsit masírozgattak,
fostorogtak egy sort, aztán kész, vége, jöttek az oroszok, s ahogy az lenni
szokott a dolog elintéződött. Ám jött egy fontos telefon, meg két civil
ruhás figura, akik előbb bekéretőztek Hlacsányiék egy szoba-konyha /"lengőajtós
francia vécé az udvaron"/ totál-komfortjukba, majd némi hangsúlyosan komolykodó
rutintalansággal közölték Evikével, hogy férje, az Iván, kötelességteljesítés
közben életét áldozta a HAZÁÉRT.
Tóth Evelin
összeomlott. Nagyon szerette Ivánt, s csak a lassan csúszó évekkel együtt
nőtt benne előbb az elkeseredettség, aztán a harag, majd a gúny, végül
az utálat, ami összhatásában odáig vezetett, hogy kétféle Iván alakult
ki benne. Az egyik az a mackós férj, aki mindig jókedvű volt és mosolygós,
aki gyermeki mosollyal tette terebélyes fejét kopasz hasára, majd jobb
kezével beletúrt a "nuni bundájába", kicsit meghúzkodta azt, és azt mondta,
"most megkócolom", meg a másik Iván: "ez a hülye barom, aki beitta a szocik
meg a kommunisták kábítószerét", akiből áldozat lett, 56 kései munkásmártírja.
Állam Bá’ eltemette Hősi Halottját, és kenyeret adott az árván maradt
gyermek /Robika/ édesanyjának, méghozzá bizalmi helyre, a Tanácsháza takarítónője
lehetett. 1994-ben "mikor a komunisták, kommunisták, bolsevikok/kek/, vörösök,
kunbéláék, meg akik állva maradtak; visszajöttek", addigra már kétféle
nyugdíjas klub lett, az egyiket úgy hívták, hogy /falusi/ Városi Nyugdíjas
Klub, a másikat meg úgy, hogy /igényjogosultak/ Honvédségi Nyugdíjas Klub.
Számos dologban nem értettek egyet, pl.: az "igényjogosultak" szerint nekik
jár a magasabb "nyögdíj", mert ők a HAZÁT védték. Kontra falusi-városi:
"mi építettük". Abban azonban nem volt nézetkülönbség, hogy Ivánék: "kurva
részegek voltak, amikor Lévánál nem tudták bevenni a kanyart". Ez a megegyezés
azonban sosem jutott el özvegy Hlacsányi Ivánné, született Tóth Evelinhez,
aki egyik társulatnak sem volt tagja, mert ő az ezredfordulóra nem csak
a saját, de mások, magasabb építményeken állók kürtjét is alaposan fújta,
fújdogálta.
Kézfején
a bőre lassan beitta a krémet. Ahogy végignézett a folyosó ronda, szürke-fekete
betonlapjain, az jutott eszébe, hogy holnap van a hónap nevezetes csütörtökje,
amikor testületi ülés van. "Megint jól összebasszák a folyosót!" Jön Golonkai
polgármester úr, aki valamikor nagyon elvtárs volt, a jegyzőasszony, no
meg a kilenc ártatlan bárány, akik mind 1990 után tértek észre, hitre,
saját zsebre és fontosságuk tudatára. Képzelete vetítővásznára emelte a
képviselőket, egyenként megforgatta őket, mint egyre jobban beszáradó ujjait
a tenyerében. |