Az öreg

Pipázott a verandán. Összehúzott szemmel nézett a semmibe, a gyerek azt hitte, nagyapa észre sem veszi őt, de az megszólította: „Mi van, gyerek, eszünk? Van paprikáskrumpli. Az jó…” Megebédeltek, nézték a lugast, majd az öreg a szőlőlevelek között babrált, tördeste a könyökhajtásokat. Lassan meghízott az árnyék a verandán, gerlék szálltak a barackfákra, valami monoton, halk zörgés hallatszott a futónövények felől. Hulló magjaik kopogtak, mint nagyon távoli esőcseppek. Az árnyékos tűzfal sötét, vadszőlővel benőtt takart aljában laktak az őszi esők. Nyáron halkan sírtak, mert sokáig kellett még várniuk, hogy előlépve kitombolhassák magukat.
 

Sétálni mentünk

Alkonyat volt, a szomszéd nagyon káromkodott. Elmúlt a hőség, illatozni kezdtek az addig lankadt virágok. A pinceajtó úgy roppant, mintha sóhajtozna. Valahogy könnyebbé vált a levegő. Kóbor macska pislogott ki a padlás szellőzőnyílásán. A fiú nagyot nyújtózott:
- Nagyapa, elsétálok a városba.
- Pénzed van?
- Nincs.
- Akkor nem sétálsz, hanem csavarogsz. Eridj, keresd meg a baloldali fiókban a pénztárcámat.
 

Gazdagság

 Alig mozgó szellő hozott vízszagot. A belvárosban megkondultak a harangok. Kisszéken csönd volt, csak a gerlék búgása muzsikált a szelíden bekövetkező naplementének, valami ősi, lassú keringőt, hogy az örökifjú égitestnek elég ideje legyen pirosra festeni a felhőket. A felhők félkörbe álltak az ég szélén, mintha meg akarnák ölelni az embereket. „Milyen gazdagok vagyunk!”,- gondolta a fiú- „Ezt senki sem veheti el tőlem. Ezt kell fényképezni. Nincs két egyforma naplemente. A pillanatot kell…” A pillanatban benne van az örökkévalóság. 
 

Kilincs nélküli kapuk

Keskeny, Duna-partra vezető utcákon tett kerülőket, ahol vörös téglákból rakott falak vannak és a falrepedésekben gaz nől. Kilincs nélküli kapuk mögött a város élményei alusznak. Félig lebontott házak… ház nélküli kerítések… tán némelyik még látta Sátán Ibrahim budai basa janicsárjait, akik Dunakeszitől Nagymarosig kiirtották az ősmagyar lakosságot. Beszögezett ablakok, tető nélküli házak. Hontalan kísértetek. Mint, mikor azt mondja nekem a nyilasból lett bolsevista tanár, hogy felesleges személy vagyok.
 

Meghalás

Télen is mindig öt óra felé kelt. Hosszú reggeleken elnézte a holdfényes partot, a csillagokat, már amikor nem volt köd. Látta a keleti ég már világosodó foltjait. A napkelte egyszer lila volt, máskor piros, vagy egyszerűen halványsárga színekkel kezdte birtokba venni az égboltot és a csillagok sorra kihunytak. El akarta már felejteni az özvegységet. El akarta felejteni a hadifogságot, meg mindent. Fölment a verandára, beült a fonott székbe és meghalt.
 

A pályázat

Köd volt, homály és szürkeség, délben meg hulldogálni kezdett a hó.
Aztán nagy-nagy pelyhekben szállingózott. Később meg apró esett és erősen fujt a szél.A presszóban meg füstköd volt. Valaki kinyitotta az ajtót, kiszállt a füst és befujt a szél. Ő ott ült marosvásárhelyi barátja mellett, és amikor meglátta apját, megdermedt. Most jön a leszidás, suttogta Péternek.
- -         Megnyertél egy országos pályázatot, mondta az apja. A postán voltam és ideadták az okmányt. Majd ha jössz, hazajössz.- Mosolyfélét engedett meg magának.
Az ajtó becsukódott és a gyerek szíve tágra nyílt.
 

Dédapa

Egész délelőtt nagy köveket hurcolt. Nem tudom már, miért. Este lefeküdt és azt mondta nagyanyámnak: Eridj el a paphoz, hozzon úrvacsorát. Nagyapa teljesen el volt képedve, de „vénember” ragaszkodott kívánságához. El is jött Gyula bácsi, akinek zöld szeme volt és egyszer megsúgta nekem, hogy macskaszeme van, mint nagyapa rádiójának. Éjfélkor aztán az öregember elment a mindenélők útján.