Közülönk eltávozott rokonainkat, ismerőseinket keressük fel november első napjaiban nyughelyükön. Egy temetőben járva sokféle értékre felfigyelhet az ember. Ezt tette az ismert helytörténész is, aki ezennel Rétság kegyeleti parjába tett pár napos szemlét. Számomra meglepő, mennyi mindent felfedezett, ezért megköszönöm és örömmel adom közre munkáját. Mi ezzel a cikkel kapcsolódunk az emlékező ünnephez. 
    Kiváló fotoanyagot is mellékelt, de be kell vallanom, hogy a képeken ilyen méretben már nem olvashatók pontosan a feliratok. Ezért hát nem is feltétlenül a cikk sorrendében kerültek elhelyezésre. Emlékként, meg azért, ha valaki arra jár, érdemes ránézni, és a porló mészköveken, márbánylapokon kibogarászni a betűket.

---

Nagy tudású néprajzkutatóktól is megtanulhatjuk azt, hogy ha valaki idegenként érkezik egy települése, s elsőként annak temetőjébe látogat el, sokat megtudhat a falu múltjából, sőt jelenéből is. Így igaz ez a rétsági temető esetében is. Véleményt alkothatunk a település nagyságáról, lélekszámáról, vallási hovatartozásáról, nemzetiségi gyökereiről.
     A bejárat közelében áll egy kopjafa, mely az egykori rétsági katonáknak állít emléket. A közelmúltban szépen felújították, s rendbetették a környékét. Vele szemben az út másik oldalán egy szép feszület áll. Felirata szerint Isten dicsőségére emelte Salgai Istvány és neje Bubenka Verona a családjával együtt 1921-ben. Azt mesélik, hogy a feszület valahol a benzinkút tájékán állott eredetileg az út mentén, s csak később hozták be a temetőbe. 
      Elindulva a sírok között, újabb és újabb tragédiákat, máig égető fájdalmakat, de talán boldog hosszú életutakat is megsejthetünk. Sok történetet örökre lezárt immár a sír, de vannak, melyeket a hozzátartozók még emlegetnek, s mesélnek tovább gyermekeinek.
      A középső út feszületét Lipták András és Pauor Ersébet állította 1887-ben. Mellette egykorvolt rétsági plébánosok pihennek. Mihalik Bálint 1842 és 1853 között szolgálta egyháza rétsági híveit. Feljegyezték róla, hogy részletesen leírta az 1848-49-es szabadságharc rétsági eseményeit. A szabadságharcot leverő cári csapatok kegyetlenkedéseit. A sors úgy hozta, hogy írásait egy századdal később épp a „felszabadító” orosz katonák semmisítették meg, mikor tüzelőre volt szükségük. A szomszéd sír alatt Thúróczi Jenő pihen. Ő kezdte el újra írni az egyháztörténet feljegyzését, a Historia Domust. Egy harmadik sír alatt is lelkipásztor nyugszik. Régi kövének írása már nem olvasható jól. A szomszéd sírok ápolói mondják el, hogy a Mihalik Bálintot követő Ormay Antal sírja. A plébános, majd később esperes 1822-ben született. Feljegyezték róla kiérdemelte  a Ferencz József rend lovagkeresztjét. Egyébként jeles méhész és kiváló gyümölcstermesztő volt. A feszülettel átellenben a gyalogút másik oldalán is volt valaha két plébános sírja. Talán az egyik lehetett közülük Vida Endre nyughelye, ki 1800 és 1813 között nyújtott vigaszt híveinek. Itt található az egykori rétsági tanító Glatz Nándor sírhelye is, ki az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején 34 éven át oktatatta a rétsági nebulókat, s szolgálta zeneszóval, énekkel a híveket. A feszület lábánál egy sírkőtöredék. Mondják, hogy egy zsidó ember sírkövéből származik. Azt is mesélik, hogy valamikor a temető mellett lévő út túlfelén volt a zsidó temető.
     A felfelé vezető gyalogút mentén vaskerítéssel határolt sírkert található. A Rosenbach család tagjai nyugosznak itt. Rosenbach Ferencz Posta Mester volt az 1800-as években. Mellette áll Rosenbach Emil vármegyei tiszti főügyész, valamint Rosenbach Ferenczné, született Schoetl  von Schinnern Zsófia sírköve, az út túloldalán pedig Rosenbach József nevét betűzhetjük ki a sírfeliratból. A sírkert vaskerítéséhez rögzítve egy öntöttvas feszület őrzi örök álmukat. A család másik ága Pusztaszántón nyugszik. Köztük Rosenbach Sándor a járás egykori főszolgabírája, Vaszary János festőművész apósa. 
     A kálvária hármas keresztjét 1863-ban állították. Az idő eljárt felette, ezért néhány éve szépen felújították.
      A sírok között járkáló, fényképező embert gyakran megszólítják a sírokat ápolók. Bizonyára azért is, mert tudják róla, hogy a helytörténet iránt érdeklődik, s szívesen hallgatja a régiekről szóló történeteket. Ez alkalommal sem volt ez másképp. Meséltek rég elhunyt rokonról, ki 48-as honvédként szolgálta a hazát, ifjúról, kit leventeként ért a halál, s világháborút és fogságot túlélt ősről, kinek megadatott, hogy még hosszú életet élhessen itthon szerettei körében. Szó esett arról – a közelmúltban elhunyt, s a családhoz tartozó – hírességről is, kinek nevével ma is napról-napra a legtöbbször találkozunk. Nem más ő, mint Horváth Rozi fűszerész. Nevét számos fűszeres tasak őrzi. Tolmácson született Drozgyik Ilona néven. Férje – Horváth professzor – gyakorta becézte őt Rozinak, így lett belőle e néven híresség.
     A katolikus és az evangélikus temető határához közel áll egy síremlék. Felirata szerint Józsa Ferencz volt királyi csendőr nyugoszik alatta, ki a csendőrségnél 3 évet szolgált. Még azt is feljegyezték a sírkőre, hogy Vasa községben (Pozsony megye) született, s 1925. március 18-án hunyt el. A síremlék alsó részének már-már alig olvasható feliratából azt is megtudhatjuk, hogy a magyar királyi csendőrség rétsági csendőrőrse állította bajtársának. Józsa Ferencz – valószínűleg tragikus – történetét nem ismerjük.  Talán egyszer egy levéltári forrás majd elmeséli nekünk. 
 A régi rétságiak még emlékeznek arra, hogy volt egy régi evangélikus temető. A maiból ösvény vezet az irányába, de ki nem tudja pontosan, hogy keresse, már nemigen találja meg a nyomait.
     A temetőoldalt a túlsó felén szinte újra benőtte mára az erdő. Csak a kitartóan kereső ember talál meg benne néhány régi sírkövet. Van, melyik kettétört, van, melyiknek olvasható még a felirata. Jó lenne, ha ismét valóban része lenne ez a terület is a temetőnek. 
     Végezetül szóljunk egy olyan emberről, ki szintén a rétsági temetőben nyugszik, de sírját nem jelzi immár sírhant. Krúdy Kálmán (testvére a nagyapja volt az ismert írónak, Krúdy Gyulának), az 1848-49-es szabadságharc katonája volt. Lelkes közkatonaként kezdte a honvédsereg 17. zászlóaljában, hol hamarosan őrmester lett, majd 1848 decemberében hadnagyi rangot vívott ki magának. Krúdy Kálmán sohasem nyugodott bele a szabadságharc bukásába. Világos után sem hagyta abba a harcot, gerilla lett, s sokáig üldözte az önkényuralom híveit a megyében. Nem is tehetett mást, hiszen mint a honvédsereg tisztjére, csak börtönbüntetés vagy a császári seregben való nyolc évi közkatonaság várt volna rá. A bujdosását választotta. Ismerte Nógrád minden zegét-zugát. 1849 végén körözést adtak ki ellene: "23 éves, nőtlen, R.cath., kövér, közép termetű, barna hajú és bajuszú, bátor tekintélyű, öltözete betyáros, vörös mellyény, fehér zsinórral, fekete aranyos nyakkendő, sárga ködmön, fekete magyar kalap, fekete tollal". 1861 november 28-án halt meg Rétság határában, valahol a jászteleki és a vadkerti út találkozásában. Vesztét erőszakossága okozta. Egy leányt szemelt ki magának a Rétsághoz tartozó Jászteleken, s az ott levők üldözőbe vették. Csatlakozott az üldözőkhöz a véletlenül arra járó Diószeghy Tádé (maga is egykori negyvennyolcas honvédtiszt) megyei csendbiztos, ki el is fogta őt miután Szokolyáig követte. Miközben a megyei börtönbe kísérte, Krúdy szökni próbált. A csendbiztos csak megsebesítése árán tudta Gyarmatra vinni. A börtönben gyógyult meg. November 26-án Vácra kísérték őt egy másik ügyét tisztázó tárgyalásra, hol szintén erőszak miatt - melyet három fiatal leánykán állítólag elkövetett - került gyanúba. Hazafelé lovas pandúrok kíséretében jött gyalogosan. A jászteleki útnál egy kőrakás mögé bújva megdobálta őreit, s szeretett volna eltűnni a szemük elől az erdő sűrűjébe. Terve azonban nem sikerült. Namen Gusztáv pandúrtizedes golyója végzett vele.