„…ha a Jóisten megengedi, hogy megírhassam azokat a gondolatokat, melyeket évek óta magamban hordozok már megérte erre a Földre születnem; megérte három szép gyermeket nemzenem; megérte élnem!” – írtam egykor a Rétsági Évkönyv egyik számában. Ma egyre többször és egyre tisztábban érzem a fentebb leírt gondolatot! Új verseskötetem gyermekeimnek: Ágnesnek, Istvánnak és Valériának ajánlom. A szerző

A másik idézet a jeles pályatárs Baranyi Ferenc tollából való, akihez igazi költőbarátság főzi, többször segített Pista útjának egyengetésében. Most Előszót írt a válogatott versekhez, ugyancsak szép gondolatokkal.

ELŐ (SZÓ?HANG?)
     Valamelyik régebbi kötetem fülszövegében olyasmit írtam, hogy engem sem
érdekel már a költészet maga. Csak annyi érdekel belőle, amennyi visszatérül az olvasói oldalról. Növekvő jóindulatban, egészséges hazaszeretetben, nagyvonalúbb közgondolkodásban és az „átölellek emberiség” egyetemes schilleri humanizmusában.
Magyarán: számomra csak az a költői mű jelent valamit, amelyik cinkostársául képes szegődni a legkonstruktívabb emberi moccanásoknak  a lélek mélyén. Csak azt a költőt ismerem el, aki – Petőfivel szólva – „használni s nem ragyogni” akar elsősorban.
Biztos, hogy a divatos, lombikban gyártott költői termékek között is sok az izgalmas és figyelemre méltó teljesítmény, de ezek mindegyike számomra csak szó, szó, szó.
      Vagy éppen néma csend.
      Ketykó István versei segítenek bennünket embernek megmaradni egy olyan világban, ahol nem cél az, hogy a társadalom gondolkodó és nemesen érző lények összessége legyen. Nem. A mostani globalizálódó világnak arctalan masszára, dolgát robotként, mechanikusan tevő egyedek tömegére van szüksége, mert a fogyasztógéppé redukált homo / sapiens?/ a legprimitívebb eszközökkel is manipulálható politikailag.
      A művészet dolga, hogy az ilyen entitásokat visszaemelje az emberiség fogalomkö-
rébe. Éppen ezért minden írástudó, aki csak a saját köldökét szemléli elmélyülten vagy csupán öncélú, szakmakápráztató kísérletezésekre tékozolja a tálentumát, árulást követ el. Felelőtlen és sokszorosan vétkes. Éppen most van szükség a tisztességes, közérthető, a humánumot bátorító, magabiztosabbá tevő költői szóra , most, amikor a líra – és általában a művészet  -
apályának lehetünk tanúi. Nem engedhetjük, hogy a költészetet – „már úgyis csak magánügy” jelszóval – rezervátumba szorítsák.
      Ketykó István „jelző nélküli költő”, amilyennek Váci Mihály mondta magát. Nem népi, nem polgári humanista, nem közéleti, nem konzervatív, nem modern – egyszerűen csak költő, méghozzá úgy költő, ahogy most, a harmadik évezred elején kell költőnek lenni.
Konok hite, hogy a szertelen ember  - ha a szellem és a szerelem kíséri – valóban nagy lehet egyszer majd.
      És nem csupán a saját kóros képzeletében.
      Olvassuk szeretettel ezeket a verseket – emberebbé igéznek bennünket. Vagy legalábbis – amint már említettem volt – segítenek abban, hogy megmaradjunk embernek.