"A munkámat mindig
imádtam"
Dr. Garai Magdolna, Rétság
nyugdíjas gyermekorvosa a Felvidékről származik. Mikor megszületett, már
Szlovákiának nevezték a hazáját. Négy éves volt, mikor a Felvidék "visszatért",
s magyar katonák jelentek meg szülőföldjén. Az üdvözlők között - édesapja
karján - ő is ott volt a tömegben. Virágot dobott a katonák felé, majd
azonnal meg is szeppent, mert azt hitte, hogy azért dörzsöli sírva a katona
a szemét, mert ő eltalálta a virággal.
- A deportálások idején, 1946-ban
átmenekültünk Magyarországra. A családom Baranyába, én Esztergomba kerültem.
Hosszas hányattatás után - hisz évekig nem jártam iskolába - egy nagybátyám
révén, az államosítás évében ismerkedtem meg a népi kollégistákkal. Sok
előnyöm származott belőle, mert ekkor tanultam meg tanulni. Bár innen aztán
egyenes út vezetett a budapesti egyetemre, mégis ritkaságnak számítottam
ott, hisz nemigen volt hozzám hasonló, ki a mezőgazdasági technikum után,
pontosabban az azt követő egy éves különbözeti vizsgák letétele után jelentkezett
az orvosira.
- Hogyan alakult az élete az egyetem
elvégzése után?
- 1960-ban Salgótarjánba kerültem
szigorlónak, s ott rekedtem. "Cselédkönyves", azaz gyakorló orvosként nagyon
megszerettem azt a régi bányászvárost. Volt egy csodálatos főnököm - Karaszi
Benő bácsi - ő volt akkor a megyei gyermekgyógyász. Az ő személyisége határozta
meg a munkámat. Az emberi tisztesség volt számára mindennek alapja. Azt
vallotta, hogy az, hogy az ember nyugodtan tudjon aludni, az fontosabb
az anyagi előnyök megszerzésénél. Talán neki is köszönhetem, hogy itt maradtam
Nógrád megyében. Salgótarjánt egyébként csak afféle ugródeszkának tekintették
akkor a budapesti kollégák. A megyében én voltam az első, aki kijött vidékre
praktizálni.
- Végül is hogyan kötött ki Rétságnál?
- Tulajdonképpen véletlenül. Egy
értekezletre jöttem ki 1966 őszén a főnökömmel, s az akkori járási főorvos,
a Várnai doktor megmutatott nekem egy csodálatos kertes házat, amit az
ügyes tanács épp azért vett meg, hogy megfogjon vele egy gyerekgyógyászt.
Fogtak is - engem. Még ma is nosztalgiával gondolok vissza arra a házra,
amely sajnos a településrendezés áldozata lett.
- Hogyan tetszik visszaemlékezni
a rétsági munkakezdésre?
- Szép volt, de nagyon nehéz. Huszonnégy
község tartozott a járás területéhez. s el kellett látni a mozgó szakorvosi
rendelést is. Épp a közelmúltban gondolkodtam el rajta, mikor az unokámat
vittük ultrahangos szűrésre, hogy micsoda felelősség volt ez a munka három
évtizeden keresztül, minden műszerezettség nélkül. Csináltam kislabort
saját magam, míg nem volt Rétságon hasonló. Sokszor el akartak vinni -
főleg amikor a férjemet elhelyezték -, de annyira kötődtem a patientúrámhoz,
hogy ez mindig visszatartott. Egy alkalommal mégis majdnem elmentem. Lőrinciben
adtak át egy csodálatos, új egészségügyi kombinátot, egy olyan gyermekrendelőt,
amilyenről itt még álmodni sem lehetett. Egy esti mosogatás közben aztán
eszembe jutott egy nagyon kedves kis öt éves betegem, hogy őt nem látom
többé, s maradtam. Pedig azt tapasztaltam, hogy sokra viheti az, ki a mind
nagyobb előnyök érdekében gyakran változtatja a munkahelyét. Számomra elegendő
elismerés volt az, hogy a hetvenes évek közepén megkaptam a Perliczy János
érdemérmet. Nógrád megye kiemelkedő egészségügyi munkálkodását ismerik
el a megye XVIII. századi neves tudós főorvosáról elnevezett díj odaítélésével.
Az indoklásban az szerepelt, hogy néhány éves munkálkodás után az addig
meglehetősen rossz adatok után, országos viszonylatban is szinte "irreálisan
szép" eredményt sikerült elérni a gyermekhalandóság visszaszorítása terén.
- Pillanatnyilag mivel telnek
a napjai?
- Négy éve már, hogy nyugdíjban vagyok.
Egy ideig még helyettesítgettem, de ma már elsősorban a család körüli teendők
kötnek le. Különösen igaz ez, mióta a kis unokám megszületett. Nagy örömömre
tovább babázhatok.
A munkámat mindig imádtam. Nehéz
munka volt, de nem tudtam volna nélküle élni. Nagyon megszerettem kedvenc
íróm, Mikszáth ma is élő "jó palócait". Édesanyám sosem értette meg igazán,
hogy miért akarok a "szegény Nógrádban" maradni. Ma is, ha rossz a közérzetem,
akkor felöltözök, s egy-egy útközbeni mosoly, üdvözlő tekintet, s máris
jól érzem magam. Jó érzéssel tölt el, hogy olyan nagymamákkal is találkozom,
akiket gyermekként kezeltem.
V.J.
|