Az első rétsági
téeszelnök
Szikora András tősgyökeres rétsági
ember. 1914-ben született. Szülei szlovák nemzetiségű földművesek voltak,
kik fiukat a helyi elemi iskolába adták. Csaba József és Palánki Aladár
voltak tanítói. Felcseperedett, majd mint fiatalember, rétsági menyecskét
vett feleségül. 1936-ban, az akkor újonnan felépült rétsági laktanyába
vonult be katonának. 1938-ban kellett volna leszerelnie, de akkor "tért
vissza" a Felvidék, így csak 39 júliusában ért haza. A kitörő második világháború
miatt még ugyanazon évben ismét bevitték. Újabb két év és kilenc hónap
katonaság következett. Az oroszországi brianszki erdőben szolgált a fronton.
Mikor társai kérdezték tőle, hogy melyik században szolgál, mindjárt tovább
kérdezték: Mi rossz fát tettél a tűzre? Egy büntető századhoz került ugyanis.
Lefokozott tisztek szolgáltak a keze alatt. Csak sokára derült ki, hogy
miért. Köztudott volt ugyanis róla, hogy jól tud bánni az emberekkel. Erre
az erényére hamarosan itthon is szükség lett.
- Hogyan
is kezdődött Rétságon a téesz szervezése?
-
Nem egykönnyen. A lélekben tönkretett emberek kilencven százaléka nem akarta
a szövetkezést. 1959-ben kezdődött. A járási tanács ülésén vetődött fel
augusztus hónapban, majd rá egy hónapra a községi tanács ülésén folytatódott.
Akkor már kértek bennünket, hogy mi tanácstagok vigyük ki a hírét a faluba,
hogy januártól lekezdődhessen a szervezés. Már azt is lehetett hallani,
hogy egy Kovács Ferenc nevű, komoly olvasott ember, ki jó gazdálkodó volt,
lesz az elnök. Nem is lehetett róla rosszat hallani. A falu vezetői úgy
határoztak, hogy már novemberben elkezdik az "előcséplést", azaz az aláírások
gyűjtését. Tizennyolcan alá is írták. Persze nem akárhogyan. ősz vége lévén,
a borocska is kiforrott már, a kocsmában is ittak egy kicsit a megjelentek.
A szervezők meg észrevették, hogy kissé spiccesek az emberek, s még egy
kis pálinkával is megitatták őket. Feri bácsi volt az első aláíró. Nagy
volt az eset híre a faluban: "Leitatták őket, úgy írták alá!" Feri bácsira
meg tücsköt-bogarat kezdtek kiabálni.
Jött
a január, s nem mozdult meg semmire a falu. Nem tudtak mit csinálni, kiválasztottak
két gazdálkodót - jóindulatú, rendes emberek voltak -, s mindkettőt úgy
tudták megfogni, hogy fiaik állásban voltak, s félő volt, hogy elvesztik
állásukat, s ráadásul még katonának is elvitetik őket?
- Mi
törte meg mégis a jeget?
-
Február hetedikén én is aláírtam - negyvenharmadikként. Másnap küldték
is a nótát. A propagandához tartozott ugyanis, hogy a községi hangos híradóba
bemondták a csatlakozók nevét és eljátszották a kedvenc nótáját is. Egy
héten belül 130 lett az aláírók száma, és 13-án meg is volt az alakuló
közgyűlésünk, s a termelőszövetkezetünk a Búzakalász nevet kapta.
- Hogyan
választották meg Szikora bácsit elnöknek?
-
A Hazafias Népfront elnökével - egy Sztraka nevű parasztemberrel - az előző
napon fát vágtunk. Csak úgy szívességből segédkeztünk a gyógyszerész úrnak.
Szinte csak véletlenül jött szóba az alakuló ülés. Apropó - mondta - téged
fognak javasolni. Úgy is volt. A járási tanács embere, Emmer Ferenc tette
meg a javaslatot, hogy a kiválasztott tizenkét fős vezetőségből én legyek
az elnök. Bánszki György lett az elnökhelyettesem, s egyben a növénytermesztési
brigádvezető. Precíz, korrekt ember volt. A 18 centis szántás után nem
igazolt 22 centit, s a tíz holdból sem tizenkettőt.
- Miként
indult meg a munka a szövetkezetben?
-
Huszonnyolcezer munkaegységet terveztünk egy évre, s már az első időkben
22 forint 70 fillért fizettünk egyre. Ez jóval több volt, mint a környező
téeszeké. A munkaegység úgy értendő, hogy a kaszálás volt például a legnehezebb
munka, azért 2 munkaegységet lehetett elszámolni. Ennek fejében 1400 négyszögölet
kellett lucernából levágni, de arra is figyeltünk, hogy ha kuszált volt
az a takarmány, akkor csak 8-900-at lehetett teljesíteni. Szépem fejlődött
a termelőszövetkezet, elsősorban azért, mert a rétsági nép, amennyire nem
akart belépni, olyan gyorsan átállt az új munkastílusra. A fejlődés a tagoknak
volt köszönhető, kik megértették az idők szavát. Az sem mellékes, hogy
volt egy nagyon jó agronómus szakemberünk, Paksi Péter, a főkönyvelőnk,
Jakab Ferenc szintén igen fölkészült ember volt. Korábban a főszolgabírói
hivatalban dolgozott. A dolgos tagság, a jó kollektíva azt hozta, hogy
amikor 1969-ben egyesültünk a tolmácsi és a bánki téesszel, a mi teheneink
ezer literrel több tejet adtak évente, mint a szomszédok, s a tagjainknak
is mi adtuk búzából a legtöbbet aranykoronánként.
- Az
egyesülés után milyen beosztásban dolgozott András bácsi?
-
Én voltam továbbra is a rétsági üzemegység vezetője. Annyival lett könnyebb
a dolgom, hogy a s szarvasmarha állományt Tolmácsra vitték, megmaradt viszont
a növénytermelés és a baromfi ágazat. Itt dolgoztam egészen 1977-ig, a
nyugdíjazásomig, de még azután is maradtam nyugdíjasként öt évig.
Ma már a ház körüli teendők kötik
le András bácsi napjait. Van ugyan valamennyi földecskéje, de azt bérbe
adta. Belemelegedve a mondandójába, sorra veszi le ma is a szakkönyveket
a szekrény tetejéről, hogy egy-egy állítását alátámassza. A könyvek között
van a névsor is az egykori téeszbe belépőkről, kik még őszintén bíztak
- s az élet őket igazolta - a közös munka gyümölcsében. A mai félresiklott
mezőgazdaságról azt tartja a rétsági szövetkezet első elnöke, hogy a legnagyobb
baj az, hogy tönkretételük után nem találtak ki helyettük jobbat.
V.J.
|