Az elárvult pusztaszántói temetőben járva feltűnt egy vaskerítéssel is körülhatárolt sírhely, melynek emlékköve is a többi fölé magasodott. Megjegyeztem, mert egy kissé különleges volt a név, mely azt adta tudtul, hogy a Svirbély család nyughelye található itt. 
     Pusztaszántói barangolásom során rábukkantam egy épületre. Az első szempillantásban feltűnt, hogy valaha szebb napokat látott, afféle kisebb méretű kúria. Tetőzete mára megadta magát az idő kérlelhetetlen rohamainak, bejáratánál fonott karszékek, mintha csak az imént álltak volna föl belőle. A beszegezett ajtó, a méteres csalán azt jelzi, hogy pusztulása már megállíthatatlanná vált. Csupán a kertben emlékezik még a múltra néhány szép fa, mely korábban árnyával, gyümölcseivel szolgálta gazdáit.
     A bánki nemzetiségi találkozók színesítőjeként már évtizedekkel ezelőtt feltűnt egy víg kedélyű ember, ki harmonikaszóval kísérte a helybéli népviseltes menyecskék kórusát, s az ünnepi felvonulásukat. Apró patakparti házának tornácán ülve is éppoly kedélyességgel üldögélt, mint egykoron Mikszáth, csakhogy ő nem hosszúszárú pipáját szorongatta, hanem kedvenc hangszerét, s zenélt a maga és társasága gyönyörűségére.
     Sokáig nem tudtam, hogy a három epizód összefut valahol egy szálban, s mikor kiderült, örömmel kerestem fel Svirbély Gézát váci lakásában, kérve őt a visszatekintésre.

     - Nagyon sok mindent nem tudok Pusztaszántó múltjából – fogott bele mondandójába vendéglátóm – annyit mindössze, amit apámtól hallottam.
     Pusztaszántónak sokkal több földterülete volt és jobb minőségű is, mint a korabeli Rétságnak. Több uradalom is volt itt. Az egyikre emlékszem vissza kiváltképp, nevezetesen a Dolnai birtokra. Több száz hold tartozott hozzá. Két árvát hagyott hátra maga után a birtokos. Egyikük Dolnai Teddi – csak a beceneve jut az eszembe – itt Vácon él, s azt tudom róla, hogy szenvedélyes bélyeggyűjtő, a másikat Mónikának hívták. Az árvaszéknél mindkettőnek letétbe volt helyezve ötven-ötven hold föld. Nagyapám azt szerette volna, ha felségül veszem Mónikát így az ő harminchat holdjához hozzájött volna Mónika ötven holdja, s ez együtt már egy  komoly birtok lehetett volna, ám nem így történt. A birtokos hamar elhalt, s fiatal felesége idővel újból megházasodott. Egy Szalai nevezetű ember bérelte a birtokot. Nagybani bérlő volt, máshol is voltak bérleményei. Úgy kellet gazdálkodnia, hogy ő is megtalálja a számítását, ne csak a tulajdonos. Megismerkedve az özveggyel, hamarosan el is vette. Szalaitól is született egy leánygyermek, Kinga, ki szintén Vácon él.
     Volt egy Róth nevezetű birtokos is. Kastélya – melyet már lebontottak – az újjáépült Kovács kúria mellett állott, s kastélya volt itt még a Mihályffy nővéreknek is. Mára ez is szépen megújítva áll a vadásztársaság kis házával szemben, épp a bevezető út kanyarulatában.
     Visszatérve a családunkhoz, mi rettentő szegénységben éltünk Pusztaszántón. Eleinte Balassagyarmaton éltünk, apám ott volt a város jegyzője. Hárman voltunk testvérek, s a két leány kiházasításához stafírung is járt még abban az időben. Hogy megfelelően indíthassa őket útra, el kellett adniuk a balassagyarmati házat. Az egyik nővérem Dr. Rózsa Lajoshoz ment férjhez, ki a lebontott rétsági járásbíróságnak volt az elnöke, Ilona pedig Dr. Sándor Imréhez, ki Jászfényszarun lett körorvos. Már mindketten elhunytak.
     Apámat kuláknak minősítették nagyapán harminchat hold földje miatt. Ennyi elegendő volt a család megbélyegezéséhez.  Először pedig kedveztek neki, hisz ő elsősorban vadász volt, s csak másodsorban jegyző. Szenvedélye volt a vadászat. Nógrád megye, nyugdíjazása után fővadászává nyilvánította, mikor aztán kiderült róla, hogy „kulák”, minden elveszett.
     Apámnak háromszáz pengő volt a nyugdíja. Nagy pénz volt ez akkor, hisz még a dal is azt mondja, hogy „kétszáz pengő fix-szel, az ember könnyen viccel”, hát még háromszázzal. Mikor bejött a forint, akkor jöttem meg a hadifogságból – két és fél évig voltam a Szovjetúnióban, Szibériában – s a szüleim borzasztó szegények voltak akkor. Ráadásul én akkor fejeztem be az egyetemet, s így a háromszáz forintból nekem küldtek el kettőszázat a tandíjra. Kecskéket tartottak. Anyám is jobb családból származott, s most hasznát vette nagyapám intelmének, ki azt mondta neki, hogy tanuljon meg fejni, hogy a cselédekre jobban ügyelni tudjon. Apám kénytelen volt nyugdíja mellé állást vállalni. Éjjeli ellető volt a gazdaságban, itt Pusztaszántón. Petróleum lámpával állt készenlétbe, s ha nem ügyelt eléggé és a  disznó véletlenül megtaposta a malacait, azt levonták a béréből. A vadászfegyvereit elvették, mert egy kuláknak az sem lehetett. Valósággal lelki beteg lett ettől.
     Mikor az érettségim után pályát kellet választanom, sokat gondolkodtam. Dédnagyapám gyógyszerész volt, s ezért megtetszett ez a pálya. Elmentem azért Balassagyarmaton a Kőhalmi Lexi bácsihoz, ki ott volt gyógyszerész, s megkérdeztem tőle, hogy jó pálya-e az általa választott. Megnyugtatott, hogy a patikája révén – bár csak bérlője volt – el tudja tartani az öttagú családját. Így belevágtam. A fogság után kerültem egyetemre, hol aztán jeles tanuló voltam, ám mint egy kuláknak a fia, sok hátrányom volt, s a legmagasabb tandíjat fizettem.
     Volt egy nagybátyám, aki szívesen rám hagyta volna zsámboki patikáját, de – épp ott voltam gyakorlaton, mikor – megjelent két jólfésült úriember és államosította a gyógyszertárat.
     Végül is Nyíregyházán kezdtem a szakmát, s onnan egy év Balassagyarmatra kerültem. Hamarosan vezető szakfelügyelő lettem ott. 1961-ben jöttünk Vácra, ahol előbb beosztott gyógyszerész voltam, majd közel húsz évig patikavezető. Feleségem is gyógyszerész, ő még ma is visszajár dolgozni.
     Érdekességként had említsem meg, hogy több gyógyszerész is volt felmenőim között. Svirbély Józsefről feljegyezték, hogy sátoraljaújhelyi gyógyszerész-növendék volt, s egy tudományos munkája is megjelent Pesten, 1833-ban „Gyógyszeres értekezések a kéklő gyulatsavról és az ibolyógyantasavas szikagról”. A másikat csak névről tudtam azonosítani, de lévén oly ritka a mi nevünk, s az írásmód is egyezett, hogy nagy valószínűséggel rokonról van szó. Szent-Györgyi Albert professzornak volt egy magyar származású beosztottja, aki Amerikából, Pittsburgból került a szegedi egyetemre. Szintén Svirbély Józsefnek hívták. Amikor felfedezték – az utóbb Nobel-díjjal jutalmazott C vitamint, közvetlen munkatársa volt Szent-Györgyinek. Még az aszkorbinsav vegyi  képletének meghatározásában is segítségére volt. Amikor aztán a professzor a díjat megkapta, már Svirbély nem volt ott az elismerésnél. Írtam is egy levelet Szent-Györgyinek, a rokon felkutatásához segítségét kérve, de azt válaszolta, hogy sajnos nem áll rendelkezésére Svirbély amerikai címe.

Meglehet, hogy az egyéni életsorsok során megélt „személyes törénelem” építőkockáiból összeálló „nagy történelem képe sokkal igazabb, mint azt olykor hivatalos történelemkönyveink sugallják. Az elmúlt évtizedek gyakran elferdített tükörképei ezt igazolják. Svirbély Géza élettörténete mindenesetre hasznos adalék múltunk megismeréséhez.