Néha a helytörténeti kutatónak is lehet szerencséje! Az elmúlt évi kalendáriumban Hetényi Rezső rétsági főszolgabíró visszaemlékezéseiből meríthettünk érdekességeket, s most íme előbukkan egy újabb tollforgató rétsági főszolgabíró, Hanzély Márton.
A történet tulajdonképpen Siateczky Turibiánnal kezdődött. Hogy ki is volt valójában ez a furcsa nevű ember, hamarosan kiderül.
     Néhány évvel ezelőtt egy megbízást kaptam a Mikszáth Kiadótól, hogy kutassam fel, s írjam meg Nógrádsáp község történetét. Örömmel fogtam bele, s néhány hónapi levéltári búvárkodás eredményeként össze is állt egy szerény kötetre való kézirat. A rendelkezésre álló idő, a kiadásra fordítható pénz mennyisége, s annak a sorozatnak a hagyományai, melyben ez a könyvecske is megjelent, nem tették lehetővé a további még alaposabb kutatást. 
     A levéltári munkálatokon kívül természetesen a helyi információkat is fel kellett gyűjteni, így jutottam el a gyönyörű szép nógrádsápi árpádkori templomba. Fényképezés közben fedeztem fel a cinteremben - a templomudvarban - egy régi síremléket, hol a felirat tanúsítása szerint az említett kapitány nyugszik. Kíváncsivá tett a titokzatos síremlék, mert valahogyan nem illett bele a nógrádsápi környezetbe, s akkor még én sem találkoztam vele a kutatásaim során.
     A könyv megjelente után egy évvel egy levelet kaptam Budapestről, melyben az egykori nógrádsápi földbirtokos család leszármazottja egy újságcikket küldött számomra, melyet az ő nagyapja, Hanzély Márton írt Siateczki Turibián kapitány viselt dolgairól. Megörültem a váratlan segítségnek, hiszen fellebbent a fátyol, s fény derült a rendkívülinek sejtett személyiség múltjára. Valóban jó volt a megérzés, hogy nem egy hétköznapi ember történetét ismerhettük meg az újságcikkből. Ennél is jobban érdekelt viszont a levélíró maga, lévén, hogy az ő nagyapja Rétság egykori főszolgabírája volt. A levélváltásból találkozás lett, a találkozásokból jó ismeretség. Mikor ellátogattam hozzá, a beszélgetésünk során derült ki, hogy a családja rokonságban állt szinte az egész nyugat-nógrádi földbirtokos réteggel. Nyilvánvaló - gondolhatjuk így utólag - hiszen a földbirtokos osztály elsősorban saját köreiből házasodott. Rokonságban állott a Mailáth, a Sréter, a Baloghy, a Scitovszky, a Buttler, a Kubinyi, a Batthiány, a Fáy, a Bornemissza, a Balás családokkal. Beszélgetésünk során szinte az egész Nyugat-Nógrádot érintettük, hiszen szó került a rokonság nógrádsápi, alsó- és felsőpetényi, keszegi, nőtincsi, romhányi, szűgyi, balassagyarmati és még sok más településén egykor lakó tagjairól, hogy csak a saját vidékünket említsük, hiszen kiterjedt birtokaik voltak Somogyban és az ország más vidékein is.
     Hamarosan előkerültek a féltve őrzött családi dokumentumok is. Fényképek a család hajdanvolt tagjairól, az egykori kastélyaik fotói, festmények az ősökről, melyeket valaha a megye legjobb portréfestője Kubányi Lajos festett. Könyvek a megye történetéről, párbajjegyzőkönyvek a romhányi Prónay Pál hagyatékából és sok más, mi izgalomba hozza a helytörténeti kutatót. A kalendáriumunkban olvasható történeteket is nagyapja, Hanzély Márton vetette papírra, s egy jó tollú írót ismerhettünk meg benne. Feljegyzéseit akkurátus betűkkel írta, s így - miután nem könnyű azt olvasni - örömünkre szolgált, hogy némelyikük nyomtatásban is megjelent a korabeli sajtó hasábjain.
Mielőtt azonban közzétennénk a korabeli vármegye életét is ábrázoló történeteket, ismerkedjünk meg a Hanzély családdal.
 

A Hanzély család története

A család közös ősapja a Liptóújváron élő Hanzély Mózes volt, ki 1646 szeptember 9-én Pozsonyban III. Ferdinánd királytól nyert magyar nemességet. Az azon időbeli háborús küzdelmek legfőbb színtere a várakkal bővelkedő Felvidék volt. A szabadsághős Rákóczy György erdélyi fejedelem hadai az 1645. év nyarán újra elfoglalták Felső-Magyarországot, mialatt a királyi sereg zöme a külföldi csatamezőkön volt elfoglalva. Néhány hónap múlva azonban Rákóczy jónak látta megkötni a linzi békét Ferdinánddal.
     Ezen legutóbbi hadjárat alkalmával a felkelő magyarok elfoglalták Liptóújvárat is, melyet a császár katonái védtek. A vár udvarbírája Hanzély Mózes volt, kit a győzelmes ellenség, a vár bevétele után természetesen a saját pártjára akart áttéríteni. ő azonban állhatatosan kitartott Ferdinánd iránti hűségében, s emiatt mindenéből kifosztva elűzték a várból. Az uralkodó ezért jutalmazta meg nemességet adományozva számára.
A Hanzély család egyik tagja, János, 1958-60-ban a jénai egyetemen tanult és két latin nyelvű könyve is megjelent. Hanzély János később Zólyom megyében települt le.
     A családalapító Hanzély Mózesnek egyik unokája volt az a Hanzély Márton, ki az ősi birtokról Nógrád megyébe költözött, itt azonban tragikus véget ért, hiszen, mint egy jegyzőkönyvben rögzítésre került, 1725 táján "valamely gyilkos ember az gyarmathi szőllők alatt késsel szúrta által és megölte őt".
     A Hanzélyak képviselői 1790-ben nemesi bizonyítványt kaptak Nógrád megyétől, s ekkor kezdődött igazi nógrádi terjeszkedésük, mely tovább fokozódott 1845-ben, mikor a család újabb képviselői érkeztek megyénkbe.
Történetünk főszereplője a megye közigazgatásának volt egyik jelentős alakja. Volt főszolgabíró 1894 és 1898 között a rétsági, majd a szécsényi kerületben, s ezt követően a megyei árvaszék elnökévé nevezték ki. Ezt a tisztséget töltötte be egészen nyugállományba vonulásáig, mikoris szerncsénkre tollat ragadott, hogy a századokkal utána élők is megismerhessék egy letűnő kor gondolkodásmódját, mentalitását, nevezetes embereit, eseményeit. Nélküle ma már nemigen tudnánk, ki volt Siateczki kapitány, s Zubovits Fedor jó néhány anekdotikus történetére sem emlékezhetnénk.
 

Egy ulánus kapitány és egy királyi tanácsos báró kedélyes ösmerkedése

Siaticzki Turibius, volt sápi birtokos s nyugalmazott ulánus kapitányt - mint ilyent - a katonai hatóság, a hadsereg részére mozgósítás esetén szükséges lovak osztályozásával évenként megbízta, mit ő az illetékes járási főszolgabíró közreműködésével nagy passzióval és pontossággal eszközölt.
     Tudni kell róla, hogy alakja impozáns, modora darabos, hangja félelmetesen ordító volt s évtizedek alatt sem tanulta meg jól a magyar nyelvet beszélni, s a mellett rendkívüli kedélyes és talpraesett mókáival és mondásaival mulatságos ember volt, miért is általánosan kedvelték. Egy alkalommal a Cserhát egyik községében  összegyűjtött lovakat vette vizsgálat alá, minthogy a községben az akkori esőzés miatt alkalmas hely nem volt a lovak elővezetésére, a község mellett elvonuló épített, s így kevésbé sáros úton végezte funkcióját.
     Éppen egy pár lovat vizsgált, amidőn egy négyes fogat akart mellette elhajtani, mitől a vizsgálat alatt álló lovak türelmetlenül ugráltak, s őt tevékenységében megakadályozták; ez bosszantotta a kapitányt, odaugrott a négyes fogat mellé, s annak egyik lovának kantárszárát egy kezével megragadta, a fogatot is megragadta és a fogatot megállította, s a másik kezében lévő agarászkorbáccsal ijesztő ordítás mellett a bakon ülő kocsison s a hintóban helyt foglaló két úron párszor jól végigvágott.
     A kocsiban ülő urak egyike kérdőre vonta a kapitányt, hogy mi jogosítja fel őt ilyen brutális eljárásra, s bemutatta magát, hogy ő báró Schlossberger királyi tanácsos, erre kapitányunk, ha lehet, még magasabb hangon, s lenézőleg azt felelte: "No, sajnálom azt a királyt, kinek ilyen tanácsosa van", azzal, mint ki jól végezte dolgát, otthagyta a fogatot, az pedig magas terhével folytatta az útját. A benne ülők örültek, hogy ily olcsón szabadultak meg a bősz kapitánytól.
     Ugyanezen körút alkalmával az én járásom területén folytatta az osztályozást, amidőn is Szécsénybe érve a fogadóba tértünk ebédünket elfogyasztani. Ezt elvégezve az étterem mellett lévő kávéházba mentünk, hol is fekete kávét fogyasztó stammgasztok /törzsvendégek V.J./ már együtt voltak, lebonyolítván itt napi üzleteiket, persze szokás szerint feltett kalappal.
     Belépvén a kávéházba és a kalapomat, Siateczki Turibius pedig a katonasapkáját leemeltük.
Midőn a kapitány látta, hogy az összegyűlt társaság a kalapot a fején tarja, daczára annak, hogy mi illemtudóan, szörnyű ordítás mellett - nem kímélv goromba kifejezéseket sem, - megrótta az ottlevőket, kik azután, mintegy vezényszóra sietek fövegjeiket leemelni.
     Így akarván cselekedni az a tekintélyes szécsényi úr is, ki a kapitányhoz véletlenül legközelebb állott, de a kapitány bosszúságában ebbeli szándékában megakadályozta azzal, hogy hozzá ugorva, karja egész ererjével a kalapot az illetőnek füléig nyomta, elordítván magát: "Ne vegye le a kalapot, szétmásznak a tetűk!"
     Persze erre  kávéház azonnal kiürült, s mi abban ketten fogyasztottuk el ebéd utáni kávénkat nagy nyugalommal.
     Szécsényből Busa községébe mentünk, hová az azon a vidéken összeírt lovak voltak összpontosítva, s a községi templomtéren lettek azok elővezetve, megvizsgálás után osztályozva.
     Erre az alkalomra a falu apraja, nagyja a templom terén összegyűlt, hogy a kapitány szélnek eresztett, s talpraesett kiszólásait élvezhesse, honorálván azokat mindannyiszor nagy hahotával.
     Több ló megvizsgálása után egy kék és fehér libériás kocsis cammogva elő akart vezetni egy pár lovat. Már jó távolról látta Siateczky, hogy a két állat már koránál fogva sem lehet alkalmas hadi célokra, s így annak megvizsgálása felesleges. Megkérdezte a kocsist, hogy kinek a gebéje. Erre nyert feleletre, hogy azok a prímás ő Eminenciájáé, nagy hanggal és lekicsinyléssel odakiáltotta: "Elmehetsz, születtek a lovak a prímás káplán-korában". Persze volt erre nagy nevetés az összegyűlt falu népe előtt.

Egyéb mulatságos epizódok Siateczky Turibius életéből

Az érdekes kapitány idejében szokás volt, hogy a község földbirtokosai vállalták el a községi bírói tisztséget, így választották meg Siateczky kapitányt is felső és alsó Sáp bírójává, hol annak idején földbirtokos volt.
Ha elment bíráskodni a községházára, fölöltötte régi uhlánus tiszti uniformisát, s bírói pálcául pikáját vitte magával, ezzel akarván imponálni. No imponált is ezzel, meg alakjával és hangjával, nem is mert neki a községben parancsa és rendeletei ellen senki szembeszegülni.
     Erélye sokszor hasznos volt, ha valahol a határban út, vagy híd rossz volt, minden formaság és szabály mellőzésével kihajtotta a falu apraja-nagyját, s a hiányok rövid úton helyre lettek hozva.
De néha brutális is volt eljárásban, mint mikor egy ottani kocsmárost, rossz mérték használata miatt büntetésből a kocsija saraglyájához kötötte, s úgy kényszeríttette őt az általa hajtott kocsi után szaladni. Neki ezt is elnézték.
A megyegyűlésekre pontosan bejárt, akkor még a megyei bizottsági tagok a székhelyre a gyűlés előtti napon jöttek be, kik is felhasználva az együttlétet, kedélyes vacsorák és gyakran nagyobb szabású murikkal töltötték el az időt.
     Egy ilyen alkalommal Siateczky - ki különben is rendszerint vitte a szót az ilyen összejöveteleken - most is csak úgy öntötte magából a Hári János-féle katonai bravúrokat. A társaságban lévő Kemény Károly, kis termetű öreg sziráki szolgabíró ezeket hallván, odaszólt neki: "Kapitány úr, szép - szép, amit itt magáról elmesélt, de hát talán emlékszik még, mikor a forradalomban Losoncról előlünk, magyarok elől, osztrák katonáival futott. Hallván a kapitány e megjegyzést, elálmélkodva kérdezte, ki az, ki ezeket mondotta. A kis öreg kemény előállt és jelentkezett, mire Siateczky megkérdezte kérdezte: "Hát maga is ott voltál? mert ha tudtad volna azt - biz Isten megfordultad volna".
     A forradalom lezajlása után az ötvenes évek elején Siateczky Turibius, mint osztrák tiszt, továbbra is szolgált. Ilyen minőségében egy alkalommal Nyitrán átutaztában bement egy ottani fogadó éttermébe ebédjét elfogyasztandó. Leült egy asztalhoz és utasítá a pincért: "Bringen Sie mir ein Glas Bier!" /Hozzon nekem egy pohár sört! V.J./ A sört a pincér az asztalára tette, de ugyanakkor a szomszéd asztalnál borozó nyitrai urak egyike felállt s a kapitánysörét e szavakkal: "Magyar ember nem iszik sört!" a padlóra öntötte.
Siateczky, mint egy bősz bika, ránézett a merész úrra, s rendelését megismételte, az újabban felszolgált pohár tartalmát a magyar az előbbi mondatával újra kiöntötte. A kapitány harmadszor is megrendelte a sörét, de egyúttal átszólt a szomszéd asztalhoz: "Ha még egyszer kiönti én söröm, biz Isten kidobom ablakon tégedet". A fiatalember harmadszor is megismételte a sörnek a kiöntését, s a helyére ült. Ezt várta csak Siateczky, felkelt ülőhelyéről, a szomszéd asztalhoz ment, s a kötekedő urat székestül felemelve a nyitott ablakon az emeletről kidobta.
     Szerencsére a nem magas emeletről leesve a fiatalembernek komolyabb baja nem esett, a kapitány pedig csak enyhébb büntetésben részesült a katonai hatósága részéről.
     Ezt a hőstettét ő maga mesélte gyakran el. Nagyon ki volt nagy testi erejével. Egy ilyen hencegése alkalmával a hasonló termetű Holényi Ferencz, szűgyi birtokos felhívta őt birkózni, azzal, hogy a kapitányt földhöz fogja vágni. Összefogódzkodtak, nehéz küzdelem után Holényi a díványra vágta emberét, hogy csak úgy nyekkent. A kapitány nagyon elrestellte a dolgot, de nagy diadallal mondta: "Nem győzte le engemet, mert nem a földre, hanem a kanapéra vágtad engemet".
     Nem hencegett ezután annyit az erejével.
     Felesége egy szegedi magyar nábob nem fiatal, még kevésbé szép özvegy asszony leánya volt, s mivel a magyar úr nem akarta, hogy leánya osztrák tiszthez menjen feleségül, földi javakkal nem látta el kellőleg, pedig a vőnek pénz kellet volna gyakran, s ilyenkor elküldte az asszonyt az apóshoz. Ha hazajött pénz nélkül, bizony le se szállhatott a kocsiról, hanem visszaküldte a váci állomásra, hogy onnan Szegedre menjen. Ha néha hozott az asszony pénzes levelet hazulról, azt Turibius felbontotta, a pénzt kivette, s az üres borítékot átadta azzal: "Kati, das gehört dir." /Kati, ez a tied. V.J./
     Siateczkyné gyakran tett nagyobb külföldi utazásokat. Többek közt bejárta Afrikát is magányosan. Ezen alkalommal kérdezték a kapitányt, hogy nem félti-e a feleségét, hogy valami baja esik az utazás közben? Felelete ez volt: "Barátom, a Kati nem kell a beduinoknak sem."
     Már régen egymás mellett feküsznek a sápi temetőben, most már békességben, s a kapitánnyal kihalt az akkori idők egyik tipikus alakja.

Egy fellebbezés, mely negyven év után ma sincs elintézve

1884-ben megválasztatván főszolgabírónak a szécsényi járásban, a sorozási munkálatok összeállítása alkalmával azt tapasztaltam, hogy a megelőző években elődöm azokat a hadköteleseket, kik a katonai szolgálat alól minden áron kibújni akartak, s a sorozáson nem jelentek meg, az állítási főkönyvben, mint igazolt távollevőket tartotta nyilván.
     Ezen egyének legtöbbjét a rendelkezésem elett álló eszközökkel az ez évi sorozáshoz előállítottam, s külön vezettettem elő a sorozó bizottsághoz.
     Hogy, hogy nem, a sorozó terembe beállítottak közül egy ilyen hadkötelesnek, midőn nevén szólítva lett, nyoma veszett. Látván, hogy hitsorsosai között a katonaorvos nem nagyon válogat, egyszerűen megugrott.
Nagyon bosszantott a dolog, s ezért Szécsény községében mindent tűvé tétettem, hogy feltalálják, de mind hiába, rejtekhelyét nem találták fel.
     A sorozás befejezése utáni napon kapok egy hivatalos sürgönyt a honvédelmi minisztériumból, melyben utasítva lettem, hogy a sorozó bizottság elől megszökött Földiák Lipót hadkötelest kutassam fel, s őt a Rétságon legközelebb működő sorozó bizottság elé állíttassam okvetlen elő, s annak eredményéről tegyek jelentést.
Fogalmam sem volt arról, honnan tudják a honvédelmi minisztériumban, hogy az illető megszökött, csak későbben tudtam meg, hogy egy besorozott hotsorsosa jelentette fel - valószínűleg irígységből - sürgöny útján az illetékes hatóságnál.
     E sürgöny folytán, de különben is ambicióm volt, hogy az ipszét, ki hallomás szerint alkalmas katonaanyag, bárhol rejtőzzék, felkutassam.
     Egyelőre megtudtam, hogy Budapesten, az Andrássy úton egy rokonánál rejtőzik. Minthogy nem ösmertem még látásból sem, magamhoz vettem a község bíráját, az öreg Gondát és hajdúmat, mint személyazonosságot igazolókat, ezekkel felmentem Budapestre.
     Itt az akkori főkapitánynál jelentkeztem, s a miniszteri rendelettel magamat igazoltam, s kértem őt, adjon rendelkezésemre egy rendőri közeget, kivel az illetőt felkutathassam, s előállíttathassam.
     A mellém adott Szlávy fogalmazóval és a magammal hozott személyazonosságot igazolókkal kocsikon kora reggel az Andrássy úton megjelölt ház közelében lesben elhelyezkedtem, hogy ha Földiák a házból kijön, letartóztatható legyen. Hiába volt a várakozás, miértis felmentünk a lakásba, s ott azt az értesítést nyertük, hogy a nevezett ott volt ugyan, de azelőtt való nap Mosniczára (Temes megye) utazott. Az ottani hatósághoz fordultam, ahonnan azt az értesítést vettem, hogy onnan ösmeretlen helyre távozott.
     Gondolván, hogy rövid idő múlva vissza fog jönni rokonához Budapestre, kértem a főkapitányt, hogy nyomoztassa tovább is Budapesten, ő azonban most már ennek eszközlésére a főváros katonai ügyosztályához, Haberhauer tanácsoshoz utasított, kinek ez hatáskörébe tartozik.
     Felkerestem a tanácsost, s midőn az előszobájában tartózkodó írnoknak a nevemet bemondtam, azonnal azt kérdezte: "Ugye a Földiák ügyben?" Csodálkoztam, honnan tudja ezt, kérésemre bevezetett a tanácsoshoz, ez bemutatkozásom után ugyancsak azt kérdezte "A Földiák ügyben keresett fel engem?" s egyúttal az ő kedves modorával a következőket mondta: "édes öcsém-uram, ne forszírozza a Földiák előállítását, mert biztosan tudom, hogy önt keresik, hogy kézbesítsenek egy honvédelmi miniszter által kiadott rendeletet, mely az illetőnek előállítását beszüntetni rendeli."
     Nem akartam elhinni, felmentem a honvédelmi minisztériumba, felkerestem a referenst, - kit már előbbről ismertem, - ő is azzal fogadott "A Földiék ügyben érdeklődött ugye?" s kérdésemre tudatta, hogy "Igenis Pulszki Guszti kívánságára Fehérvári a kérdéses rendeletet kiadta s azzal keresnek."
     Erre én azt mondtam, hogy itt Budapesten a kérdéses rendeletet nem tartozom átvenni, azt csak az alispánom utján vehetem tudomásul, nyomozásomat folytatom. "Nagyon helyesen teszed, mert tudom, hogy előzőleg utasítva lettél - ugyan e helyről - azonnali előállításra" volt a válasza.
     Most már tudom, hogy miért van a dologba Pulszky keze, azért, mert a hadköteles apja az ő regálé bérlője.
     Ezek után visszamentem a fővárosi katonai ügyosztályba, s forma szerint írásba foglaltam kérelmemet, a nyomozás folytatására. Azzal hazautaztam, székhelyemre, Szécsénybe. Meggyőződtem arról is, hogy a fogadóba, hol szállva voltam, egy hivatalos közeg valami hivatalos irat kézbesítése végett keresett.
     Megérkezésem után Szécsényben az alispántól megkaptam a miniszteri rendeletet azzal, hogy Földiák avató íveit a budapesti katona ügyosztályhoz át, mely hatóság fogja őt sorozás elé állítani.
     Ösmerve a védtörvény utasítás rendelkezését, mely szerint az avató íveknek más hatósághoz való áttétele a főszolgabíró kizárólagos jogát képezi, s tudva azt, hogy Földiák a besorozástól menenkülendő, Budapestre maga helyett esetleg mást - alkalmatlan egyént - fog állítani, az alispánnak ezzel az indoklással megtagadtam az ívek beküldését, hacsak engem az ottani állítás napjáról nem értesítenek azon való megjelenésem végett, vagy Földiák fényképét nem adják rendelkezésemre, hogy azt a személyazonosság igazolása után az avató ívekhez csatolhassam.
     Nemsokára ezután új alispáni rendelet jött, hogy teljesítsem azonnal a miniszteri rendeletben foglaltakat, mert ellenesetben ellenem lesz kénytelen fegyelmit elrendelni, én azonban igazam tudatában most sem tettem eleget az ukáznak.
     Ekkor Gyürky gróf főispán besürgönyzött, előtte megjelenve kifejezte azon óhaját, hogy mert tudja, hogy ezen ügyben álláspontomon  nem változtatok, de amennyiben általa a miniszter is sürgeti az ügy elintézését, menjek pár napra szabadságra, ez alatt szolgabírám ezt teljesítse, tudva, hogy főnöke ez ügyben annyira engangírozva van, a főispán felbosszankodva kijelentette, "azt szeretném én látni, csak eredj szabadságra".
     Elmentem rövid szabadságra, hazulról, de pár nap múlva kapok az alispántól tartózkodási helyemre egy rendeletet, hogy jelenjek meg azonnal hivatalomban, s az állítási főkönyveket adjam ki helyettesemnek, mert az azt jelentette, hogy azokat én elzártam, s azok nélkül az íveket nem küldheti be.
     Azonnal hazamentem, s bejelentettem az alispánnak, hogy az ellátási könyveket nem zártam el, s így helyettesem teljesíthette volna a neki adott felsőbb utasítást, s egyben bejelentettem, hogy hivatalomat újból elfoglaltam.
     Most már lovas huszárt küldött az alispán azzal, hogy az avató íveket küldjem el küldönce által, mert ellenesetben kénytelen lesz állásomtól felfüggeszteni. Miután rendeletének most sem tettem eleget, harmadnapra a fegyelmi vizsgálat elrendelése mellett, állásomtól tényleg fel lettem függesztve, amikoris szolgabírám az íveket beküldte.
     A beküldött avató ívek nemsokára hivatalomba visszaérkeztek, Földiákra vonatkozólag a következő lelettel: "Scwach und abgemagert zu löschen"  /Gyenge, csont és bőr, törölni. V.J./ Pedig mint később meggyőződtem, egy magas termetű, s bika erejű péklegény volt Földiák Lipót, ki a besorozástól így megmenekült, nem ismervén Budapesten őt senki sem, a sorozó bizottság tagjai közül. A fegyelmit az alispán lefolytatta, s ennek eredményeként dorgálásra ítélt, határozatát azonban én megfellebbeztem, kifejtvén abban hivatalos álláspontomat, hivatkozva a védtörvény utasítására, s a miniszteri első rendeletre, s hogy Budapesten eszközölt nyomozás tetemes költségbe került, s hogy hat heti felfüggesztett állapotomban fizetésem is vissza lett tartva, amiértis nem büntetést, de dicséretet érdemeltem volna. Azzal zártam be fellebbezésemet "az is huncut, aki nem huncut, alázatos szolgája Hanzély főszolgabíró."
     Ezt a fellebbezést fölküldtem közvetlenül a honvédelmi miniszterhez.
     Pár hét múlva Gyürky főispán újból maga elé citált, s ezzel a szavakkal fogadott: "No mit csináltál megint?" Láttam a kezében fellebbezésemet, mégis azt kérdeztem: "Mit ért ez alatt kegyelmes uram?", s ekkor megmutatta fellebezésem záradékát. Én azt kérdeztem, hogy az adott esetben kijelentésem nem igaz és jogos-e, mire azt felelte "igaznak igaz, de miniszternek ilyet írni nem szabad, vond vissza fellebbezésedet".
     Miután ebbeli óhajtásának eleget nem tettem, a kezében tartott papírost zsebre dugta, s ezzel tőlem barátságosan búcsút véve elbocsájtott.
     Ez a fellebbezés az, amely - negyven év után - a mai napig nincs elintézve.
 

Zubovits Fedor kapitány és egy vigéc vasúti utazása

Azt hiszem nem kell Zubovits Fedor kapitányt külön bemutatnom. Ösmerte őt mindenki, hol látásból, hol hallomásból, és sokan személyesen. Sok bravúrjáról, különcködéséről, s gyakori kellemetlenkedéseiről volt híres.
     De hogy érdekes és különcködő viselt dolgai feledésbe ne menjenek, érdemesnek tartom azok közül egy pár helyszínt elmesélni.

     Egy alkalommal Fedorral Balassagyarmatról egy első osztályú vasúti szakaszban utaztam Budapest felé. Ebben a kupéban egy jól táplált vigécnek látszó úr is volt elhelyezkedve, ki útközben, minthogy nyári hőség uralkodott, kopasz fejét törölgette, s minthogy ez őt nem hűtötte le, levetette kabátját és mellényét. A szemben levő ülésre téve lábait, teljes kényelembe helyezte magát.
     Látva Fedor ezt a nem illendő magatartást, szokott volt tekintetével mérte végig útitársunkat. Az azonban ezt figyelembe nem véve, még kényelmesebben akarván magát elhelyezni, cipőit is levette és az ülésre helyezte. Zubovits ezt már nem hagyta szó nélkül, ülőhelyéről felugorva a vigéchez ugrott, szörnyű ordítással követelte, hogy cipőit azonnal húzza fel, kijelentvén, hogy ezt már nem tűri el, hogy első osztályú fülkében így utazni nem szabad. Az útitárs nem reagált a felhívásra - persze nem tudta, ki az, kivel beszél - sőt azt mondta, hogy oly kényelembe helyezheti magát, ahogy az jólesik. Erre Fedor felkapta az útitárs levetett pár cipőjét és nagy szidalmak között kidobta robogó vonat nyitott ablakán.
     Az útitárs úgy kabát, mellény nélkül, harisnyásan kirohant a szakaszból és a kiabált a kalauzra és vonatvezetőre, hogy állítsák meg a vonatot, mert a cipőit kidobták. Persze a vonat tovább ment, és a vigéc keservesen nézett a lábbelije után. Elkezdett a többi, szakaszban lévő utasok előtt, az előtte ismeretlen úrra mindenfélét mondani, s hogy a legközelebbi állomáson feljelenti őt az állomásfőnöknél.
     Valamelyik utas azonban figyelmeztette, hogy nem tanácsos azzal az úrral kötözködni, mert az Zubovits Fedor kapitány.
     A cipőtlenített uraság erre nagyot nézett, s mosolyogva - meghunyászkodva - szólt ekként: "Hát ez az a híres kapitány, igazán kedélyes, vicces ember.", arra bejött a szakaszunkba, s mintha semmi sem történt volna levette a kofferját és kivett abból egy másik pár cipőt. A folyosón szépen felhúzta a lábára, s kabátját és mellényét is felöltve szépen leült előbb elfoglalt helyére. Mintha mi sem történt volna. Így utaztunk azután hármasban tovább, csak mikor Zubovits a verőcei állomásom kiszállt, mert a velem maradt útitárs Zubovits eljárása felett bírálatot nyilvánítani, s persze cipője elvesztését is sajnálni.
 

Mikor Zubovits egy huszárezred egész tisztikarát provokáltatta

Én abban az időben, mint nógrádi főszolgabíró Rétságon laktam. Kapok Fedor barátomtól - ki ekkor a váci püspök tulajdonában lévő Migazzi kastélyban lakott - egy sürgönyt, melyben kér, hogy jöjjek azonnal hozzá egy komoly  lovagias ügy miatt. Bár tapasztalásból ismertem az ő ilyen ügyeit, mégis eleget tettem kívánságának, s felkerestem őt otthonában. Odaérve ott találtam már Rudnyánszky László petényi birtokos barátomat, kit Fedor szintén oda sürgönyzött ez ügyben. Előadá, hogy azt szeretné, hogy a szegedi huszárezred tisztikarát menjünk nevében provokálni, mert az a verőcei körorvost, ki tartalékos katona főorvos volt, az ellene tett feljelentése ügyében felmentette.
     Mit tehettünk egyebet Budapestre utaztunk, hogy onnan Kecskemétre menve kívánságának eleget tegyünk, bár tartunk a dologtól.
     Budapestre érve, ott meg arra kért, hogy tekintettel arra, hogy ő tartalékos tiszt menjünk fel Fehérváry akkori honvédelmi miniszterhez, és jelentsük be, hogy ő a kecskeméti huszár tisztikart provokáltatja általunk. 
Furcsának tartottuk nagyon ezen küldetés teljesítését, de mit tehettünk egyebet, felmentünk a honvédelmi minisztériumba, s ott a szolgálatban lévő parancsőr tisztnek bemutatkozva kértük, hogy jelentsen be a kegyelmes úrnál audencia végett. Előjegyzésbe vétettünk, de mert már előzőleg nagy számban várakoztak ott magas katonai személyek teljes díszben, civilek szalonöltözetekben. Reánk a sor nem került volna, s dolgunk a vasút indulása miatt sürgős volt, arra kértük a parancsőrtisztet, hogy jelentsen be soron kívül, jelezvén, hogy Zubovits megbízottjai vagyunk. Pár perc múlva mindenki nagy csodálatára a kegyelmes úr azonnal fogadott minket.
     Fehérváry őkegyelmességének előadva küldetésünk célját, az ő barátságos modorával figyelmeztetett, hogy miért ültünk fel annak a bolondnak. Kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk mi is a tisztikar előtt. Aztán kijelentésünkre, hogy Fedor kívánságának teljesítése elől nem zárkózhattunk el, azt mondta "Mondjátok meg annak a bolondnak, hogy tudomásul veszem bejelentését, ti pedig vigyázzatok magatokra, s máskor ne üljetek fel annak a hóbortosnak."
     Fehérváry üzenetét - melyet kíváncsian várt - átadva közöltük Fedorral, s most már sürgettük, hogy menjünk az állomásra, mert az induló vonatot lekéssük. Ekkor Fedor tudtunkra adta, hogy tudja azt, hogy Kecskemétről ő élve már vissza nem fog jöhetni. Azonnal kimegy Verőcére, hogy ügyét otthon rendezhesse, szeretett feleségétől elbúcsúzhasson, visszajön még aznap. Várjuk meg őt Budapesten, s azonnal megyünk együtt Kecskemétre.
Hát bizony mi nem vártuk meg őt Budapesten, hazamentünk mi is. Fedor meggondolta a dolgot, s a provokálás elmaradt, nekünk megköszönte baráti fáradságunkat, mi pedig Rudnyánszky barátommal szégyelltük, hogy Fedornak újból felültünk.

Hogyan cáfolta meg Zubovits egy újság hírét, hogy ő a püspöknek a bért nem tudja megfizetni.

A váci püspök, Schuszter Constantin bérbe adta Verőce község határában lévő Mihazzi kastélyt a hozzá tartozó birtokkal. Ezt később nagyon megbánta, mert sok kellemetlensége származott ebből.  Ezen felül, lévén, hogy Zubovits fizetni egyáltalán nem szeretett, s a bért éveken keresztül felélte, ezért a püspöki uradalom ügyvédje beperelte a bérlőt.
     Zubovits azt, hogy ez az egyik újságban közölve lett nagyon restellte, s következőképpen demonstrálta az esetet.
     Találkozván véletlenül vele Budapesten, behívott egy ottani katonaüzletbe. Szövetválasztás közben kivett Zubovits a zsebéből két levélborítékot, s arra kérte az üzlet főnökét, hogy dobassa be a közel lévő postaszekrénybe. Anidőn a levelet elhelyezni kiküldött segéd visszaérkezett, Zubovits szörnyű ordítással tudatta, hogy ő véletlenül azt a levelet dobatta be, mely kettőszázötvenezer forintot tartalmazott. Kétségbe volt esve, hogy miképp kapja azt most vissza. Azt tanácsoltuk, hogy legjobb a főpostára menni, s ott bejelentjük a tévedést. Ez meg is történt. Kerestünk onnan egy tisztviselőt, velünk együtt a postaszekrényt felnyitván a kérdéses levelet kivette, melyen az összeg jelezve volt. Átadta Fedornak azzal, hogy bontsa fel e levelet, konstatálandó a pénznek bennlétét. Bizony abban semmi sem volt. A főpostán hivatalosan igazoltatta, hogy a pénz szabályosan be volt dobatva a postaszekrénybe.
     Másnap az egyik újságban közölve lett az esemény, megcáfolva az előbbi hírt, hogy Zubovits pénz hiánya miatt nem fizet a püspöknek. Ezt akarta Fedor elérni.
 

Milyen ajándékot küldött Zubovits a püspöknek?

A Migazzi kastély mellett volt a püspöki erdő, mely Zubovits bérleményén kívül volt, s egy erdőőr felügyeletére volt bízva.
     Zubovits a verőcei lakosok és más idegenek elijesztése végett vérebeket tartott. Ezek az ebek gyakran kimentek az erdőbe, hol aztán a vadállomány nyugalmát zavarták, miértis a vadőr figyelmeztette azzal, hogy akadályozza meg a kutyák csatangolását, mert a püspök úr parancsára kénytelen lenne az erdőben megjelenő kutyát lelőni.
     Zubovits semmi intézkedést nem tévén, a vadőr egy kutyát lelőtt. Midőn ez Fedor tudomására jutott, szörnyű dühbe jött, s a lelőtt kutyát becsomagolva elküldte a püspöknek azzal, hogy az uradalom erdejében elejtett vadat megküldeni kötelességének tartja, s jó étvágyat kíván hozzá.
 

Mikor Zubovits a sziámi hercegeknek a szárazföldi torpedókat Balassagyarmaton bemutatta

A hetvenes években Zubovits feltalálta a szárazföldi torpedót. Ezeket a kontinensen akkor étékesíteni nem tudván, a sziámi államnak ajánlotta fel, s az éppen Budapesten lévő sziámi hercegeket meghívta Balassagyarmatra azok bemutatására.
     A hercegek a meghívás folytán meg is jelentek Balassagyarmaton, s Zubovits négy darabot fel is állított az ott megjelenő közönség és a hercegek előtt. Hármat egymás után elsütött, s azok jól működtek, a negyedik azonban csütörtököt mondott. Zubovitsot ez szörnyen bosszantotta, odament, s a gép fölé hajolva a gyújtólyukat piszkálni kezdte. Ezt látva a publikum a hercegekkel együtt megdöbbent s vakmerőségen, hiszen ha a torpedó most felrobban, Zubitsot a mennyekbe viszi. Az azonban nem reagált. Mindannyian gratuláltunk vakmerőségéhez, szerencséjéhez, s hogy a többi szabályszerűen működött. A sziámi hercegek megelégedésüket fejezték ki találmánya felett.
     Hogy tudta-e értékesíteni a torpedókat, arról a fáma nem tudott, de a torpedó szerelőinek indiszkréciója folytán kiderült, hogy az a bizonyos negyedik, nem volt megtöltve.

Egy érdekes bírósági tárgyalás

Zubovitsnak számtalan pöre volt a közigazgatási hatóságokkal és bíróságokkal. Hol ő volt a feljelentő, hol - s legtöbbnyire - ő volt a panaszolt. De bizony ezek ügyek tárgyalásánál a tárgyaló közegnek nem volt valami kellemes helyzete, lévén viselkedése gyakran fegyelmezetlen.
     Egy ellene tett feljelentést tárgyalt a tereskei járásbíró, Frank, melyen Fedor a panaszosokat mód nélkül szidalmazta és sértegette. Frank bíró úr egy nyugodt kedélyű kötelességtudó bíró volt, s folyton figyelmeztette, hogy viselje magát a bíróság előtt tisztességesen, mert kénytelen lenne ellene az előírt szabályok szerint eljárni. Ez azonban mit sem használván Frank bíró úr ülőhelyéről felállva, a háta megetti falon függő őfelsége képére mutatva ezt mondta erélyes hangon: "Tudja meg kapitány úr, hogy én ennek a nevében ülök itt. s utoljára figyelmeztetem, viselje magát rendesen!"
     Ez hatott, s Fedor - ki a tárgyalásokon mindig tiszti ruhában, kardosan jelent meg - összecsapta a bokáját, s feltett sapkájához emelve kezét szabályszerűen szalutált. Ettől kezdve a tárgyaláson rendesen viselte magát.

Hogy lett főszolgabíróból főlevéltárnok

Egy megyegyűlés alkalmával többen összejöttünk Gyürky gróf főispán megyeházi helyiségében.
     Köztünk volt a közkedveltségnek örvendő gróf Czebrián László is, ki Füleken is birtokos volt. Egyszer az ő kedélyes modorával Baloghy Dezső szolgabírónál egy út felől érdeklődve, őt a következőleg szólítá meg: "hallja maga Baloghy, miért nem csináltatja meg a Fülek községe mellett lévő járhatatlan utat?"
     Baloghy Dezős, ki családfájára s volt huszártiszti mivoltára büszke volt, s így rátartós, ezen megszólítást Czebrián részéről lekicsinylésnek vette, s nem csekély felindulással azt felelte: "hallja maga Czebrián, ha ad rá pénzt, az utat megcsinálják, de pénz nélkül még Czebriánnak sem dolgoznak".
     A jelenlévő főispán nagyon restellte Baloghynak ezen riposztját, s hogy Czebriánt kibékítsék, Baloghyt behívta a másik szobába, s onnan már mint kinevezett megyei főlevéltárnok jött közénk, persze szolgabírói állásáról lemondván.
     Baloghy e cserének nagyon örült és hivatalát elfoglalva, abban idejének legnagyobb részét nyelvészettel és versfaragással töltötte, a levéltárnoki teendők csekély mérvű ellátása mellett.
     Így lett huszártisztből szolgabíró, szolgabíróból főlevéltárnok.
     Különben érdemes Baloghy cinikus voltára vonatkozólag megemlíteni, hogy amennyiben abban az időben Gyramatra vasúti közlekedés nem volt, Baloghy az utat Fülekről Balassagyarmatra a közgyűlések alkalmával gyalog tette meg.
     Midőn ezt tiszttársai megszólták, hogy ezzel tisztviselői tekintélyét rontja, azt felelte: "szégyellje a vármegye magát, hogy tisztviselője gyalog kénytelen az utat megtenni, mert fuvardíjat erre nem ad, s csekély fizetésből arra nem telik".
 

Kell-e a tisztviselőnek szalonkabát

Egy alkalommal Gyürky főispán magához rendelte Jeszenszky József árvaszéki ülnököt, hogy a nála elintézés alatt levő árvaügy felől neki referáljon.
     Jeszenszky a hivatalos szobájából egyenesen felment a főispánhoz, s ott jelentkezett.
     Midőn  főispán látta, hogy az ülnök otthonka kabátban jelent meg nála, a következő kijelentést tette: "Nem tudja maga, hogy a főispánja előtt szalonkabátban kell megjeleni?"
     Jeszenszky azon szerény védekezésére, hogy mint szegény tisztviselő, ilyen öltözékkel nem bír, a főispán ingerülten azzal utasítá el: "akinek szalonkabátja nincsen, az ne legyen tisztviselő, elmehet!"
     Az árvaügy mibenlétéről a referáda elmaradt.
 

Gratuláció Zichzene-zachzene dallama mellett

Abban a régi jó időben, mikor még Gyarmatra vasúton utazni nem lehetett, a gyűlésekre a megye urai, a gyűlést megelőző napon jöttek be kocsin a székvárosba, amikoris az estét fehér asztal mellett töltötték el, nem ritkán ott találta őket a hajnal hasadása is.
     Egy ily alkalommal az akkori Balassa éttermébe gyűltünk egybe örege és fiatala. A jó kedvez egész éjjel a hegy leve és Balog Károly bandája tartotta fenn s fokozta.
A mulatók közt ott voltak a megyei nobilitások közül gróf Czebrián László, gróf Berchtold Arthúr, gróf Pejacsevics Atrhúr, Prónay István, Mocsáry Ödön, Sréter Alfréd, Beniczky Árpád és Szerémy Gábor központi főszolgabíró, s még számosan a fiatal gárdából.
     Úgy reggel felé, mikor már világosodott, a jó kedélyű gróf Czebrián Lászlónak eszébe jutott, hogy mennénk fel in corpore /testületileg V.J./ Gyürky főispán megyeházi lakására, meggratulálni azon alkalomból, hogy legutóbb a Lipót rend középkeresztjével lett dekorálva, magunkat is feldíszítve különböző nyakba akasztott alkalmi rendjelekkel.
     Ezen ötlete általános újongó helyesléssel lett fogadva, s mindannyian nyakunkba akasztottuk - mint rendjelet - hagymát, cilinder üveget, szalvétát, gyertyatartót, sörös poharat, s ami az étterem asztalán található volt. Így feldíszítve ment a társaság cigánnyal a zichzene-zachzene dallama mellett végig a főutcán a megyeházára.
Odaérvén Gyürky főispánt hálószobájában keretük fel muzsikaszó mellett, ő még az ágyban pihent.
     Nem lehet mondani, hogy valami kellemesen lepte meg Gyürkyt ez az invázió, azonban látva az elől jövő tekintélyes urakat, s azokat is jó kedélyben, mit tehetett egyebet. mosolyogva fogadta a társaságot.
Czebrián gróf, mint ünnepi szónok köszöntötte fel Gyürkyt kitüntetése alkalmából kedélyes modorban, s azt ugyanilyen hangulatban köszönte meg a főispán, remélve, hogy most már befejezést nyer a tisztelgés, s az illuminált társaság eltávozik.
     Csalódott szörnyen, mert a társaság egy szerénytelenebb tagja azt az óhaját fejezte ki, hogy bizony áldomás nélkül elmenni nem lehet.
     Gyürky huszárjával a Selmeczy cukrászdából több jóféle snapszot hozatott, s csak ennek elfogyasztása után vonult el a társaság muzsikaszó mellett a megyeházából, egy része vissza a csatatérre, másrészt Morpheus karjaiba.

Hogyan lett a "Hej, de huncut a német" nótából nemzeti himnusz

1877. évben, a Galíciában állomáson volt ulánus ezred Balassagyarmaton keresztül vonult új magyarországi állomáshelyére.
     Minden harmadik nap az előbbi szakali pihenő stációról egy-egy szakasz ulánus legénység érkezett Balassagyarmatra, pihenő helyre, kellő számú tisztek vezetése mellett.
     A tisztek az akkori időben frekventált Balassa szálloda éttermében gyűltek egybe esténként a vacsorát elkölteni.
     Én és Adorján Lőrincz honvéd hadnagy, - akkor még mindketten nőtlenek lévén - mi is állandóan abban az étteremben étkeztünk, mint állandó abonensek. Rendes helyünk az étteremben egy hosszú asztal volt, hol a vidékről esetről-esetre bejövő vendégek is helyt szoktak foglalni ebéd idején.
     A fogadós ezt az asztalt jelölte ki a tiszteknek, s így mi ketten az átvonuló és egymást harmadnapján felváltó tisztekkel töltöttük az estéket, nem hiányzott ezeken Balogh Károly bandája sem.
     A vacsorák természetesen többnyire a hajnal pirkadásáig tartottak, amikoris a tiszt urak legtöbbje - s legtöbbször a magyar bornak élvezetétől - mámorosan hagyták el a csatateret, hogy reggel a legénységgel tovább rukkolhassanak. Gyakran megesett azonban, hogy a tisztiszolgák uraikat még kellő mámoros állapotban segítették fel a chargi lovakra. Mi ketten, Adorján barátommal többé-kevésbé szintén mámorral búcsúztunk el az elvonuló német barátaitól, de azért a harmadnap ideérkező hadfiakkal, csak úyg barátkoztunk, s töltöttük az éjjelt, mint az előbbiekkel, s ezek éppúgy hagyták el a pihenőállomást, mint elődeik.
     Ránk nézve kissé nehéz munka volt a harmadnapon ismétlődő murikat végigcsinálni, de restelltük volna a beérkező tiszt urak előtt, kik már értesítve voltak arról, hogy itt egy civil és egy honvédhadnagy mindannyiszor kitartott velük a mulatságokon, ha nem találnának a helyünkön, s kivált azért, mert az utolsó előtti szakasz egyik tisztje figyelmeztetett bennünket, hogy a következő tiszt urak között van egy kapitány, kivel nehéz lesz a borközi küzdelmet fölvenni, elhatároztuk, hogy az utolsó csatában is részt veszünk.
     Hát csakugyan az utolsó transzport tisztjei között volt egy drabális kapitány, ki hírének megfelelően a vacsora alatt jól kezelte a hegynek áldott levét, s úgy látszott, hogy Balogh muzsikája is mozgásba hozza a vérét, mert - bár mámorosan - több német nótát húzatott vele.
     Kedélye emelkedésével honfiúi érzelme is lángra kapott, mert a cigánybandához fordulva a "Gotterhaltet" /osztrák császári himnusz V.J./ rendelte eljátszani.
     Balog Károly erre a felhívásra rám nézett kérdőleg, hogy mit csináljon, restellte ezt az animózus /ellenszenves V.J./ dallamot közre adni, én intettem, hogy csak teljesítse a kapitány kívánságát.
     Kénytelen-kelletlen rázendített a hóhér nótára, amikor is a kapitány ültéből felállva elkiáltotta magát: "Aufstehen!" /Felállni! V.J./, persze felkeltünk mindannyian, s a dallam végeztével a szokásos "dreimal hoch!"-al /háromszoros éljen!-nel V.J./ jelezte hódolatát a legmagasabb hadúr iránt.
     Bevallom magam sem tudom, hogy hirtelen mily érzés ösztönzött arra, midőn Baloghnak odaszóltam, hogy játssza el a "Hej, de huncut a német" nótát, s ugyanakkor és is "Aufstehen!"-t vezényeltem. Az asztaltársaság felállt, s úgy hallgatta végig a Balogh által lelkesedéssel eljátszott nótát, s annak végeztével én intonáltam a háromszori "éljent", mit a hazafiak lelkesen ismételtek.
     Hogy ez így történt, Adorján barátommal annak tulajdonítottuk, hogy a tiszt urak meg voltak győződve arról, hogy a hallott dallam a mi nemzeti himnuszunk, s irántunk való udvariasságból annak tiszteletét megadták.
Így avatták fel a német tisztek a magyarok keserűségét kifejező nótát nemzeti himnusszá.
Reggelig tartott a mulatság, a tiszt urak elődjeik módja szerint elázva szálltak lóra, mi pedig Adorján barátommal örültünk, hogy ez volt az utolsó szakasz, mellyel ki kellett tartatnunk, s annak, hogy nem itt jöttek rá arra, hogy miféle dallamnak adták meg hódolatukat.
 

Tigrisvadászat Nógrád megyében

Pár évvel ezelőtt, még a jó háború előtti időben híre terjedt, hogy egy tigris fenevad kiszabadult valamelyik cirkusz, vagy állatseregletből s azt most a vidék állatállományát pusztítja, s az emberek életét is veszélyezteti.
     E rémhírre, - mely a balassagyarmati járás községében lévő egyik birtokosnak gazdasági alkalmazottjától eredt, - a hatóság szükségesnek tartotta e veszedelemben szemben erélyesen fellépni, s a fenevadat elpusztítani.
     Az alispán elnöklete alatt egy vadászszakértőkből álló csunglijamen ült össze, melyen abban állapodtak meg, hogy hivatalos vadászatot kell tartani azon a területeken, melyen a fenevadat hol itt, hol ott feltűnni látták, mihez szükséges a losonczi ezred egy századát lerendelni, s az érdekelt községek lakosait mozgósítani. 
     A vezetést és rendezést a tisztikarnak egyik közismert erélyes tisztviselő és kiváló stüszije vette kezébe, már azért is, mert ő érezte magában azt a bátorságot és biztos vadász kezet, mely a fenevadat elpusztítani egyedül hivatva lesz, kiről a rossz nyelvek ugyanazt mesélték, hogy oly biztos lövő, hogy a körvadászatokon a nyulak életük biztonsága tekintetéből, tömegesen menekülnek az ő puska csöve elé más vadászok elől.
Az értekezleten való megállapodás szerint a losonczi ezred egy százada le is jött az előre meghatározott napon tartandó hivatalos vadászatra, s főrendező az érdekelt községek férfi lakosait öldöklő szerszámokkal ellátva felfegyverzetten előre elkészített terv szerint azokat felállította a veszélyeztetett területen a fenevadnak bekerítésére.
     Megindult a hajsza, jöttek a hírhordók, kik a tigrist hol itt, hol ott látták, s hol hallották rémes ordítását sőt megjelölték az irányt is, mely a főrendező állására vezetett. El lehet képzelni, mily büszkeség töltötte el a fővadász rendezőnk keblét, hogy a fenevad őt szemelte ki, kivel az élet-halál harcot megvívni óhajtja, de valószínűleg a területen lévő nyulaktól értesülve, azok tanácsát követve - életét biztosítani akarván - puskája csöve elé örömmel közeledett.
     Hogy főrendezőnk lövését még biztosabban tehesse, a közelben lévő fára mászott, s ott várta lövésre készen a fenevadat.
     De mily csalódás érte őt, a tigris nem mutatkozott sehol sem, ordítása nem hallatszott, mert sem a felállított kordonon belül, sem máshol fenevad nem mutatkozott, s így valószínű, hogy tigrist azelőtt sem látott senki, s ordítását senki sem hallotta soha.
     A fővadász ezek után kénytelen volt biztonsági helyéről leszállani, s a hivatalos vadászatot eredménytelenül befejezettnek nyilvánítani, s a vadállat elpusztítására összecsődített tömeget - szégyenszemre - szétoszlatni.
Azt a jelenetet, midőn a fővadász a magas fát tartotta magára nézve, a legbiztosabb helynek a fenevaddal szemben, a "Borsszem Jankó" élclap megörökítette rajzban is. Fővadász soká megtartotta "Tigrisvadász" címét, mire ugyan nem volt nagyon büszke a szenvedett kudarc miatt.
     Az egész fenevad alaptalan híresztelésére a levét ama bizonyos birtokos itta meg, kinek gazdasági alkalmazottja állítólag először látta a tigrist, mert a hivatalos vadászatra meghívott, s megjelent urak az ő portáján helyezték el kocsijukat, s a szép számban levő lovak sok takarmányt fogyasztottak el, miért is a birtokos kijelentette alkalmazottjának, ha még egyszer tigrist lát, s azt elhíreszteli, szolgálatából azonnal elbocsátja.
 

A gavallér cigányprímás
Szemelvény Hanzély Márton "Negyven év (1878-1918) Nógrád vármegye életéből" című memoirjából.

A "Magyarország" ez évben megjelent egyik számában "Pesti levelek" című rovatában Krúdy Gyula, az illusztris író, Bencsi Gyula, a híres-neves - ma már hallott - nyíregyházai cigányprímás ritka úri mivoltát örökítette meg. E közlemény olvasása ébresztette fel bennem életem egy kedves, felejthetetlen epizódját, melynek főhőse Bencsi Gyula volt.
     Memoirom keretében érdekesnek tartom elmondani e kis epizódot, mely Krúdy Gyula állítását még pregnánsabban bizonyítja, a háborús évtized küzdelmeibe belefáradt, átformálódott lelki világunkra pedig az elmúlt idők mesebeli napjaként süt.
     A történet visszavezet az 1870-es évek végére. Hont és Bars határában, Léva közelében, Kis- és Nagykereskényben szép birtok közepén három Mailáth testvér élt. Mailáth István, volt főispán, Mailáth Imre és felesége, a híres Pest megyei Dubraviczky család szépséges leánya, és Mailáth László, kinek felesége a báró Bakonyi család előkelő sarja volt. A két asszony a magyar nagyasszonyok már kihalt típusát képezte. Jó gazdasszonyok voltak, jó feleségek, víg és kedélyes, vendégszerető háziasszonyok, csak egy rossz tulajdonságuk volt, hogy férjeiket erősen papucs alatt tartották.
     Mailáth Imre szép két leánya, Etelka és Gizella, mint két mágnes vonta bűvkörébe a vidék fiatalságát. A megbűvöltek közé tartozott testvérbátyám is, kinek társaságában, mint fiatal elefánt, gyakran megfordultam a háznál. A gyakori látogatás eredménye az lett, hogy Béla bátyám egy szép napon feleségül vette Etelkát. De amíg ez megtörtént, addig vidám, derűs napokat töltöttünk Kereskényben. Mailáth Imre és László ugyanis kiváló kedvelője volt a cigányzenének. Ha szerét ejthették, vagy bementek Lévára udvari cigányuk, Lakatos László bandája mellett mulatni, vagy kihozatták a bandát Kereskénybe. Alkalom meg bőven akadt. Az asszonyok ellenvetéseivel szemben a legjobb fegyver a vendég volt, akinek jól kellett magát éreznie. Ez pedig Imre bácsi szerint zene nélkül nem volt lehetséges.
     Ha bátyám társaságában megérkeztünk, Imre bácsi sietve kérte ki az engedélyt feleségénél a cigány kihozatalára:
     - Marci unatkozni talál... Nagyon szereti a zenét és az elefántnak kedvére kell járni. Ki kellett hozatni a bandát.
     Az ilyenfajta megoldásnak az asszonyok is jobban örültek, mint a lévai kiruccanásoknak. ők sem idegenkedtek a cigány mellett való mulatságtól, mert ilyenkor bőven volt részük jó magyar táncban, melynek sokszor a hajnali derengés vetett véget.
     Imre bácsi tehát átadhatta magát igaz szerelmének, a zenének, mely derült víg hullámzásba ringatta kedélyét, pezsgésbe hozta vérét és mulatott úgy, ahogyan talán senki sem tudott, a zenét rajongásig szerető ember minden forróságával, finomságával, friss, józan erővel. Ha zenéről volt szó, tudott áldozni. lelkesedni érte és ilyenkor nem ismerte sem az idő, sem a tér akadályait. A zene iránt táplált rajongása szülte az alábbi régi, mesébe illő históiát, mely sok évvel a kereskényi víg napok után történt, mikor Imre bácsi már túl járt a hatvanon, de ha cigányról, zenéről volt szó, még mindig az volt, aki régen.
     Körülményeim akkor úgy alakultak, hogy megyei szolgálatomat egy időre belügyi tisztviselői állással cseréltem fel, s Budapestre költöztem családommal együtt. Emlékezetem szerint 1892-dik év nyarán kaptam Imre bácsitól Kereskényből egy levelet, melyben értesített, hogy a Debrecen mellett levő Élesdre készülődik, ahol egy gőzre berendezett, mész előállításra szolgáló körkemencét akar tanulmányozni. A körkemence annak a részvénytársaságnak a tulajdona, melynek én is igazgatósági tagja vagyok, mennék el tehát vele, hogy így módjában legyen azt alaposabban tanulmányozni, mivel Kereskényben lévő mészégetőjét át akarja alakítani.
     Kívánságát természetesen örömmel óhajtottam teljesíteni, s válaszomban kértem a nap megjelölését, melyen Budapestről Debrecenre indulunk.
     Az így kitűzött napon és időben megjelentem a Keleti pályaudvaron, ahol Imre bácsival találkoznom kellett. Egy ismeretlen úr társaságában találtam.
     - Nagyságos úr, nem ismer? - Kérdezte az ismeretlen, mikor bemutatkoztam. - Lakatos Sándor vagyok, a lévai prímás. Valamikor sokat muzsikáltam a nagyságos úrnak Léván és Kereskényben.
Már emlékeztem. Aztán nem tulajdonítva a dolognak semmi különösebb fontosságot, elindultam jegyet váltani, mikor Imre bácsi utánam szólt:
     - Már váltottam neked is.
     Még mindig gyanútlanul, csöndesen üldögéltem Imre bácsival a kupéban, midőn megjelent a kalauz és a jegyeket kérte. Néhány helynevet félhangosan elmorogva, útiránynak világosan Nyíregyházát jelölte meg.
Csodálkozva kérdeztem Imre bácsit, hogy tévesztette-e el a jegyváltást, hiszen Élesdre nem Nyíregyházán, hanem Dbrecenen át kell menni.
     Ugyancsak elcsodálkoztam, mikor bevallotta, hogy utazásunk tulajdonképpeni célja a nyíregyházai híres cigány, Bencsi Gyula bandájának meghallgatása. Az élesdi út csak a felesége számára kitalált ürügy.
     - Talán lesz időnk azért Élesdre is elmenni - mondta hamiskásan mosolyogva -néhány darab mészkövet jó lesz hazavinni bizonyíték gyanánt.
     Örömmel vettem az öregúr pompás tervét és kedélyesen utaztunk tovább. Az egyik állomáson Lakatos is bejött a szakaszunkba, akiről kiderült, hogy Imre bácsi hozta magával. Lakatos ugyanis sógora volt Bencsi Gyulának, aki az ő révén szívesebben fog nekünk muzsikálni.
     Úgy is történt. Alig telepedtünk le este egy nyíregyházai fogadóban, kisvártatva megjelent Lakatos Bencsivel és bandájával.
     A hír nem csalt. Bencsi kitűnően játszott. Kitartással, fáradhatatlanul muzsikált egész reggelig, a debreceni vonat indulásáig, amellyel Élesdre akartunk menni. Elbúcsúztunk Bencsitől és Lakatost megkérdezve, a banda részére, az ő ajánlatára 100-100 forintot akartunk átadni. A prímás elhárító mozdulatot tett.
     - Olyan uraknak, akik olyan messziről jöttek engem meghallgatni, pénzért nem muzsikálok.
     És szépen meginvitált, hogy mennénk el hozzá egy szerény reggeli elfogyasztására, mivel még elegendő idő van a vonat indulásáig. Nem lehetett ellenszegülni. Fiakkereket rendelt és lakására hajtatott, ahol felesége és leánya már vártak egy pompás pezsgős reggelivel. Mikor végre indulni akartunk az állomásra, Bencsi elénk állt és kért, ötöd magával a bandájából elkísérhessen Debrecenbe. Persze ezt a kívánságát is örömmel teljesítettük, s elbúcsúzván a kedves háziaktól, az állomásra indultunk a ház előtt a fiakkereken.
     Felejthetetlen víg utazás volt. Egész Debrecenig húzta Bencsi a szebbnél-szebb nótákat. Legkedvesebb nótám után érdeklődött, a mikor eljátszotta, gyanútlanul megjegyeztem, hogy ezt nem jól játssza. Az egyik kontrása ijedten bámult rám. Bencsi is nagyot nézett, és kért, hogy daloljam el a nótát, ahogyan én szeretem.
     - Így tényleg szebb - mondta Bencsi, s azontúl így játszotta.
     Később hozzám hajolt és a fülembe súgta az egyik kontrása:
     - No, az urak ugyan megbabonázták Bencsit, mert azt a legnagyobb szabolcsi úr sem meri megreszkírozni, hogy Bencsi játékát megkritizálja.
     Utólag magam is hallottam szabolcsi uraktól, hogy Bencsi nem hagyta magát dirigáltatni, mikor muzsikált. De az, hogy heted vármegyéből jöttek meghallgatni játékát, hatott rá.
     Délfelé megérkeztünk Debrecenbe, most már komolyan elbúcsúztunk Bencsitől, s egy fogadóba hajtattunk, hogy egy kissé megpihenjünk. "Ember tervez, Isten végez." Alig értünk a szálloda elé, látjuk, hogy ott az ajtóban - bennünket megelőzve - ott áll Bencsi. Elénk siet és meginvitál egy barátságos ebédre. Mit tehettünk egyebet, minthogy az étterembe mentünk, ahol egy szépen terített asztal várt reánk. Az asztal mellett ott állt a debreceni banda és tussal fogadott bennünket. Kisült, hogy Bencsi még Nyíregyházáról rendelte meg az ebédet és a debreceni bandát. Mailáth és én, Bencsi, Lakatos és négy nyíregyházi cigány társaságában fogyasztottuk a jó pezsgős ebédet. A debreceni cigány pedig húzta, miközben Bencsi dirigálta őket.
     Késő délután már megelégeltük a mulatságot. Félre hívtam a fogadóst, s kértem tőle a számlát. Nagy megütközésemre kijelentette, hogy Bencsi megtiltotta neki, hogy a számla kifizetést tőlünk elfogadja. Midőn Mailáth ezért szemrehányást tett Bencsinek, az csak annyit mondott:
     - Egy Bencsi nem engedheti a vendégeit fizetni.
     Végérvényesen elbúcsúzva Bencsitól, pihenőre térhettünk. Másnap Mailáth Élesden zsebredugott néhány mészkövet, a körkemencét is megtekintette, s ezzel hazautaztunk.
     Az úri cigány históriájához még egy kis csattanó tartozik. Évekkel a nyíregyházai kirándulás után találkoztam Budapesten sógornőmnél annak volt nászasszonyával, aki Nyíregyházáról jött fel Pestre arra a hírre, hogy fia özvegye - sógornőm leánya - elveti az özvegyi fátyolt és eljegyezteti magát egy nógrádi fiatalemberrel. Kisunokája sorsa aggasztotta, kinek leendő mostohaapját nem tartotta a fia méltó utódjának. Kifogásolta, hogy kártyás és nagy mulató hírében áll. Pártjára keltem a leendő férjnek:
     - Rosszabb a híre, mint amilyen valóban. A válaszban aztán megkaptam a magamét. Hogy én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, jó hírem van Nyíregyházán. Két napon át mulattam Bencsi muzsikája mellett Mailáth társaságában, mikoris 1000-1000 forintot adtunk a cigánynak. Jól tudja, hogy így volt, mert Bencsi állandóan dicsekedett vele, "hogy azok voltak az igaz urak, így fizették meg muzsikámat".
     Hiába volt minden igyekezetem, hogy elhitessem, hogy még a felajánlott 100-100 forintot sem fogadta el Bencsi.
     Ilyen gavallér ember volt Bencsi Gyula abban az időben az ország legjobb és legbüszkébb cigányprímása.
     Krúdy Gyula fentemlített "Pesti levelében" Bencsi özvegyét is ilyen gavallér asszonynak tünteti fel, aki férje egyedüli hagyatékát, híres hegedűjét eladta, s annak árából gyönyörű síremléket állíttatott hantja fölé.
 

Amikor Gyürky főispánnak egy font faggyút kellet volna megennie

Gyürky Ábrahám gróf tipikus alakja volt a nagy uraknak, szép megjelenésű férfiú, külsejére hiú volt, mit leginkább azzal bizonyított, hogy hosszú szakállát, bajuszát és haját - mely utóbbi csak körvonalban övezte a fejét - szép fényes feketére festette, s hogy demonsrálja, miszerint mindez természetes színű, télen-nyáron fehér mellényt viselt, melyre hosszú szakálla reá borult, s annak dacára festéknek nyoma sem volt azon látható. Ezen festői műveletre időnként Bécsbe utazott.
     Toilettje mindég elsőrendű kifogástalan volt, mintha skatulyából húzták volna ki.
     Termete magas, impozáns, de úgylátszik annak arányosságával nem volt teljesen megbékülve, lévén felső teste nagyobb, mint derekától a talpáig, ezt azután úgy hozta arányba, hogy cipője sarkát magasra készíttette s azonkívül belső sarkot is használt.
     Érintkezésben nagyon kellemes volt, de csak arra, ki szívelt, a neki nem tetsző emberrel kíméletlen tudott lenni s ezzel éreztette is hatalmát.
     Köztudomású volt, hogy fizetni nem szeretett, adót soha sem fizetett, végrehajtást vezetni ellene bátorsága senkinek sem volt, máskülönben pazar módon költötte vagyonát, öregségére elúszott mindene. 
     Egyetlen főispán volt talán, ki mint ilyen, annyi ebédet adott volna, mint ő a bizottsági tagoknak.
Minden közgyűlés alkalmával az összes megjelent bizottsági tagokat ebédre meghívatta, a megyeház nagytermében teríttetett, melyen pezsgő és bor nagy mennyiségben lett elfogyasztva. Ezen ebédeken kívül minden hónapban megismétlődő közigazgatási ülések alkalmával a tagokat vendégül látta. Egy alkalommal megyei bált is adott, melyre négyszáz ember volt hivatalos.
     Tizennyolc évi főispánsága alatt hivatalos teendőit - talán kevés tudással - de lelkiismeretesen s pontosan teljesítette, a megye előkelőségeiből álló környezetével - no meg gyakran erőszakosságával - minden akaratát keresztül vitte, nem kímélvén, ha kellett, költségeket sem.
     Ezek élére bocsátása után érdemesnek tartom egy pár érdekesebb cselekményét - emlékezet okáért itt megörökíteni.
 

A nyolcvanas évek elején megejtett képviselőválasztás alkalmával Pulszky Gusztit az akkori szécsényi kerület képviselőjét - bizonyos felmerült ellentétek miatt - gróf Gyürky Ábrahám főispán ki akarván buktatni, ellene Harmos Gábor akkori tiszti főügyészt léptette fel szabadelvű programmal.
     Nagy híre volt ezen vállalkozásnak. Az irányt adó körökben is kétségbe vonták, hogy Pulszkyt fészkében megbuktathassa. A nemzeti kaszinóban többek között gróf Károlyi István is ezen nézetének adott kifejezést, mire Gyürky felajánlotta, hogy ha Pulszky meg lenne választva, ő a kaszinóban nyilvánosan egy font faggyút fog megenni.
     Ilyen fogadás tétele után mindent elkövetett, hogy Harmost keresztül vigye a választáson.
     A képviselőválasztás előtt maga elé citálta a főszolgabírákat, kiadván nekik az ukázt, mit és hogy tegyenek, hogy a jelöltje bejöjjön. Ez alkalommal részben a párkesszából nyert pénzből, nagyobb részt azonban saját zsebéből látta el a főszolgabírókat alkotmányos költségekkel.
     A szécsényi járás akkori főszolgabírája, Szojka Emil is megjelent a raporton, de az ukáz kiadása után megkérte a főispánt, hogy őt mentse fel az alól, hogy Pulszky ellen használja fel főszolgabírói hatalmát, mert úgymond, néki is már, előzőleg családjának a Pulszkyak mindig jótevőjük volt.
     Gyürky felháborodott azon, hogy éppen az a főszolgabíró tagadja meg az engedelmességet és a kívánt közreműködést, kinek a járásában ezúttal van legjobban érdekelve, felhasznált ellene minden hatalmában álló fenyegetést, hogy felfüggeszti, elcsapatja, stb. Szojka azonban hajthatatlan volt, kijelentette, hogy ő bár öreg és szegény családos ember, ez alkalommal a főispán parancsának eleget még sem tehet.
     Gyürkyt az öreg tisztviselő keserve meglágyította - erőszakossága mellett jó szívvel bírt - azt mondja Szojkának, "Adja be a számlát s azt lemondása ellenében kifizetem, adok egy napi gondolkodási időt, most pedig elmehet."
     Minthogy Szojka nem tudta, miféle számlát kér tőle a főispán, s kérdezni sem merte, sógorának, Komjáthy Anselm főjegyzőnek elpanaszolta szomorú esetét, arra kérve, tudja meg Gyürkytől, mi a kívánsága azzal a számlával.
     Komjáthy a küldetésben eljárván, azt az utasítást vette, hogy sógora a főszolgabíró számítsa fel, mennyi fizetése jár még a ciklus végéig, s mennyit tesz ki ez idő alatt a külön jövedelme, s ezen összeget közölje vele.
A két sógor a számlát összeállította s a benyújtott lemondás ellenében kifizette s azon kívül megígérte, hogy a vaskapu szabályozását eszközlő társulatnál még egy jövedelmező állást is szerez neki és ezen ígéretét be is váltotta.
     A választáson Pulszky - Gyürkynek minden erőszakossága ellenére - képviselővé választatott. Károlyi István gróf ezek után a font faggyúgyertyát elküldte, azt azonban nem ette meg Gyürky.

Hanzély Márton halála

Ezt a történetet már nem Hanzély Márton írta, hanem a sors. A Nógrádi Hírlap 1925. április 5-i száma adja hírül halálhírét.

Hanzély Márton temetése

Múlt számunkban megemlékeztünk Hanzély Márton Nógrádvármegye nyugalmazott árvaszéki elnökének haláláról. Temetése március 30-án délután 2 órakor volt Szűgyben, amelyen a gyászoló családon kívül megjelentek dr. Sztranyavszky Sándor Nógrád és Hont vármegyék főispánja, a vármegye tisztikara, a környék úri társadalma, s Klein Andor vezetésével a Takarék sé Hitelintézetek - melyben igazgatósági tag volt - tisztikara. Zeman Mihály szűgyi evangélikus lelkész megható imája után Krúdy István árvaszéki ülnök a következő beszédben parentálta /búcsúztatta  V.J./ el a halottat:
     Az árvaszéki elnök betegsége folytán nekem jutott az a sokszorosan súlyos feladat, hogy Nógrád és Hont vármegyék törvényhatóság közönsége, tisztikara és különösen az árvaszék tisztikara nevében ez utolsó pillanatban búcsút mondjak Néked.
     Szeretve tisztelt kartársunk, volt szeretett elnökünk, nemes Hanzély Márton. Kevés koporsó felett hullanak a fájdalom oly igaz könnyűi. Kevés koporsót kísér utolsó útjára annyi őszinte barát hűséges ragaszkodása és szeretete, mint a Tiédet körünkből távozó szeretve tisztelt volt elnökünk. Nem a többnyire szokásos kötelességérzet gyűjtött össze bennünket Nógrád és Hont vármegyék törvényhatósági és árvaszéki tisztviselőt gyászos ravatalodhoz, hanem az őszinte ragaszkodás, szeretet, megértés és tisztelet, amely három évtizedet meghaladó közigazgatási pályádból két évtizednél több árvaszéki elnöki működésed alatt bennünket, akik hűséges munkatársaid voltunk, egybeforrasztott. Nem akarok dicshimnuszokat zengeni egyéniséged kiválóságáról, munkásságod sikereiről, eleget beszélnek arról alkotásaid, és azok, akiknek és akikkel hosszú pályafutásod alatt annyi sok jót tettél. Mintaképe voltál azoknak a vármegyei tisztviselőknek, akik önzetlenül munkálkodtak a közügy érdekében. Soha magad javát nem kerested, hanem csak a másét. Te voltál az, akinek nagy tudású munkássága, útmutatása és irányítása rakta alapkövét annak az ismételt legfelsőbb elismerésnek, amelynek Nógrádvármegye árvaszékét az ország első árvaszékei közé sorolta. Ezen elismerés mellé, amelynek oroszlánrésze Téged illett meg, odateszem azt a koszorút, amelyet az elismerés legszebb virágaiból fontak számodra azok az árvák és özvegyek, akiknek sokszor keserves könnyeit annyi szeretettel viselted szíveden és intézted nemes és áldásos pályafutásod alatt. Nyugodtan hajthatod le fejed örök álomra. Megtetted mindazt, amit megkövetelt Tőled a Haza, vármegyéd, családod  és a társadalom egyaránt. Pályádat hűségesen betöltötted, biztosítottad számodra az örök emlékezés hervadhatatlan koszorúját. S most, midőn pár pillanat múlva  végtelen örökvalóság fog tőlünk elválasztani, megtörve mondok búcsút összes tisztviselő társaim nevében Tőled s e könyörtelen komor pillanatban bizonyságot teszek arról, hogy őszinte ragaszkodásunk és szeretetünk elkísér hosszú utadon, kedves emléked azonban örökké élni fog közöttünk. Isten veled.
     A gyászbaborult család a következő gyászjelentést adta ki: Özvegy Hanzély Mártonné, született balogi tótprónai és blatniczai Próny Mária a maga és gyermekei: István, Mária és Pál, nemkülönben első nejétől néhai gajári Kuhinka Arankától származott fia és ennek neje felsőkubini és deményfalvi Kubinyi Livia, - továbbá néhai testvére Ilona, férjezett fesőkubini és deményfalvi Kubinyi Györgyné gyermekei, - testvérei: Béla és neje székhelyi Mailáth Etelka és gyermekei, - Hermin, özvegy kálnói és ádámfalvi Bornemissza Boldizsárné és fia - Gyula és neje bugaczi és szentkirályi Szentkirályi Ilona és gyermekei - Ferenc és neje báró Buttler Lenke és fia - néhai édes atyjának özvegye: Hanzély Lászlóné, született Fáy Eleonóra, - Mihály és neje, született Batthiányi Felicia, - Margit, - Pál és neje, született gróf Pálffy Daun Aimeé, végül a kiterjedt rokonság nevében mélységes fájdalommal jelenti forrón szeretett férjének, édesapjuknak, apósának, testvérüknek, sógoruknak, nagybázyjuknak, mostohafiának, rokonuknak nemes Hanzély Márton Nógrádvármegye nyugalmazott árvaszéki elnökének, a II. osztályú vaskorona rend lovagjának, Balassagyarmaton folyó év március hó 27-én, déli 2 órakor léletének 69-ik, boldog házasságának 26-ik évében, hosszú súlyos szenvedések után bekövetkezett gyászos elhunytát. A boldogultnak hűlt tetemei folyó hó 30-án délután 2 órakor fognak Szűgyben a temetői kápolnában az ágostai evangélikus egyház szertartása szerint megáldatni és az ugyanottani családi sírboltban örök nyugalomra helyeztetni.

Balassagyarmat, 1925. évi március hó 27-én.
Áldás és béke hamvaira!