Egy világlátott rétsági: Pál Károly

A Köztárság utca városunk „Tabánja”. Itt él több mint fél évszázada Pál Károly, aki 1998-ban töltötte be 90. életévét. Már maga a megért kor tiszteletet és érdeklődést ébreszt. De Karcsi bácsi, mint az évszázad átélője, akarva-akaratlan résztvevője volt számos történelmi és közéleti eseménynek, és nem csupán Magyarországon. Egy kalandos életet követhet végig az olvasó.
      „1908-ban születtem Etesen, és ott éltem 22 éves koromig. Az első említésre méltó esemény az életemben az 1918-19-es forradalom volt. Az első világháború miatt nagy szegénységben éltünk, alig akadt ennivaló. Néhány férfi a pusztáról beterelt egy birkanyájat, azt ettük. Aztán jött a cseh támadás. A vöröskatonák (a Magyar Köztársaság harcosai) a falu határában ásták ki lövészárkaikat. A falu bírája minket, gyerekeket küldött, hogy vigyünk enni a katonáknak. Néhány felnőtt pedig beállt a hadseregbe, mert az ellenség ott volt a határban. Egy litkei ismerősömet a szemem láttára talált fejen egy puskagolyó. De aztán sikerült elűzni a cseheket. Mi gyerekek nagyon büszkék voltunk magunkra, a csata résztvevőinek éreztük magunkat. Aztán ránk szóltak az idősebbek, hogy vegyük le a szalagot, mert bajunk lehet belőle. Lehetett is volna, mert nemsokára megérkeztek Horthy fehérgárdistái. „Fosztogatókat” kerestek, vagyis azokat, akik annak idején a birkanyájat a falunkba hajtották. Találomra összeszedtek egy csomó férfit, és bezárták őket egy akolba a falu szélén. Lett nagy bánat, sírtak az asszonyok, mert kinek az urát, kinek az apját, kinek a fiát, vagy testvérét zárták be. Sütöttek egy kis pogácsát, engem küldtek vele az akolhoz. Azt egy fehérgárdista őrizte szuronyos puskával. Ahogy az akolhoz értem az őr rámfogta a fegyverét és rámkiáltott, hogy mit járkálok ott. Mikor mondtam, hogy pogácsát hoztam, hagyrta, hogy átadjam a férfiaknak. De láttam, hogy nagyon megverték őket, ketten bele is haltak a sérüléseikbe.
     17 évesen álltam munkába. Albertaknán, mint vájár a Magyar Szénbányászati Részvénytársaságnál. Itt lettem tagja a KMP.nek (Kommunisták Magyarországi Pártja, az MSZP és a Munkáspárt elődje). Aztán a 20-as évek végén elkezdődtek az elbocsátások. Nem ment a szén, közeledett a világválság, elsők között azokat küldték el, akikről kiderült, hogy tagjai a mozgalomnak. A párt végül kijuttatott Belgiumba.
     1930-ban Liege-ben álltam munkába, szintén bányászként. Ott is nősültem meg 1933-ban. Sok magyar volt kint Liege-ben, köztük egykori vöröskatonák, akik nagyon haragudtak Horthyra. „Mi azért a Nagy Magyarországért harcoltunk, amit (Horthy) annyit emleget, aztán meg minket üldöz. Erős volt a mozgalmi élet odakint is, mert ott a pártot nem tiltották be, mint Magyarországon. Egy május 1.-i ünnepségen felállt néhány szocialista, és rázendített az Internacionáléra. Egy jelen lévő katolikus pap elrohant a rendőrségre, hogy intézkedjenek, de ott azt válaszolták, hogy Belgium egy szabad ország. Nálunk akkoriban ilyen nem fordulhatott elő (mint ahogy 1948 után sem dalolhatott volna egyházi éneket megtorlatlanul állami ünnepségen.) A legemlékezetesebb egy rokonszenvtüntetés volt 1935-ben. Akkor rohanták le az olaszok Etiópiát, és tanúja voltam, ahogy Etiópia mellett tüntetnek.
     Mikor én megérkeztem Belgiumba, nem jelentettem ezt be semmilyen hivatalnak. 1940-ben aztán megkeresett a postás, hogy menjek be a Liege-i Városházára, mert megkaptam az állampolgárságot. Máig sem tudom, hogy történhetett ez, talán a bányából szólt valaki. Hanem mégsem lettem belga állampolgár. Mikor ugyanis átmentem a városházára, azon már horogkeresztes zászló lobogott, az ajtóban pedig nem belga rendőr, hanem német katona állt. Mondtam neki, miért is mentem oda, mire ő: „Heute ist krieg” (ma háború van). Azzal elzavart. Így kezdődött az én életemben a II. világháború.
A belgák persze nagyon haragudtak a németekre, szidták a „boche”-okat (a németek francia-vallon gúnyneve), mint a bokrot. Azt mondta nekem egy öreg belga: ”Jöttek ezek ’14-ben is, de aztán futottak is.” Így is lett. A németek aztán többünket elvittek gyári munkára a birodalomba (a hitleri nevezéktan alapján Németországot a Harmadik birodalomnak nevezték 1933 és 1945 között). Berlinben a Massermann Művek egyik üzemébe helyeztek minket. Volt ott mindenféle nemzetiségű munkás: magyar, belga, lengyel, szlovák. Nagyon egyhangú ételeket kaptunk, mindig krumplit és répát. Félév alatt kilenc kilót fogytam. Mi is átéltük ’40 őszén Berlin első angol bombázását. Óriási szerencsénk volt. Egy bomba a barakkunk elé esett, de nem robbant fel. Persze Németországból igyekeztünk hazajutni. 1941 februárjában aztán azok, akik családosak voltak, kaptak hat nap szabadságot. Én 1935-ben megnősültem, így visszautazhattam a feleségemhez Liege-be. Szerencsére a helyi német városparancsnokságon dolgozott egy magyarországi sváb kisasszony, mint titkárnő, aki
kijárta nekünk, magyroknak a hazautat a német városparancsnoknál. Közrejátszott a dologban az is, hogy Magyarország ekkoriban már a németek szövetségese volt. Vonattal mentünk keresztül Németországon, öt napon át, jóformán étlen-szomjan. Az angolok már akkor bombázták a német vasutakat, sok volt az ácsorgás, a váltóállítás. Bécsben magyar apácákkal találkoztunk, aki tejet adtak nekünk. Én még Németországban vásároltam egy kerékpárt, azt darabokra szedve szállítottam haza.
     Ekkor, 1941 februárjában kerültem Rétságra, egy volt osztálytársam, Csőke Rudolf volt itt a jegyző, mivel Etesen és Tarjánban nem kaptam munkát, ő volt olyan rendes  és intézett nekem munkát a  Malomban és lakást ebben a házban, ami akkor csendőrőrs volt. Eleinte együtt laktunk a csendőrökkel, ők a ház első felében, mi a hátsóban, aztán ők átköltöztek az új őrsre ( később kollégium, ma rendőrségi épület). 
     1944-ben behívtak katonai szolgálatra, de szerencsére, mivel bányász voltam, nem a frontra, hanem Tatabányára bányászni. Akkoriban a németek vitték ki a zsidókat, sok menetet láttam, ahogy terelik szegényeket. Egyszer egy zsidó kisfiú odaszólt egy német katonának: „Bácsi, ugye nem fognak bántani minket?” Az meg csak lökdöste szegényt a géppisztolyával.
Ekkor az amerikaiak már bombázták az országot, röpcédulákat szórtak le, úgy figyelmeztették az embereket, hogy költözzenek el a vasutak, bányák és gyárak közeléből. Tatabányán pedig volt ebből minden. Megint szerencsém volt, a szállásunkon pihentem, mikor megtámadták a bányát. Csak a nagy dörgésre rohantam ki. De ott mindent leromboltak, a kábelek, a csillék szanaszét hevertek. Bánya se volt már, de én egyébként is haza akartam jutni. Volt velem egy sváb fiú is, de az nem mert megszólalni németül. „Ha megtudják, hogy német vagyok, besoroznak a Volksbundba ( a Németországon kívül élő németek tömörülése volt) és visznek a frontra.”-mondogatta. Így én szólítottam meg a Belgiumban szerzett franciatudásommal egy német főhadnagyot. Az nagyon megörült. Kiderült, hogy a háború előtt félévig tanult Párizsban, és szereti a francia nyelvet. Ő elintézte, hogy hazajöhessek Rétságra.

Lejegyezte: Egri Gábor
www.retsag.hu
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-