VÉGH SÁNDOR
Öltöztetett szellem
Rám borulnak az árnyak,
befödöm velük napjaim.
A fák lombjaként
óvom az égető fénytől,
az éj hűvösét lopom meg,
a reggeli harmatmúlást idézem,
s vállamra húzom a vérző hajnalt.
Csend vagyok.
Hittel védett áramló folyók zenélnek,
dallamuk zsongja körül habozó személyem.
Végtelen pillanatban alszik a város,
miközben dőlnek halomra az álmok.
Táguló szemekkel idézzük a mámort,
néhai elődök törvényei,
szivárványgyöngyökben:
sziklarajzok.
Csend vagyok.
A tegnapok ízei felejtődnek mostani
fényeinkben. Élére hajtom vágyaimat,
hogy móddal élhessem álmainkat.
Reccsen egy vállfa, hull
alá illatos ruhája szekrényeimnek.
Csend leszek.
Az ígéret nappalai öltöztetnek,
s bár véreik a múltam,
most mégis ostromol a fény.
Kabátom lóg fáradtan a fogason,
még billeg a hazahozott hűvös huzatban,
s amikor megint kéz nyúl majd érte
új, más színben akar hazaérni
melegével, álmával, reményével!
2006. 01. 09.
A Csend
Álmaim szállnak márványsima napokra,
hócsipkeként hallgatva be a tájat, kedvesen ölel magába egy tüzesajkú fénylehelet,
a Föld kohójá-val hímzett forráskövek mutatják a végtelen időt, némán hullanak
pihe–puha vágyak, hóesés tengere hullámzik elém, kezeim közül kicsúszik
a csend, sóhajok lebegnek imbolygó gyertyafényként, árnyékleplek mögül
ugrásra készen lapul a szívbénító üvöltés, cseppkő-fátyollá szelídítik
a fényes lelkek sóhajai, csak az idő szobrászkodik, segítsége a szél, meg
az eső, a fagy, forgácsai egymásra rakodnak, a lét harcol idebenn, ősi
templomok nyelik el a sötétség koppanásait, lassan megszűnnek életem zajörvényei,
ahogyan kezemet kulcsolom össze egy imára Apám sírjánál, most már hallom
a csendet, lelke utamon végigkísér. |