Szávai Attila


Az élet zongorája

A szánalom fekete felhőjéből
az irigység sűrűn alázúduló zápora
lemossa arcunkról az ártatlanságot.

Az erkölcs megvetette halálos ágyát.
S már csak lapra vetett szó,
partra vetett hal,
dicshimnusz, mely dallam nélkül szól.

Okosan buta állat az ember,
nem a kezében, homloka mögött van a fegyver.
Ami előbb üdvrivalgás,
az később halálsikoly az öntudat oltárán,
a sors keze komponálta dallam
az élet zongoráján.
 

Nem akarok meghalni…

Az imént együtt hallgattuk
az idő múlását, 
a jó öreg Frank bácsi
fiatallá válását.

Hallgattam egy kicsit,
majd valamit mondtam,
hogy mit, már nem értettem,
mert én is elaludtam.

Két kerék közé szorított ménes
dübörgő leheletén
mázsás angyal szárny…
Nem akarok meghalni,
csak múlni szeretnék.

Vér ízű szerelembuborék
lomhán pukkan elém.
Szemed bársonyában szunnyadó
könnycsepp által ébredsz belém. 

www.retsag.net
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-