A tollforgató lelkipásztor:
Hörömpő Gergely
Hörömpő Gergely két évtizede szolgálja
lelkipásztorként a diósjenői református gyülekezetet. Nevével gyakran találkozhattunk
az egyházi és világi lapokban, hiszen tanulmányai, cikkei, glosszái és
versei gyakorta megjelennek. Az írás tudományával megáldott ember ő, aki
sohasem azért fog tollat, hogy ily módon szerepeljen, hanem csupán akkor,
ha belső késztetés motiválja, ha mondanivalója van az emberek felé. Még
rábeszélni sem volt könnyű, hogy önmagáról, s verseiről szóljon.
- Megfogalmazta-e
azt már magában, hogy miért kezdett el verset írni? Mikor született az
első verse?
- Hat éves
koromban. Nagymamám már az iskoláskor előtt megtanított a betűvetésre.
Természetesen ezek olyanok is voltak, amit az apró gyermekész írhatott,
de elmondhatom, hogy az irodalmon nőttünk fel. Már dédapám, Borzsák Endre,
szekszárdi lelkész is író volt, több írása megjelent a korabeli lapokban.
őseim századokra visszamenően lelkészek, vagy kántortanítók voltak. Nagyapám
megjelent verseivel is találkoztam. '45 után azonban nem volt kívánatos
személy a hozzánk hasonló ember. Osztályidegennek tekintették, de személyes
szerencsémre édesapám megszerettette velem az irodalmat, lévén otthon akkora
könyvtárunk, hogy még egyetemista koromban sem igen kellett más forráshoz
nyúlnom. A lelkészi munka a hétköznapokon is irodalmi vénát kíván, hiszen
egy ember eltemetése, megkeresztelése, egy vasárnapi prédikáció megfogalmazása
is ihletet igényel.
- Mikor
jelentek meg első versei?
- Több.
mint harminc éve annak már. Teológus koromban egyik professzorom felfigyelt
a jegyzeteim közé véletlenül keveredett versemre. Ő javasolta, hogy vigyem
el a száz méterre lévő Reformátusok Lapja Szerkesztőségébe. Meg is jelent
a következő számban. Később aztán egyre több helyen jelentek meg írásaim.
A Pest Megyei Hírlap hitélet rovata adott helyt rendszeresen elmélkedéseimnek.
Sosem voltam az a típusú ember, aki mindenáron el akarja adni magát, bár
természetesen örültem minden megjelent írásnak, hiszen hazudik az, aki
azt állítja, hogy élvezettel ír az asztalfióknak. A közelmúltban a Pillanat
című újságban, a református fiatalok havilapjában jelent meg írásom, korábban
az amerikai magyarok lapjában közöltek néhányat verseimből. A rendszerváltozás
előtt - miután olvasták itthon megjelent írásaimat - foglalkozott írásaimmal
a Szabad Európa Rádió is, s néhány éve a Kossuth adóban hallhatták verseimet.
Az írásbeliség
hordozói századokon át az egyházak képviselői voltak. Hörömpő Gergely ezt
a hagyományt őrzi modern korunkban is.
Az elmúlt
évek során örömmel értesülhettünk arról, hogy a református lelkipásztorunknak
négy verseskötete is megjelent. /A csenkefa zenéje 1995., Valami hiányzik,
1996, Gondolatok a szentségesről, 1997, Tűz és víz 1998./
Az első
kötet ajánlását az akkor még élő jeles irodalomtörténész, Czine Mihály
írta: "Hörömpő Gergely neve ismeretes a Reformátusok Lapja olvasói előtt:
szelíd, csöndes versei leginkább ott jelentek meg évtizedek óta. "Igehirdető
poéta és poéta igehirdető" - ahogy Vincze Géza nagytiszteletű úr mondaná,
ha még élne. Isten szolgája és versek írója. Versben is azt mondja, amit
a szószékről prédikál: elégikus hangnemben, többnyire páros rímekkel egybefogva
a szomszédos sorokat. A tiszteletesek hangján beszél, mint valamikor Szabolcska
Mihály. Áldozatos lélek, az Igére figyel. Élete szent célja: az Isten tisztelete.
Nem perlekedik sohasem. Istentől mindent elfogad. Idilliek a versei, gyakran
már a verscímei is: Estéli harangszó, Adventi este, őszi vasárnap... Emlékezik
a holtakra is, ír a prófétákról, apostolokról és gyülekezete dolgairól.
Áldáskérőn, békességet sugárzón. Boldog ember lehet: abban a jó hitben
él, hogy a Gondviselő Isten mindig figyel az emberre. Bár tudja a cél mindig
távoli, s a küzdelem örök, de hittel vallja: az élet szép "...bár a kő
oly rengeteg:/ mégiscsak él nő a fű."
Zajos, kegyetlen
világunkban a múltakat idézi ez a nyugodt bizonyosság. Versei érdemesek
a kiadásra: sokan vágynak a versekből sugárzó békességre."
V.J.
Hörömpő Gergely:
-
Börzsönyvidéki szél
-
-
Éjjel hozza a síkság üzenetét.
-
Ma is ugyanúgy, mint rég.
-
Talán benne van kelet illata
-
amit érzett a tatár kán lova
-
és ami a honfoglalók haját
-
meg a török zászlókat cibálta ... odaát
-
a lét túlsó partján a katonák
-
és az anyák, a csecsemők a csöndben
-
fekszenek megfoghatatlan förgetegben
-
- hát fúj a szél, meleg tavaszi szél
-
"kinemmondott" érzelmekről beszél
-
s a hűvös őszi fuvallat keze
-
levéllel hinti sírunkat tele.
-
Fúj egy szél, zúgását hallod
-
"honnan jő és hová megyen"?
-
Hol született és hol fog meghalni,
-
tengerparton, vagy Csóványos hegyen?
-
A pillanatok jöttek, mentek,
-
tekintetünk úgy elsuhant,
-
most szélcsend van és egyre hallom
-
mindig új, régi hangodat.
-
-
-
A Golgotán
-
-
A baloldali lator végleg
-
megmakacsolta magát.
-
Már végképp nem érdekelte semmi
-
az se, mi lesz "odaát"
-
nincs odaát, gondolta,
-
csak semmi,
-
ha kínok között kell elmenni
-
legalább most kemény legyek.
-
Ne röhögjenek az emberek.
-
-
Nem... majd tán bocsánatot kérek
-
álom-királytól, úgy hörög, mint én.
-
Sose lesz úr e leköpött alak
-
ezen a véres földtekén.
-
Atyjához kiáltoz a gyáva...
-
Bezzeg én nem könyörgök.
-
Tudom, dögtemetőre dobnak,
-
nem is jutnak reám göröngyök.
-
-
És mégis-mégis félszemmel elnézem
-
ez mintha tudná igazát,
-
ő valahogy biztos benne
-
hogy Atyja várja ... odaát.
|