Gyötrődés

Ám, újra fáradtan vonulnak el a sorok,
eme hófödtte csúcsok árkain!
Ismét nehéz az írás, de elnyújtom majd hajnalig.

Kellene már egy kis magány, bűnbeejtően hívogat!
De most boldog vagyok, mégis intelemnek:
Ha gyötrődnék, ott leszel drága barát és
kiírhatom magamból a gondot.

Elváljunk egy csöppnyi magányért,
hogy újra alkossak tán maradandót?
Vagy maradjunk együtt örökre,
s hegyeim közt ne sétáljak többet?

Hagyj el, ne szeress, nem bánom!
Ott lesz a hű társ az igaz barát, aki nem hagy el soha.
Megmarad a legkedvesebb érzés a magány…
S gyötrődhetek tova!

Fáradtan

Kavarognak fejemben a szavak s a rímek,
bár nem bírom oly módon leírni őket,
hogy azok megfontoltan és szépen
csengjenek a hófehér lapon.

Csak jönnek; Hallom őket; Ismerem mind.
Századszor érzem és látom magam előtt,
a már leírt és megkomponált képet.

Ígéret pár barátnak; A soha fel nem
hívott gyönyörű lányok; Egy megszegett
eskü; S a megcsalt barátnők sziporkázó
szavait rejtő megsárgult levelei.

Rejtve elmémben már megfogalmazódott a mű.
S mint egy kancsóból, fejemből is csak
ki kellene önteni a sorokat, ahogy a víz zúdul:
Bőszült erővel s mégis hangtalanul.

De megfagyott torkomon a szó,
s ujjaim között sem forognak úgy a tollak
- oly szorosan, szépen és gyorsan – mint rég.

Belefáradtam, a rímkeresésbe az olvasásba,
a töprengésbe, de mégis dolgozom.
Idővel tele lesz a pohár, de a 
kancsóból lassan – lassan elfogy az éltető víz.