Rétsági amatőr rockfesztivál
-
Ősz felé közeledve szokássá vált egyféle nyárzáró fesztivált rendezni a művelődési központban a város és a környék fiataljaiból szerveződött rockbandák fellépésével. Bár olyan programok év közben is voltak, ahol egy együttes tart önálló estet, van annak valami különleges varázsa, amikor egyszerre 5 csapat is színpadra lép.
      Az eseményre a hűvösre forduló időjárás, és egyéb technikai okok miatt a művelődési központ nagyszínpadán került sor. Ez jó döntés volt többféle értelemben is. A zajt - bocs a hangos zenét - a falak valamelyest tompították ami úgy 10-11 óra felé nem egy hátrány, no meg itt le is lehetett ülni a több óráig tartó műsoron, amelyen nemhogy állva figyelemmel kisérni nehéz a koncertet, hanem még ülve sem volt könnyű.
     Valóban bevezetőben 5 csapatról szóltam, mert a plakátok is ennyit igértek, de aztán kiderült, hogy az elsőként tervezett zenekar mégsem lép fel. Azért, hogy az egyes formációk rajongói le ne maradjanak zenekaruk megszólalásáról, így hát nem lehetett előbb kezdeni, hiszen konkrét időponttal megjelölve történt a meghirdetés. Aztán  a tervezetthez képest még újabb kis csúszások az átszerelések miatt megtörténtek, de ez a közönség nagyrészét csöppet sem zavarta. Valóban nehéz lett volna 4-5 órát együltő helyben eltölteni, így aztán a látogatók jöttek, mentek. Csoportok, miközben várták a következő színrelépést a műv ház előtti langy este homályában vitatták meg a már szerepelteket.
      Említsük meg a felépő zenekarokat: Valentine’s Day,  Wolfram, Sugera Bugera, Last But One. Mindegyik kemény rock muzsikát játszott. Ha nem lenne olyan fiatal galamblelkem, akkor megkérdőjelezném, hogy az ütemes dübörgés, az alig érthető szöveg, a falat kidöntő hangerő muzsika lenne egyáltalán. De mivel - amennyit ott voltam a teremben - élveztem. Mondjuk hát zenének. Meggyőződésem, hogy sem ezt a stílusirányzatot, sem mást nem lehet külső szemlélőként megítélni. Részt kell rajta venni! Valóban nem ültem végig a teljes négy-öt órát, de éppen eleget ahhoz, hogy meggyőződjek róla, a színpadra lépő fiatal zenészek komolyan vették a fellépést. Tudásuk legjavát adva mutatkoztak be a közönségnek, akik - nem volt nehéz felfedezni - többnyire jól ismerték a koncertezőket. Meg a számokat is, meg a mozdulatokat is. Többen a színpad előtt "szurkoltak" csápoltak, "gitároztak" az erősen diktáló üztemre. Aztán - ez bizonyára e műfaj kelléke - a zene erőteljes pontjain nem volt elég a basszgitár, a dob, hanem nyomatékosításként repültek a hajak előre-hátra mozgás következtében. Igen, a többnyire saját szerzemények bemutatására nemigen lehet elmondani, hogy valamiféle oratórikus előadásmód lett volna a jellemző. Miért is kellett volna? E műfajnak elengedhetetlen kellége a show, és a fellépők rajta is voltak, hogy minél több látvánnyal kössék le a szemeket is.
     A kezdeményezés dicséretes. Az hogy évente legyen alkalom fellépésre, az új közönségnek bemutatkozásra, a régi rajongóknak pedig alkalom a találkozásra az új számok megismerésére. És persze lehetőséget ad újonnan jelentkező együtteseknek is, akik önállóan talán még bizonytalanul mozognának a deszkákon. Tulajdonképpen a látogatottsággal sem lehetünk elégedetlenek, mert ugyan folyamatosan változó számban, de olykor majd 100 fő is lülketett együtt a színpadról áradó ritmussal. 
      Mintegy félszáz kép igyekszik visszadni a monstre fesztivál izgalmas pillanatait, különös hangulatát.
 GiK 
www.retsag.net
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-