Rétsági amatőr rockfesztivál
-
Ősz felé
közeledve szokássá vált egyféle nyárzáró fesztivált rendezni a művelődési
központban a város és a környék fiataljaiból szerveződött rockbandák fellépésével.
Bár olyan programok év közben is voltak, ahol egy együttes tart önálló
estet, van annak valami különleges varázsa, amikor egyszerre 5 csapat is
színpadra lép.
Az eseményre a hűvösre forduló időjárás, és egyéb technikai okok miatt
a művelődési központ nagyszínpadán került sor. Ez jó döntés volt többféle
értelemben is. A zajt - bocs a hangos zenét - a falak valamelyest tompították
ami úgy 10-11 óra felé nem egy hátrány, no meg itt le is lehetett ülni
a több óráig tartó műsoron, amelyen nemhogy állva figyelemmel kisérni nehéz
a koncertet, hanem még ülve sem volt könnyű.
Valóban bevezetőben 5 csapatról szóltam, mert a plakátok is ennyit igértek,
de aztán kiderült, hogy az elsőként tervezett zenekar mégsem lép fel. Azért,
hogy az egyes formációk rajongói le ne maradjanak zenekaruk megszólalásáról,
így hát nem lehetett előbb kezdeni, hiszen konkrét időponttal megjelölve
történt a meghirdetés. Aztán a tervezetthez képest még újabb kis
csúszások az átszerelések miatt megtörténtek, de ez a közönség nagyrészét
csöppet sem zavarta. Valóban nehéz lett volna 4-5 órát együltő helyben
eltölteni, így aztán a látogatók jöttek, mentek. Csoportok, miközben várták
a következő színrelépést a műv ház előtti langy este homályában vitatták
meg a már szerepelteket.
Említsük meg a felépő zenekarokat: Valentine’s Day, Wolfram, Sugera
Bugera, Last But One. Mindegyik kemény rock muzsikát játszott. Ha nem
lenne olyan fiatal galamblelkem, akkor megkérdőjelezném, hogy az ütemes
dübörgés, az alig érthető szöveg, a falat kidöntő hangerő muzsika lenne
egyáltalán. De mivel - amennyit ott voltam a teremben - élveztem. Mondjuk
hát zenének. Meggyőződésem, hogy sem ezt a stílusirányzatot, sem mást nem
lehet külső szemlélőként megítélni. Részt kell rajta venni! Valóban nem
ültem végig a teljes négy-öt órát, de éppen eleget ahhoz, hogy meggyőződjek
róla, a színpadra lépő fiatal zenészek komolyan vették a fellépést. Tudásuk
legjavát adva mutatkoztak be a közönségnek, akik - nem volt nehéz felfedezni
- többnyire jól ismerték a koncertezőket. Meg a számokat is, meg a mozdulatokat
is. Többen a színpad előtt "szurkoltak" csápoltak, "gitároztak" az erősen
diktáló üztemre. Aztán - ez bizonyára e műfaj kelléke - a zene erőteljes
pontjain nem volt elég a basszgitár, a dob, hanem nyomatékosításként repültek
a hajak előre-hátra mozgás következtében. Igen, a többnyire saját szerzemények
bemutatására nemigen lehet elmondani, hogy valamiféle oratórikus előadásmód
lett volna a jellemző. Miért is kellett volna? E műfajnak elengedhetetlen
kellége a show, és a fellépők rajta is voltak, hogy minél több látvánnyal
kössék le a szemeket is.
A kezdeményezés dicséretes. Az hogy évente legyen alkalom fellépésre, az
új közönségnek bemutatkozásra, a régi rajongóknak pedig alkalom a találkozásra
az új számok megismerésére. És persze lehetőséget ad újonnan jelentkező
együtteseknek is, akik önállóan talán még bizonytalanul mozognának a deszkákon.
Tulajdonképpen a látogatottsággal sem lehetünk elégedetlenek, mert ugyan
folyamatosan változó számban, de olykor majd 100 fő is lülketett együtt
a színpadról áradó ritmussal.
Mintegy félszáz kép igyekszik visszadni a monstre fesztivál izgalmas pillanatait,
különös hangulatát.
GiK
|