Képei rendkívül kedveltek, számos kiállítása volt eddig is. 
A német alkotmány kikiáltásának hatvanadik, a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján, ottani nagykövetségünkön nyílik tárlata. Az anyag gerincét az NDK-t megidéző festményei adják. Ezzel egy időben jelenik meg a munkásságát összegző kötet angolul és magyarul. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Negyvenegy éves, a nógrádi Rétságon nőtt fel. Inspiráló környezetben?
- Abban az időben a megye legnagyobb városát, Salgótarjánt „kis Moszkvának” hívták. Rétságot nevezhetném „kis Salgótarjánnak” – az akkori munkásőrökkel, a közeli lőtéren gyakorlatozó szovjet és magyar harckocsiszázadokkal, sok „pártgyerekkel” az általános iskolai osztályomban. Édesanyám egyébként közgazdasággal foglalkozott, édesapám – akit tizenhét éves koromban elveszítettem – bányatechnikus volt. Mégis az ő művészeti érdeklődése hatott rám. Jól rajzoltam, ám a rétsági iskolában senki nem vette észre, ha egy gyerek tehetséges. 

- Miképpen került akkor a pályára? 
- Tinédzserként fedeztem fel Gyémánt László munkáit. 1985-ben kiállítása volt a Műcsarnokban, megkerestem. Megnézte egyik rajzomat, s elhívott a Ferenczy Rajzkörbe. Később néhányunkkal elindította az Óbudai Festőiskolát. Onnan kerültem végül a képzőművészeti főiskolára. 

- Pár éve egyik kiállításának megnyitóján Muladi Brigitta művészettörténész felemlítette Benczúr Gyulát, aki „társadalmi rangra emelte a képzőművészetet”. Mondta azt is, fontos most emlegetni Benczúrt, olyan korban, amikor a politika a kultúrát éppen megszüntetni igyekszik. Másik tárlatán Belák Gábor művészettörténész viszont azt mondta: a művészet egyre fontosabb az egész társadalom számára. Hol az igazság? 
- Muladi Brigittát az inspirálta, hogy akkoriban híre kelt: erősen szűkíteni próbálják a Nemzeti Kulturális Alap költségvetését. Ám ez szerencsére elmaradt. Belák Gábor inkább általánosságokban fogalmazott. Amúgy a politika és művészet viszonya egyáltalán nem vészes. A művésznek tennie kell a maga dolgát. 

- Válságok sem hatnak rá?
- Ösztönzik. A harmincas évek gazdasági válságának idején óriási változás zajlott a képzőművészetben. Ugyanis a művésznek az a feladata, hogy megmutassa a világ történéseit – saját érzékenységén átszűrve. 

- Esetében ez többeknek feltűnt. Bárdosi József művészettörténész az ön képei kapcsán magyarázta: a 20. század „a második világháborúban kicsúcsosodó pusztításaival” legalább olyan hatást váltott ki a társadalom különböző területein, mint a százéves háború. Úgy vélte, a művészek jó része még ma is „a háború emlékének fenntartásával és feldolgozásával” foglalkozik, míg ön az újabb folyamatokat mutatja meg műveivel. Tényleg a jövőbe lát? 
- Nem erről van szó. A művész többnyire próbálja előrevetíteni a várható történéseket is. Robbantás című képemet – utcán lángoló autó – egy évvel az első budapesti zavargások előtt festettem. Párizsi fotó alapján. Úgy éreztem, ez nem lokális probléma: olyasmi, ami elterjedhet. Sajnos igazam lett. 
 
- Különös, hogy fotók inspirálják.
- A hetvenes években csengett le a hiperrealizmus első vonulata, amelyben természetes volt a fotó használata. S bár ebben aztán pauza következett, az én „művészeti szocializációmra” még hatással volt. Korosztályom színre kerülésével újra természetessé vált a fotó használata a festészetben. A fényképek ilyen tömege – szerintem – egyfajta vizuális környezetszennyezés. Úgy lehet válogatni, guberálni a fotók között, mint a szemétből. Ami érték, és elveszne, azt megmentem. Sok esetben három-négy képből teszek össze egyet. Van olyan is, hogy érzéseimhez, hangulatomhoz keresek fotót. Nemesebb anyag lesz belőlük. 

- Azt is mondják önről: munkái esztétikai értelemben folyamatosságot teremtenek a szocialista realizmus, a hiperrealizmus és a retro között. Ez a „hármas egység” elég nyilvánvaló például a Nyaralás az NDK-ban, Pártaktivisták, Borsógyári munkások című
képei láttán. Kérdés viszont: mi az oka az olykori múltba nézésének, ha művészként – elsősorban – a várható történéseket kellene előrevetítenie? 
- Vannak már nemzedékek, amelyek azt sem tudják, kik voltak azok az úttörők, milyen volt a Kádár-világ. Pedig ez is kell ahhoz, hogy jobban értsük a világot. Az NDK-nyaralás képemben persze van némi nosztalgia is, hiszen saját élmény az alapja. Amúgy ezek a művek – és általában
a festményeim – mindenkiben más kaput nyitnak meg. Mondok példát. Többeket felkértem, hogy írjanak a munkáimat bemutató könyvben. Egyik galériás barátom elhatárolódott egyes festményeim politikumától. Bárdosi József viszont épp azt tartotta bennük fontosnak, mondván: kevés alkotó vállalja ma a politikumot. Nyilván sok minden van az életünkben, amivel nem jó szembesülni. Én azonban fontosnak tartom, hogy az aluljárók hajléktalanját is megfessem. Vagy egy lángoló autót. A borsógyár szalagmunkáját. 
A pártaktivisták figuráit. 
 
- Mindemellett ott vannak a nőkről készült képei. Az is erős vonal.
- Irónia is van bennük: manapság jön a semmiből egy szép lány, s máris címlapra kerül. Ezek a képek leginkább arról szólnak: komoly feszültség van a valós és a kitalált világ között. 

- Erotika is van bennük, de az egyháziakat nem zavarja: ön festette az érsekvadkerti templom stációképeit is. 
- Ott voltam rajztanár, kapcsolatba kerültem a helyi egyházzal. Zsűrizték a vázlataimat, majd felkértek a munkára. Az ilyen feladat lényegében alkalmazkodást igényel. 

- Hit kell hozzá? 
- Nem volt számomra kérdés, hogy tudok-e azonosulni a katolikus vallással. A festészet – mesterség. Vannak persze különféle szintjei. Ebből a szempontból már fontos a hit. Hit nélkül – bizonyos szint felett – semmilyen képet nem fest az ember. Mert azok csak üres vacakok lesznek. 

- Négy éve nyerte el a Strabag festészeti díjat: a legtekintélyesebb művészettörténészek ítélték oda. Akkor hagyta ott a tanári állását. Kortárs művészként könnyű megélni? 
- A főiskola után – az ott töltött évek burkot jelentettek – meg kellett tanulnom menedzselni magam, ami majdnem akkora munka, mint alkotni.
Három napot festek, két napig ügyeket intézek. Kiállítást szervezek, gyűjtőkkel, galériásokkal tárgyalok. Az elmúlt négy év hihetetlenül jó időszak volt. Sorra nyíltak a kortárs galériák, megjelentek az erős magángyűjtemények. 
A magyar kortárs művészet kezdett beszivárogni a nyugat-európai művészetbe. Visszaszorult a hazai provincializmus is. Ezzel viszont együtt járt, hogy némileg felhígult a szakma. A mostani krízis ebben is változást hozhat. Vérfrissítéssel járhat, kirostálódik az értéktelen. 

- Ha érzékenységére hagyatkozik, a mai zűrzavarban mit lenne legfontosabb képre vinni? 
- Mostani képeimmel legszűkebb környezetemről mesélek. Megfestettem például a kertem egyik kicsi részletét. Ebben persze megint benne van a jövő. Szerintem gondjainkra mikrokörnyezetünkben, barátságainkban találunk megoldást. Úgy gondolom: ha a szoros, természetes emberi kapcsolatok is megszűnnének, kihalna a világ."