Végh Károly kiállítása
Balassagyarmaton
-
Van akiknek nem kell indokolni,
hogy egy kistérségi honlapra miért kerül Végh Károly balassgyarmati kiállításáról
tudósítás. Másoknak érdemes elmondani, hogy bizony ez nem véletlen, és
nem is valami erőszakos témakeresés következménye. Végh Károly Diósjenőn
született, Rétságon a művelődési központnak volt több évig igazgatója,
tanított az itteni középiskolában. Mindezen túl azóta is állandó kapcsolatot
tart a szülőhellyel és városunkkal, nem egy alkalommal volt vendég, vagy
éppen előadó. A városi könyvtárban volt egyik könyvének vidéki premierje,
és nyitott nálunk már nem egyszer kiállítást is. talán egy éve sincs, hogy
éppen fényképekkel is gazdag tárlatot. Itthon érzi hát magát ezeken a tájakon.
Balassagyarmaton,
a Horváth Endre Galériában nyilt fotokiállítása a napokban, amely február
26-ig megtekinthető. Az ünnepi alkalommal számtalan érdeklődő, családtag
mellett - ahogyan ez Balassgyarmaton szinte kötelező szokás - a város és
az intézmények vezetői, közöttük Medvácz Lajos pélármester is megtisztelte
a bemutatkozót, és a vendégeket. Köszöntőt Mizser Attila, a Palócföld című
irodalmi folyóirat főszerkesztője mondott. Bővebb ismertető helyett álljonak
itt a szóban is elhangzott mondatok, és helyszínen járt tudósítónk néhány
fényképe.
GiK
NorVégh
Nem tudom szokás-e megnyitónak címet
adni. De, amikor rájöttem erre a norvég - Végh kapcsolatra, nem tudtam
kihagyni, illetve minden világos lett. Sötétkamra annyi. Le lehetne védetni
így, ahogy van: ha Norvégia magyar szemmel, akkor az NorVégh.
Egyébként
is nehéz helyzet fotókiállítást nyitni. Irodalmárnak a norvégról csupán
a sorvég jut eszébe, és úgy is marad. Mi is ez? El kéne mondani, hogy itt
Végh Károly fotóit láthatják, hogy Végh Károly Bánffy Miklós díjjas, aki
a Nógrád megyei Diósjenőn nevelkedett, jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum
marketing igazgatója, eddig hat önálló kötettel és öt kiállítással büszkélkedhet.
Rendezett és nyitott számos tárlatot. Igen, több szempontból is a vég kezdete
ez Nekem. Ráadásul olvasható a meghívóban. A végletekig profik itt most
előnyben. Kezdők szemben a haladókkal. Galérialátogatók.
Aztán a norvégok, Norvégia, kik is?,
vagy hivatalos nevén Norvég Királyság (már csak egy Károly hiányzik innen
is, első második, harmadik a baljós sorszámokat persze hanyagoljuk -4)
Hosszan elnyúlt alakja van - mármint Norvégiának- ; atlanti-óceáni partszakasza,
és a fjordjairól híres. A fjord egy sziklafalakkal, hegyekkel övezett,
a szárazföldbe mélyen benyúló tengeröböl. Szóval földrajzilag ez a fjord.
Ennyit az érettségimről, és mára nekem csupán egy szófjordulatot jelent,
vagyis a magamfajtának. Olvasni azt is Norvégia hivatalos honlapján, hogy
a norvégok veszettül szeretik a természetet. Végh Károly meg természetesen
a fotózást, a tájat, meg Norvégiát szőröstül-bőröstül értsd ezalatt: flóra-fauna.
Mindent tudhatunk a norvégokról, és már jégkorongban is mérkőzhetünk...
Na' és ha
laza átkötést akarnék, és most már épp ideje, ha én magyar szövetségi kapitány
lennék jégkorongba, akkor is megnézném, megnézetném Végh Károly képeit,
kötelezővé tenném, mert mindent tudhatunk a norvégokról, még azt is hogy
norvégek. De azt az egyedit - szubjektívet, ahogy Susan Sorstag nevezi
"kiragadást" a képből, a tájból a természetből és vidékből, azt Végh Károly
képein kaphatjuk el, vagyis csak itt tapasztalhatjuk meg így, mi több még
mélyen bennük azt az emóciót, azt a morális töltetet, amelyet elvihetünk
addig, amíg mi magunk nem kelünk útra, hogy beleragadjunk abba a tájba,
amelybe itt épphogy belenézhettünk, enyhe képzavarral élve, botlottunk.
Már csak a hoki miatt is. Az a fránya jég...
Végh Károly
zenészhez hasonlítja magát, fotóművészetét, ahol is a hangot a fények jelölik.
Én a poétikát érzem ezekben a képekben, azt a ősi mítoszt, mitológiát,
érintetlenséget, (és érintettséget) amelybe az ember, akár objektívjével
egyetemben szubjektíven belelép, akár alanyként, akár megfigyelőként, hogy
aztán az esendőségét és kiválasztottságát képes legyen predesztinálni a
térben, az időben, az adott napszakok közepette. Változása közben. Ennek
a nyelvezetét, nyelvtanát, grammatikáját ismeri perfekt mód a fotós, nem
is gondolva a deklinálásra, csak beszélni akar a látvány nyelvén, nem gondolkozva
a ragozáson, az eseteken és igeidőkön. Kifejezve azt. Közvetlenül. Hisz
időtlen valamiképp ez a közeg. A törékeny transzcendencia megmarad, annak
ellenére, hogy ma már bárki fotózhat, bárhol exponálódhat egy-egy kéretlen
helyzet, pillanat.
De épp ez
az infláció ad erőt ezeknek az alkotásoknak, hogy mennyire lát az, aki
nem csupán nézi a tájat, szituációt, mi több kompozíciót talál. A teremtés
rekonstruálódik, az Élmény maga, amely termeket tölthet meg, hathat át.
Nem old ki az fránya gép bárhol, hanem épp beköt, megköti a teret. Csúnya
szóval teresít, de ha épp aktuális nazálisaim erősödnek, az adott esetben,
miként a fagy, deresít , szóval ez is megállja, talán.
Hans Magnus Enzensberger
írja egy szövegében: A norvégok, gondoltam magamban, rendkívül kíváncsiak.
De szinte mindig titkolják a kíváncsiságukat. - eddig az idézet.
Nincs hát
mit tenni, másnak kell kíváncsinak lennie rájuk. Jó szemmel, jó aránnyal,
jó érzékkel. Végh Károly fotói erre messze alkalmasak, sőt valószínűleg
többre, valami olyat mutat meg nekünk, ami miatt talán a norvégek is titkolják
a kíváncsiságukat. Véletlenek nincsenek.
Jó felfedezést,
szemet, kíváncsiskodást. Zátonymentes fjordokat.
A terep
adott: NorVéghKároly.
 |