Hagyományok éltetői: a kosárfonók
A Börzsöny vidékén – hasonlóképp
az ország más tájegységeihez – mindig jelentős volt a kosárfonás hagyománya.
A falusi emberek maguknak készítették kosaraikat, de falvanként más és
más alakú, rendeltetésű kasok, kaskák, „hátyik” készültek.
Magát a
technikát, a vesszőfonást a magyarság már jóval a honfoglalás előtt ismerte.
Technikája több ezer éves, amit a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon
feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font
vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon
betapasztottak. A leégett házak falának vörösre égett, összetöredezett
darabjai őrzik a vesszőfonás lenyomatait. A kosárfonás legrégibb történetére,
a régészet derített fényt. Az ásatások során olyan agyagedények kerültek
felszínre, amelyeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb- hosszabb
rovátkák vannak pontosan olyanok, mint egy fonott kosár nyomai. A fazekaskorong
feltalálása előtt az égetett anyagedényeket úgy készítették, hogy előbb
megfelelő alakú kosarat fontak, ezt körül tapasztották agyaggal, tűzbe
tették és kiégették. A fonott kosár elégett, nyomai pedig az agyagedényben
maradtak.
A vámosmikolai
kosarak az ipolysági és váci vásárok révén messze földön híresek voltak.
A kosárfonás leggyakrabban fűz- és mogyoróvessző, ritkábban nyírfavessző.
A vesszőt leggyakrabban augusztusban és ősszel szedték, de vágták májusban
és télen is, amint a fűzvessző megért. A késő ősszel és télen szedett vesszőt
otthon, nagy üstökben körülbelül két óra hosszat főzték, míg a haja szépen
le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges
hántolás egyben festést is jelentett. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel
dolgozó specialistákat és háziiparosokat széles körben kaskötőnek nevezték,
míg a hántolt vesszőből finomabb kivitelű munkákat készítő háziiparosnak
és kisiparosnak kosárfonó volt a megnevezése. A 19. század végi iparrendtartások
a kosárfonást engedélyhez kötötték. A folyók, vizes területek közelében
élő falusi lakosság gyakorta foglalkozott a hámozatlan vesszőkkel való
kaskötéssel. A kerek tárgyaknak előbb a fenekét kötötték meg, ebbe tűzve
a bordákat haladtak felfelé a peremig. Vámosmikolán készültek kétfülű kosarak,
gömbölyű fenekű filkasok, babos kosarak, borszűrő kasok, s persze „puplikok”,
azaz nagyobb méretű csirkeborítók is. A lisztes szakajtók, a bab és a tojás
tárolására való nagyszakajtók készítése már finomabb anyagot, nagyobb szakértelmet
kívánt. A varsákat, a halfogás eszközeit szintén vesszőfonással készítették.
A kosarak
a szerint is változtak, hogy férfi, vagy asszonykézbe készült-e. A durvább
megmunkálású gazdasági és a finomabb kézi kosarak. Az előbbibe a gorombább
munkák során kerültek a nehezebb terhek, ezért gömbölyű, hántolatlan vesszőkből
készültek, az utóbbiakat csinosabban kidolgozták, s többnyire hántolt,
finomabb, vékonyabb vesszőkből fonták. Az is előfordult, hogy a kézikosarakat
festett vesszőkből készítették.
A vesszőfonás
során nem csupán kosarakat készítettek. Ezzel a módszerrel készültek a
cserények oldalfalai, olykor kerítéselemek, szekéroldalak, kocsikasok,
tyúkketrecek is.
A hátikosár
készítésének egyik legjelentősebb helyszíne Bernecebaráti volt. A környékbeli
falvakkal együtt jóformán az egész Észak-Magyarországot ellátták „hátyival”.
A kosár űrtartalma 1-1,5 véka lehetett. A 20. században terjedt el
teherhordó eszközként, elsősorban a puttony és a batyu rovására. Az asszonyok
e nélkül jóformán ki sem léptek otthonról. Többnyire a nők viselték, a
férfiak csak akkor, ha nehéz terhet kellett benne cipelni. Ebben vitték
a mezőre az élelmet, hazafelé pedig mindenféle szántóföldi terméket. A
mindennapokra egyszerűbb, ritkább, durvább kötésű kosarakat, ünnepnapokra
finomabb készítésű, cifrább hátyit készítettek. A bernecebarátiak elsősorban
az ipolysági vásárokra hordták a négyszögletes kosaraikat. Míg a selmeci
kosár ára 1939-ben 2,5-3 pengő volt, addig a Bernecebarátiból származóért
megadták az öt és fél pengőt is. A két világháború közötti időben
nagy számban csempészték át a határon a bernecei kosarakat.
A természetes
anyagok iránti érdeklődés időről-időre feltámad, s ezért elevenítették
fel ezt a nagy múltú kézműves technikát a rétsági művelődési központban.
A kosárfonó tanfolyam résztvevői első munkaként egy hagyományos kerek aljú
kosár készítésére vállalkoztak. Az alapfogások elsajátításán túl azonban
a továbblépés mindenkinek a fantáziájára van bízva.
|