Nemrégen volt Diósjenőn a szüret, ami egy csomó kiegészítő programmal is gazdagodott. Aztán ahogyan az néhanap előfordul, a megkapott tudósítás más hírek miatt kissé késve lát napvilágot. Bár talán jobb is így, hiszen a szomszéd falu nem panaszkodhat kiemelkedő rendezvények hiányáról. Nyáron a "Diós Települések Találkozójáról" mi is hoztunk képes beszámolót, augusztus első hétvégéjén volt a szüreti mulatság, közötte pedig az az esemény, amelyről tudósítónk képpel és szöveggel beszámol.
      Ezzel persze nincs vége a Börzsöny alján meghízódó község nagy napjainak. Október 8-án 9-én ismét jeles ünnepi hétvégére kerül sor. A már lassan évtizednél is régebbi hagyomány alapján rendezett  Diófesztiválra. Az alábbi cikkel is szívesen ajánlom az Olvasó figyelmébe a falut és programjait. Tudom persze, hogy kistérségszerte lesznek jobbnál-jobb szüreti ünnepek - így Rétságon is - de aki előző nap, vagy délelőtt ellátogat Jenőre, még bőven visszaér a rétsági felvonulásra és ünnepségre.
     Ezúton is köszönöm a cikket és a képeket tudósítónknak.

---

Kenyérünnep és szüreti mulatság Diósjenőn– egy kicsit másképp

Augusztus hóban szinte minden településen megünneplik az új kenyér ünnepét. Bár a név sem igazán régi eredetű, mégis van a hangzásának egy olyan csengése, ami miatt szívesen beszélünk róla. Különösen, amióta nem törvénykezésünk ünnepeként, hanem ismét államalapító István királyunk nevéhez kötjük. Az ünnepségeken aztán a kenyéráldást követően sorra lépnek fel a folklóregyüttesek, hastáncosok, a pénztárcánk mértéke szerinti sztárvendégek, s dübörög a tűzijáték.
       A diósjenői CivilDió Egyesület minderről másként gondolkodik. A falu nemrégen átadott tájházába várta a vendégeket, ahol meg lehetett nézni az évtizedekkel ezelőtti filmfelvételről az aratókoszorú készítését, teknőben dagasztották a kenyérlángost, amit aztán egy közeli kemencében való kisütés után jóízűen el is fogyasztottak. Az aratókoszorút pedig ügyes kezű segítők közreműködésével újból el is készítették. A tájház igazi élettel telt meg ezen a napon. Sok hasonló programra volna szükség, hiszen a gazdag hagyományú palóc falu számos érdekességgel büszkélkedhet.
 A szeptemberi szüreti mulatság legtöbb helyütt hangos ostorpattogtatással, dobszóval és látványos felvonulással indul, hogy aztán az esti bálban mindenki kedvére kitáncolhassa magát. Sajnos már régi táncainkat, zenéinket nemigen ismerjük, így nem maradt más számunkra, minthogy a „lakodalmas, mulatós nótákra” járjuk a kettőt jobbra, kettőt balra variációit.
     A diósjenői borünnep ebben is más volt. A falu mellett húzódó, több száz pincéből álló sor néhány pinceházát megnyitották az érdeklődők előtt. Előadás hangzott el a nyugat-nógrádi térség szőlőkultúrájának történetéből, majd filmvetítések következtek a negyedszázaddal ezelőtt még ismert népi kézművesség hagyományairól. Ma már komoly, többgyermekes felnőttek azok, kik a három évtizeddel ezelőtti szüreti felvonuláson részt vettek. Sajnos már nemigen vannak közöttünk annak a nyugdíjas klubnak a tagjai, kiknek segítségével megörökíthettük a mai kor számára is az örömkalács készítés, vagy a szövés-fonás műveleteit. Az egyik pincében lángos készült a résztvevőknek, a másikban megtekinthettük a hegy gyomrába mélyen belenyúló pincét, a harmadikból egy kis borocska is került az asztalra.
     Nógrád megye nyugati széle nemigen büszkélkedhet szőlész-borász erényekkel. Ez alól csak egyetlenként Szendehely a kivétel, hol sikerül újjáéleszteni az évszázados hagyományokat. Pedig a krónikák szerint valamikor jelentős kultúrák virágoztak erre felé is. Erről tanúskodnak a még minden településen meglévő pincesorok, melyek az 1800-as évek első évtizedeiben épültek. A leírások szerint a megyehatáron lévő, s egykoron Nógrádhoz tartozó rádi, penci, kosdi borok minőségüket tekintve a tokajihoz voltak mérhetőek. Nagyorosziban pedig úgy tartja a legenda, hogy Dobó István jobban szerette a nagyoroszi bort, mint az egrit. Az ilyen történetekre szokták mondani, hogy akkor is szépek, he nem feltétlenül igazak, bár kétségtelen, hogy a híres várvédő kapitánynak tájékunkon is voltak birtokai. A virágzó szőlőkultúrát azonban elsöpörte a 19. század végén a filoxéra. Jöttek helyettük a direkttermő fajták, s meghatározták a borok minőségét egészen a legutóbbi időkig. Ezekkel azonban már nemigen dicsekedhetett készítője. A legnagyobb baj, hogy az elmúlt évszázadokban a szőlőművelés hagyománya, a tudás veszett ki. Megszakadt a folyamat, amelyet apáról-fiúra örökölve vittek tovább. Megmaradtak azonban a pincék. Sokuk mélye még őrzi az említett koroknál is sokkal régebbi gabonavermeket is. Az sem véletlen, hogy a közelmúltban átadott palóc faluban egy diósjenői pincét választottak ki, s építettek újjá a szentendrei skanzenben. Azt, amelyiknek az elején ott van az építés évszáma: 1838. Mai korunkra csupán ez az építészeti örökség maradt, mely azonban rohamosan romlik tovább. A gazdátlanná vált pincéken elegendő, ha egyetlen cserép elmozdul, s a vályogfal, mely századokon keresztül szolgálta tulajdonosát, egyik napról a másikra leomlik. Lépten-nyomon találhatunk ilyet, mely már nem tudja tovább felvenni a harcot a természet támadásaival szemben.
      A diósjenő CivilDió Egyesület a még meglévő szépségre, a régmúlt hagyományaira hívja fel a figyelmét rendezvénysorozatával. Nem hangos ünnepléssel, hanem egy kicsit másképp, színvonalas hagyományápolással, a kézműves technikák felelevenítésével. Olyan rendezvényekkel, amelyekre a résztvevők még sokáig emlékeznek.