Az 1956-os forradalmat követő perekben a hivatalos propaganda a vádlottak három fő típusával demonstrálta az események "ellenforradalmi" jellegét. A párton belüli ellenséget, a revizionistát Nagy Imre személyesítette meg, a bűnözőt a Köztársaság téri pártháznál elkövetett atrocitásokkal jellemezték, míg a reakció megtestesítője Mindszenty József bíboros lett. 
     Az idő előrehaladtával a bíboros személye köré vádpontok egész sorát rakosgatták össze a szovjet és magyar nyomozó szervek. A cél egyértelmű volt: a kiszabadulásától az amerikai követségre történt távozásáig feltárni az "ellenforradalom" jelképének, valamint segítőinek ténykedését, felmutatni a "reakció" uralomra jutásának útját és módját. A percsalád egyik elágazása volt az, amelyben Pálinkás-Pallavicini Antalt és katonatársait elítélték.
A forradalom vidéki eseményeinek országos hírű és jelentőségű mozzanata volt a Felsőpetényben fogva tartott Mindszenty József bíboros "kiszabadítása" október 30-án. Az akciót Garami Lajos ezredesnek, a rétsági katonai alakulat parancsnokának utasítására Galajda Béla hadnagy, Stifft Róbert, Vajtai Gyula és Tóth József főhadnagyok hajtották végre. Pálinkás Antal, akit éppen október 30-án választottak az ezred forradalmi katonai tanácsának elnökévé, Tildy titkárságának utasítására, ezredtörzsfőnökként szervezte meg és vezette azt a menetoszlopot, amellyel a bíboros a fővárosba utazott.
     A "szabadításban" részt vevő tisztek közül hárman - Galajda, Tóth és Vajtai - személyi testőrként Mindszenty mellett maradtak Budapesten is, jelen voltak az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásakor, november 4-én hajnalban a Parlamentbe kísérték a főpapot és átadták azoknak, akik azután az amerikai követségre kísérték őt.
     November 4-én, Nagy Imre felhívása után, Pálinkás - az otthon tartózkodó Garamit is tájékoztatva - riadót rendelt el a rétsági páncélosezrednél. Az ezredes beérkezése után az alakulat kivonult a laktanyából, és néhány kilométer távolságban védelemre rendezkedett be. Nyolc óra tájban Vác felől megérkeztek az első szovjet harckocsik. Ekkor azonban Garaminak sikerült telefonkapcsolatot teremtenie a Honvédelmi Minisztériummal, s kiderült, nincs tűzparancs, a szovjetekkel tárgyalni kell. Az ezredes átment a szovjetekhez, és tisztázta a fegyverletétel feltételeit. A vonakodó tiszti állományt csak Pálinkás tudta átvinni. A szovjet parancsnok felsorakoztatta őket és letetette velük a fegyvert. Rétságon véget ért a forradalom...
     Ezután Pálinkás és Garami visszatért Rétságra, aláírták a tiszti nyilatkozatot, és hozzákezdtek az ezred újjászervezéséhez. November 25-én azonban a Népszabadságban szignálatlan cikk jelent meg, amely Mindszenty kiszabadításával foglalkozott, kiemelve az őrnagy szerepét: "Az ifjú Pallavicini [...] horthysta tiszt volt, a felszabadulás után ügyesen kiadta magát a népi demokrácia hívének, aki szakított családjával és nevét is megváltoztatta [...] Mihelyt azonban alkalma lett az ellenforradalmat nyíltan szolgálni, rögtön levette álarcát." Pálinkás Budapesten tartózkodott az írás megjelenésekor. Menekülés helyett már másnap Selmeci Györgyhöz, a katonai elhárítás vezetőjéhez fordult, kérte az ügy kivizsgálását, majd visszatért Rétságra.
     Nem valószínű, hogy a pártlap írása nógrádi ihletettségű volt, mégis fogódzót jelentett mindazok számára, akik az őrnagy eltávolítását, felelősségre vonását akarták. Első őrizetbe vételére 1956. december 25-én került sor. A körülmények ma sem tisztázottak. Garami Lajos, a későbbi vádlott-társ, "a megyei MSZMP és megyei karhatalom" közreműködését említi, a letartóztatást végrehajtó karhatalmisták egyike saját akcióként tünteti fel a történteket. A Salgótarjánba szállított őrnagyot a katonai ügyészség vitte Budapestre, ahol szabadlábra helyezték, de ügyét tovább vizsgálták.
     Pálinkás későbbi sorsának alakulásában fontos szerepe volt azoknak is, akik feljelentések tucatját írták róla és társairól az "illetékeseknek" (ismerünk ilyeneket volt karhatalmistáktól, járási pártvezetőktől, tiszttársaktól egyaránt). "Az egész Mindszenty kiszabadítás hiteles történetét és az ebben szerepet játszó személyek tevékenységét végre rögzíteni kell" - írta 1957. január 15-én egy jegyzőkönyvre a katonai elhárítás vezetője. Alig két hét múlva a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya határozatot adott ki a nyomozás elrendeléséről Pálinkás Antal ügyében. A letartóztatásra február 6-án került sor.
     Garamit, Stifftet és Galajdát február első hetében állították a tiszti felülvizsgáló bizottság elé. Mindannyiukat leszerelték. Az ezredest március, Stifftet április végén tartóztatták le. Galajda hadnagy anyagát egy "bejelentés" alapján májusban vizsgáltatta felül a honvédelmi miniszter. A vizsgálótiszt az ügy tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy "ez az ügy a liberalizmus egyik súlyos példája". A hadnagyot és két testőrtársát (Vajtait és Tóthot) ezután vették őrizetbe. Ügyüket azonban sokáig elkülönítetten, más nyomozóval vizsgálták és csak a per előtti hetekben egyesítették a volt parancsnokokéval.
     Kádár János és köre önmaga legitimitását a "népi demokrácia vívmányainak" megőrzésével, valamint az elkövetett hibák, törvénytelenségek kiküszöbölésével próbálta megteremteni. A szocialista törvényesség jegyében nem kívántak klasszikus koncepciós pereket konstruálni (ezeknek alapeleme volt az előre kijelölt végcél és az azt "alátámasztó" hamis vallomások fizikai kikényszerítése). Ehelyett magát a joganyagot és az eljáró szerveket alakították olyanná, hogy azok lehetővé tegyék a megtorlás gyors "ledarálását". Az igazságügyi szervek feladata annak megvalósítása volt, hogy "a Belügyminisztérium által felfedett és dokumentált ellenséges cselekmények elbírálásában mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit". Ez az elv érvényesült a Pálinkás Antal és társai elleni eljárásban is.
     Pálinkás Antal "ideális alany" volt a kádárista megtorlógépezet számára. Minden olyan jellemzővel rendelkezett, amelyet a bűnüldöző szervek számára megfogalmazott pártdirektívák tartalmaztak: az egykori uralkodó osztály tagja, arisztokrata, földbirtokos, osztályidegen elem, horthysta katonatiszt volt. Részt vett az "ellenforradalom" szervezésében, a katonai forradalmi tanács elnöke és a járási események meghatározó szereplője volt. Mindezek kiváló célponttá tették és predesztinálták őt az áldozat fájdalmas szerepére. 
     Pálinkás március elejéig bizonyára úgy vélte, hogy csupán a Mindszenty-ügyben vizsgálódnak ellene. Az újabb kihallgatások azonban megingathatták addigi hitében (ekkor merült fel a szovjetellenesség vádja), bár feleségének még azt mondta: "A kivizsgálásnak meg kell történnie és pro forma kapok két évet." Március közepe után kihallgatói hosszú hetekre magára hagyták vívódásaival, őrlődésével. Rajos Pál rendőrnyomozó május 7-ére rendelte ismét maga elé, s ekkor tárta eléje egy volt beosztottja vallomását. Nem is az állítások tartalma volt lényeges, hanem annak felismerése, hogy csak önmagát szabad védenie, mert bárki részéről támadás érheti, hiszen a régi kapcsolatok, viszonyok már nem érvényesek. Akik egykor barátok voltak, mára talán ellenségek lettek. A vádlott-társakat is hasonló gondolatok foglalkoztathatták, töprenghettek azon, hogy kihallgatóik kitől, honnan vehetik - gyakran legféltettebb titkaik ismeretéről árulkodó - kérdéseiket. A rab ilyen elmagányosítása korántsem az igazság felderítését célozta, sokkal inkább a terhelő vallomások megszületését, amelyekből legalább formailag kielégítő vádakat tudott összetákolni a hatóság. 
     Pálinkás reálisan érzékelte a helyzetét. Tanúsítja ezt az a beszélgetés, amelyet cellatársa, Háy Gyula jegyzett fel. Az őrnagy a következőket mondta, miután visszajött egy kihallgatásról: "Te, ezek fel akarnak akasztani. [...] Osztályellenségekre van szükségük. Micsoda ellenforradalom az, osztályellenség nélkül? Én őrgróf vagyok. Ennyi elég."
     Pálinkás közel járt az igazsághoz. A szovjet, majd ennek nyomán a magyar büntetőjognak mindent átszövő és mindenben megjelenő alapeleme volt az osztályszemlélet. A szocialista büntetőgyakorlatban minden bűncselekménynek osztálytartalma volt, ami maga után vonta, hogy a büntetőjog a társadalomra veszélyesnek nyilvánított minden olyan cselekedetet, amelyről úgy vélte, hogy a szocialista társadalomra veszélyes. A bármily jelentéktelen cselekményről az általánosra - tehát a demokratikus államrend megdöntésére - való következtetés az alfája és omegája volt a forradalom utáni ítélkezési gyakorlatnak. A Pálinkás és társai elleni vádak: Mindszenty "kiszabadítása", Budapestre szállítása, őrzése, nemzetőrzászlóalj szervezése, a pártbizottság "lefegyverzése" vagy a bíboros ÁVH-s őrzőinek fogdába tétele így válhatott egységes egésszé: "a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssé". Mindez hűen tükrözi azt a lenini tételt, amely szerint a bíróság "nem mondhat le a terror alkalmazásáról [...] hanem meg kell [azt] alapoznia és elvi éllel törvényesítenie, képmutatás és szépítgetés nélkül."
     A vádlottak erősen leromlott fizikai állapotban kerültek a bíróság elé. Magatartásukat és vallomásaikat részben ez a helyzet befolyásolta. Később mindannyian úgy vélték, hogy sorsuk már előre meg volt pecsételve: "Ott ültünk valamennyien egymás mellett. Mondhattunk, amit akartunk. Mosolyogva hallgatták. A formára adni kellett. Pedig a forgatókönyvet már jó előre elkészítették" - emlékezett vissza 1991-ben Vajtai Gyula. A vádlottak magatartását a beismerés és tagadás Szküllája és Kharübdisze közötti hányódás határozta meg. Az utóbbit legkövetkezetesebben - és az ítéletet tekintve legeredményesebben - kétségkívül Keresztes János, Tildy Zoltán testőrparancsnoka alkalmazta. A tárgyalásra a legrosszabb állapotban érkező katona egyetlen komolyabb vádpontban sem volt hajlandó elismerni vétkességét, makacsul tartva magát Josef Svejk örök igazságához: "a katonai bíróság előtt senki se szabad, hogy valljon".
     Tudjuk, hogy Pálinkás régóta számított a legsúlyosabb ítéletre. Feleségét idézzük: "Júniusban nagyon szomorúan mondta, hogy be fog következni a legrosszabb, mert nevéből akarják bizonyítani az ellenforradalmat." Mégis az elsőfokú - életfogytiglani - ítélet után szisztematikusan készült a másodfokú tárgyalásra. Levelet írt a katonai bíróság különtanácsának, melyben éhségsztrájkot helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem biztosítják törvényes jogait. A legrosszabbra is felkészülve indult a fellebbviteli tárgyalásra. A másodfokú bíróság tagjai - Ledényi Ferenc hadbíró, Gyurkó Lajos és Kovács Imre vezérőrnagyok, valamint Lakatos Béla és Kiss Lajos ezredesek mint ülnökök - a tanúk kizárásával, csupán a vádlottak, a védők és az ügyész meghallgatására szorítkoztak.

Gyakorlatilag mindenben elfogadták az elsőfokon megállapított tényállásokat és minősítéseket, csupán az ítéletek súlyát, aránytalanságát kifogásolták.      Az 1957. november 11-én meghozott másodfokú ítélet szerint Pálinkás Antalt halálra, Garami Lajost 10 évi, Stifft Róbertet, Galajda Bélát, Vajtai Gyulát, Tóth Józsefet és Keresztes Jánost 3 évi vagy annál kevesebb börtönbüntetésre ítélték. Nem tudjuk ma sem, hogy ki vagy mi pecsételte meg véglegesen az őrnagy sorsát. Ledényi december 9-én értesítette a Budapesti Katonai Bíróságot, hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa november 27-én elutasította Pálinkás Antal kegyelmi kérvényét.      December 9-én - a csodával határos módon - Pálinkás feleségének sikerült beszélőt kikönyörögnie férjével. Mindössze öt percet kaptak a búcsúra: "Mondd meg a gyermekeimnek, hogy nem voltam becstelen" - voltak a búcsúszavai.      A halálos ítéletet a Budapesti Országos Börtön udvarán 1957. december 10-én 6 óra 43 perckor, Gáspár Gyula hadbíró őrnagy (ő volt az elsőfokú tárgyalás vezetője), Tóth Antal őrnagy katonai ügyész, dr. Radó Sándor és dr. Szabó Ernő orvosok jelenlétében, "törvényes keretek között" hajtották végre. Másnap a Népszabadság rövid hírben számolt be a kivégzésről. A hírt olvasta Mindszenty József is, aki jegyzetei szerint így búcsúzott a katonától: "Pallavicini kivégezve. Szegény felesége! Szegény Pallavicini!" Tyekvicska Árpád

Pallaviccini kopjafa az Emlékparkban