Felsőpetényben a fegyelem szigorúbb volt, mint Püspökszentlászlón. A hatalmas parkban álló egykori főúri kastélyban a szöges drótkerítésen belül 15 gépfegyverrel és golyószóróval felszerelt politikai rendőr és három farkaskutya vigyázott a ,,vendég''-nek nyilvánított két rabfőpapra.
   A felügyelet szigorítását bizonyította az is, hogy az előtérben, amelyre a szobáik nyíltak, éjjel-nappal őrség tartózkodott és a sétaidejüket is úgy osztották be, hogy egymással ne találkozhassanak. Még a takarítást végző és az ételt felszolgáló személyzet tagjai is csak rendőr kíséretében léphettek be a szobáikba. A Bíborost két ízben meglátogató Borbála asszony is csak ellenőr jelenlétében beszélhetett a fiával. 
   Egyébként azonban a hangnem, amelyet a parancsnok, a gondnok és az őrség vele szemben használt, korrekt és udvarias volt. Még újságokat is bocsátottak a rendelkezésére. 
   Ezekből az újságokból értesült arról, hogy Rákosi megbukott. A helyét azonban a főtitkári székben az ugyancsak régi sztalinista Gerő Ernő foglalta el, aki szintén csak apró engedményekre volt hajlandó. A Rákosi bukásán felbátorodott nép ezzel szemben rendszerváltozást követelt. 
   Közben egyre-másra érkeztek a kastélyba a fővárosból párt-és kormánymegbízottak, hogy a két főpappal külön-külön tárgyalásokat folytassanak. 
   Ezeknek a tárgyalásoknak az eredményeként Grősz érsek amnesztiát kapott és egyházmegyéje vezetését is átvehette azzal a feltétellel, hogy működésében az elhunyt Czapik egri érsek koegzisztenciás politikájának a példáját fogja követni. 
   A pesti kiküldöttek a Kardinálisnak is felajánlották az amnesztiát és megcsillogtatták előtte az Esztergomba való visszatérés lehetőségét is. Ő azonban mindegyikkel közölte, hogy nem feltételekhez kötött kegyelmet kér, hanem feltételnélküli rehabilitációt követel. ,,Megingathatatlanná vált elhatározásom, -- írja -- hogy a rabhalál vagy megalkuvó szabadulás alternatívájában az elsőt választom.'' 
   Ezen az elhatározásán az udvari papként szolgálatára álló Tóth János plébános jóakaratú megjegyzése sem tudott változtatni, aki úgy vélte, hogy a csak-amnesztia formájában kínálkozó szabadulási lehetőséget is meg kellene ragadni. 
   Akkor még egyikük sem sejthette, hogy hamarosan jelentkezni fog egy harmadik lehetőség is. 
   Ez a harmadik lehetőség az 1956. október 23-án kitört forradalom volt. 
   A fogoly bíboros a másnap reggel miséje előtt hozzá lélekszakadva berohanó plébánostól értesült arról, hogy ,,Pesten kitört a forradalom!'' 
   Utána azonban napokon át hírek nélkül maradt. A plébánost nem engedték hozzá, a személyzettől nem kapott választ a kérdéseire. Csak kommunista őreinek ijedt arcáról és a falusi legények hangos Rákosi-ellenes kurjongatásaiból tudott következtetni arra, hogy odakint nagy dolgok vannak történőben. 
   Hosszú, nyolcéves fogságából a közeli Rétságon állomásozó honvédegység tisztikülönítménye szabadította ki. A hazatérése 1956. október 31-én diadalmenet volt. Az autót, amelyen ült, harcikocsik és rohamlövegek kísérték. A falvakban és a városokban, amelyeken átvonult, harangzúgás és virágeső fogadta. Újpesten akkora munkástömeg várta és köszöntötte, hogy a kocsisor csak lépésben tudott előbbre jutni. 
   Útközben értesült arról, hogy a Nagy Imre vezetése alatt álló forradalmi kormány, amelynek akkor még a néhány nap múltán árulóvá lett Kádár János is tagja volt, hivatalosan is rehabilitálta. 
   A budai szerény, félig romokban lévő prímási rezidencia előtt ezrek és ezrek várták és üdvözölték. 
   Az íróasztalát százával elborító táviratok közül elsőnek XII. Piusz pápa latinnyelvű telegrammját bontotta föl és olvasta el. ,,Amint nyolc évvel ezelőtt -- üzente a nagy pápa -- mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedből való jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal is erélyesen tiltakoztunk, úgy most a bensőséges vigasztalás érzésével tölt el kiszabadulásod híre, amelynek ebben a pillanatban az egész, hazáddal együttérző katolikus világ örvend.''