A közelmúltban olvastam Örkény István: Az élet értelme című írásában a következő idézetet.
     „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, épp oly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik,… nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”
      Gondolhatunk az élet különböző dolgaira, amelyek külön-külön léteznek – együtt azonban, egy bizonyos rendet alkotva egészen más minőséget képviselnek. Pedagógus kollégákkal beszélgetve természetesen az oktatásra is vonatkoztattuk ezt a gondolatot. Ez a madzag hiányzik ma országos és helyi szinten is bizonyos területeken, így az oktatásban, nevelésben is. (De időnként az ember saját életéből, esetleg az otthoni gyermeknevelésből is.)
     A különböző érdekek ütközéséből alkalomadtán épp az kerül ki vesztesen, akinek az érdekében próbálunk tenni. Még azt is feltételezhetjük, hogy mindenkit a jó szándék vezet – bár mint tudjuk a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. 
     Mondanivalóm lényegét egy személyes élményemmel is megpróbálom megfogalmazni. Szeretjük az állatokat, van egy kiskutyánk – tíz éves. Aki hozzánk hasonlóan állatbarát, tudja, hogy ennyi idő után már igazi családtagként jelenik meg a mindennapi életünkben. Álvemhessége kapcsán az állatorvos felhívta a figyelmünket, hogy pár napig szigorúan kell fognunk, ne simogassuk, nem kaphat ételt, stressznek kell kitenni, különben meg kell műteni a duzzadt emlői miatt – amely ha fegyelmezetten kezeljük, leapadhat. Nagyon nehéz egy kedves, ártatlan, semmiről nem tehető állatot nem szeretgetni, amikor csak arra lenne okunk. Az ő érdekében viszont be kell tartanunk az utasítást, hiszen nem akarjuk, hogy kés alá kerüljön. 
     De ugyanígy be kell adni beteg gyermekünknek a keserű orvosságot is, hogy meggyógyuljon.
     A lélek nem ilyen látványosan sérül, vagy gyógyul. Akkor azonban, ha nincsenek betartandó szabályok, amelyeket számon lehet kérni, amelyhez alkalmazkodni kell, nagyobb valószínűséggel sérülhet, és sérthet másokat is a cselekedet. 
     Ma az iskolák igen csekély eszközzel rendelkeznek a fegyelem kialakítása, és megtartása tekintetében. Szülői segítség nélkül néhány gyermek esetében komoly nehézséggel küzdünk azért, hogy az illető tanuló is részt vegyen a tanórai munkában, illetve, hogy másokat hagyjon tanulni. A kötelességérzetet, a feladatvállalást, a lelkiismeretességet, a másik ember tiszteletben tartását egyedül az iskola nem képes kialakítani a cseperedő emberkékben. Ehhez szükség van az otthoni megerősítésre, és a pedagógus-szülő valódi együttműködésére. Néha pedig ez az alkalmazkodás, amely a társadalomban való későbbi boldogulás tanulását is szolgálja, keserű pirulaként, kellemetlen is lehet. 
     Időnként mindenkinek szüksége van arra, hogy különösen megértők legyenek iránta. Már egy tíz év alatti gyermekkel is el lehet arról beszélgetni, hogy ez azonban nem lehet tartósan egyoldalú. Neki is megértőnek, toleránsnak kell lennie alkalomadtán. 
     Megérteni, és elfogadni, hogy mások vagyunk, de együtt – egy házban, egy utcában, egy településen, egy országban – élünk, nem könnyű dolog. De együtt élni, és dolgozni könnyebb toleránsan, keresve a közös pontokat, mint folyamatos konfliktusok közepette. 
     Ezért keressük azt az összefogó, összerendező madzagot!