A Költészet Napjára - Pogány ikon  1976
júniusában tépetten ültem a Vigadó Duna felé nyíló terének egy alkalmas
padján /"néztem, hogyan úszik el a dinnyehéj" - áh, ugyan!/, s őszintén
sajnáltam magam. /Húsz évesek sajátja./ Ez abból a téveszméből táplálkozott,
hogy kanyargós, de szerpentinszerűen mindenképpen felfelé ívelőnek hitt
életemnek immáron vége; hiszen néhány nap múlva lombos hajamat lapátra
teszik, rám adják az uniformist, ami végképp lehetetlenné teszi, hogy az
legyek, aki vagyok. Ráadásul megszakad a folyamat! Leveszik ujjamat az
irodalom /vélt vagy valós/ pulzusáról: kiesik két év folyamatos figyelésének
a lehetősége. Mindezt tetézte, hogy egy közeli utcában annak tudatában
vásároltam meg Latinovits Zoltán, a Színészkirály, Ady Endre sorsos szavait
intonáló lemezét, hogy nincs lejátszó készülékem. A tárgyszerű hiány és
a jövőre ható kilátástalanság mattjában ültem, bámultam a lemez feliratait,
és a csodára vártam: mutatóujjamat a korong közepe alá helyeztem, gyengéden
megforgattam, s vártam a "halálos szavakat". Nem jöttek, csak járókelők,
akik hülyének néztek.
Azokban az időkben még kevesebb volt a kisfröccs-ideológus, és több volt a borivó. Így eshetett, hogy "nem éreztük még a jövő szelét, de szárnyak nélkül emelkedtünk, s fogtuk egymás kezét". A Színészkirály június 4-én kitárt karral, szembe állva, vagy alávetve magát a vonatnak, de Szárszón meghalt, mint József Attila - bárhogyan is cifrázza az utókor. "Nagy kő, kicsi tóba hullott." Az akkori június derekán még nem tudhattam, hogy 1980-ban létrejön egy posztumusz mű: a József Attila lemez, amiben Latinovits újra szüli Attila verseit. Születés, versek és hangok, no meg Szárszó; ezek ácsolták nékem a Költészet Napját. 
Ehhez társult, hogy serdülésem irodalom tanára előadásait finoman kétfelé
osztotta. Egyeseket 45 percen keresztül az asztala mellett állva adott
elő, míg másokat pulpitus mögül, kvázi felmondta. Ez elsőre sületlenségnek
tűnik, de hosszabb távon /gimnázium 4 éve/ lehetetlen volt nem felismerni
ennek jelentőségét. Érdekes névsor állna elő abból, hogy kinél-kiknél állt,
és mikor ült. József Attilát "végigállta", s hivatkozva a barátokra /Major
Tamás, Gobbi Hilda/, mondta; hogyha előadóestjein egy-egy verse lényeges
sorához érkezett, hát jobb kezét felemelte, s mutatóujját figyelmezőleg
felmutatta.
A K. und K. /Kádár és Katonabarátai/, mint az akkori társadalom megbélyegzett selejtesét a golyófogókhoz tett, szaknyelven ezt aknatelepítő- és aknafelszedő részlegnek hívták. /Doni áttörés - 2 millió halott./ Került itt egy selejt-barát /nem barát-selejt/, aki nemcsak vadőrként volt a természet jogainak tisztelője, hanem emberként is számításba vette az alapvető emberi jogokat /Human Rights - ez akkor is cikis volt/. Egy etappal korábban szerelt le s búcsúzóul /szózuhatagaim révén/ megajándékozott egy diófából maga faragta József Attila domborművel és egy feltartott jobb kézfejjel. A faragott kép vitathatatlanul József Attila, a kéz Szelecki János barátomé, de akár a költőé is lehetne, mert mindkettőben emberöltőnyi munka van. A kéz könnyű, fehér fája sokáig ékesítette az íróasztalomat. Amikor ránéztem, az volt a benyomásom, hogy figyelmeztet, int, óv. "Az évek jöttek, mentek, elmaradtál / Emlékeimből lassan" - nem, ez így egyáltalán nem igaz. Valamikor a tulajdon- és jelzős szerkezetek váltása környékén, a szoborkezet sötét mahagóni színre pácoltam, s egy gótikus háttérrel láttam el. Az egész olyan lett, mint egy ikon. Egy pogány ikon a falon. Tekintetemmel naponta megérintem, s minden pillanatban van üzenete. "Csak a tiszta…" - hagyjuk az idézeteket. A szellemek fontosabbak, ikonnal, vagy nélküle. A Költészet Napja számomra József Attila és avatott interpretátora, Latinovits Zoltán jellem- és szellemképét jelenti. Csak az bánt, hogy József Attila egy született vesztes. L. Z. nem volt az. Felismerte: "A gyűlölet percnyi divat, mely felszívódik az időben. Kár az indulatokat pazarolni." Annak örülök, hogy József Attila lét-valósága adta a dátumot a Költészet Napjához. Csak az bánt, hogy József Attila, a született vesztes világra jövetelének időpontját választották a Költészet Napjának. /óh! Himnusz-viták!/ Csak annak örülök, hogy van Költészet Napja, ahol "Emberi emberek szavába mártózom". Csak az bánt, hogy ikonokkal vagy nélkülük, a szellemek sehogyan sem jönnek át napjainkba, s ez "nagyon fáj". Huszárik Zoltán, a Szindbád csodáját megálmodó barát így búcsúztatta Latinovits Zoltánt: "Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi." Menjünk elébe a feltámadásnak! Kázmér
|
