Cikkem mottójaként Mohás Lívia, pszichológus-pedagógus remek könyvének címét választottam. Tömören, igaz, közvetve utal arra a témára is, amiről írni szeretnék. Érdemes fiataloknak, felnőtteknek is elolvasni. 
     Az óvodás és iskoláskorú gyermekek vizsgálatáról van szó. Hosszan írhatnék arról, miért fontos és szükséges, hogy bármilyen felmerülő probléma esetén kérjük a nevelési tanácsadó, vagy a szakértői bizottság vizsgálatát. Szakmailag, módszertanilag lényeges, hogy a gondot minél hamarabb felismerjük, s lehetőség szerint orvosoljuk. Természetesen, mint minden másban, ebben sem lehet kizárólagos igazságot hirdetni - szakemberek sem értenek egyet bizonyos esetekben. Hogy mégis, minden jogszabályi és szakmai véleménykülönbség, esetleges szülői hiúság ellenére miért érdemes vizsgálatot kérni, arra két rövid történettel szeretnék rávilágítani. 
     Az első. Egy igen emberséges, kiváló pedagógusokból álló intézményben történt. A kisgyermek problémái már az óvodában kezdődtek, nem figyelt a mesékre, beszédhibás volt. Az iskolában a gondok csak fokozódtak, nehezen tanult meg olvasni, nem értette amit elolvasott. Az óvónők is és a tanítónők is mindent megtettek a gyermekért. A szülőkkel megbeszélték, mit gyakoroljanak otthon, magántanárhoz jártak, így a kisgyermek nehézségekkel ugyan, de elvégezte az általános iskolát. Középiskolában azonban a szülők hiába várták ennek a további toleráns, differenciáltan értékelő pedagógiai magatartásnak a folytatását. Az édesanya felvetésére az igazgató valóban jó szándékú válasza: ők ugyan nincsenek berendezkedve ilyen jellegű problémákra, de amennyiben van a gyermeknek szakértői vizsgálati papírja, amelyben nevesítik a problémáját, természetesen igyekeznek segíteni. Nem volt papír. Az általános iskolában ugyan utaltak az anyukának arra, hogy jó lenne, ha nevelési tanácsadóban megnézetné gyermekét - mivel a tolerancia anélkül is működött -, a szülők nem vitték el a vizsgálatra. Az első vizsgálat idejét a törvény jelenleg a hatodik osztályig tartja korrektnek. Ha addig nem vizsgálják meg a tanulót, később az ehhez kapcsolódó jogokat sem érvényesítheti. (A tanuló nem tudta befejezni a középiskolát, de később szakmát tanult.)
     Második történet. Ennek a gyermeknek nem volt olyan mértékű a hátránya, amely az általános iskolában kiemelkedő problémát okozott volna. Nagyon intelligens volt, így hátrányára nehezen figyeltek föl, hiszen könnyedén kompenzálta az egyéb kiemelkedő képességeivel. Negyedik, ötödik osztályban azonban már időnként a tanulási nehézség jellemző jegyei is megmutatkoztak. Mivel négyes-ötös tanuló volt, az anyuka nagyon felháborodott, hogy az ő jól tanuló gyermekét vizsgálatra javasolják. Középiskolában már komolyabb nehézségei adódtak. Az érettségin alig csúszott át, de olyan főiskolára jelentkezett, ahol a nehézséget okozó tantárgy nem jelent meg, így azt jól végezte – volna. Mivel a nyelvvizsgát, épp az említett tanulási nehézség miatt nem sikerült megszereznie, ezért diplomáját évek óta nem kapja meg. Ha elvitték volna akár ötödik osztályban vizsgálatra, és bemutatta volna a szakértői szakvéleményt, már az érettséginél kedvezményekben részesült volna, majd, ilyen esetben kérvényezni lehet a nyelvvizsga alóli részbeni, vagy egészleges felmentés. Utólag azonban ez nem megoldható.
     A kilencvenes évek elején módom volt Szentágotai János, orvos-biológus professzorral beszélgetni. Elmondta, hogy annak idején őt kisegítő iskolába akarták küldeni, mert olyan lassan indult meg a fejlődése. Azóta is érzi az olvasás-írás területén a „másságát”, a részképesség-zavar maradványtüneteit. Szülei és pedagógusai segítségével azonban, nehézségeit leküzdve, nemzetközi hírű, több diplomás szakember lett. 
     Természetesen nem minden diszlexiás, vagy más problémával küzdő gyermek képes ekkora teljesítményre. Van, aki az eszével, van, aki a kézügyességével, szociális érzékenységével, sportolói tehetségével, vagy mással képes boldogulni, és értéket létrehozni. Szerencsére nem vagyunk egyformák, ettől kerek a világ. Az esélyt a boldogulásra azonban, lehetőség szerint, biztosítsuk gyermekeinknek, még akkor is, ha ez egy pecsétes papír meglétét jelenti, mely talán csak több év elteltével lesz érték. 
     Mindenki, akinek gyermeke van, időnként tapasztalja a torokszorító érzést, mikor betegség, vagy más probléma – akár tanulási nehézség – miatt, az élet nehézséget gördít eléje. Olyankor odaadnánk mindenünket, csakhogy segíthessünk. Ugyanakkor időnként hiúsági kérdést csinálunk olyan dolgokból, mint egy vizsgálat. Úgy gondolom, senki nincs bebiztosítva a tekintetben, hogy az ő gyermeke mindig hibátlan, okos, sikeres, káros szenvedélyektől mentes lesz, és nem éri baleset. De mindent megteszünk azért, hogy szép és jó élete legyen, hogy boldoguljon. Azokkal a szülőtársakkal, akik már szembesültek bármilyen nehézséggel, minden jóérzésű, jó szándékú ember együtt érez. A többi pedig úgy vélem, nem igazán számít.
     Végezetül egy kínai tanmeséből idézek.
"Élt egy falu szélén két földműves. Jó szomszédok voltak. Bajban, örömben együtt éreztek, segítettek egymáson.
Történt egyszer, hogy mindkettőnek fia született. Ám az egyik gyermek bicegős lett. 
- Nagyon sajnállak szomszéd, ez igen nagy szerencsétlenség. Nem fog tudni neked eleget segíteni a földeken. - szólt az első szomszéd.
- Ki tudja, hogy mi a szerencsétlenség. - válaszolt csendesen másik. 
Néhány év múlva háború tört ki, minden fiatalt elvittek a seregbe. 
- Milyen szerencse, hogy a te fiad biceg, legalább őt nem vitték el, és van segítségünk. Rendes gyerek, hogy nekem is segít. – mondta az első szomszéd.
- Ki tudja, hogy mi a szerencse. – válaszolt újra a másik. 
Hamarosan az egyiknek megszökött a lova. 
- Hát ez nagyon nagy szerencsétlenség. – sajnálkozott őszintén a másik.
- Úgy gondolod? – kérdezett vissza a másik. - Majd meglátjuk. 
Egy hét múlva a ló visszajött, és vele együtt jött egy másik is. Így két lova lett az előzőleg „pórul járt” embernek.
- Micsoda szerencse! – szólt a szomszéd.
- Majd elválik. – válaszolt újra szomszédja. … "
A mese természetesen folytatódik. A mondanivalóm lényegét azonban, remélem, ennyiből is érzi minden olvasó. Nem tudhatjuk, hogy a ma nehézsége, problémája – különösen, ha nem esünk kétségbe tőle -, mikor fordul a javunkra.