Úgy tűnik velünk mindent meg lehet etetni. Sokáig elégedetten nyugtáztuk, hogy léteznek élelmiszerek, melyek olcsóbbak a többinél, s amelyek viszonylag jobban megfizethetők a vékonyabb pénztárcájú rétegünk számára is. Pontosabban szólva nem volt más választás: vagy ezt vesszük, vagy nem esszük. 
     Az élelmiszerszakma háborgása, s egyes elkötelezett felvilágosítók harca révén lassan kiderült, hogy sok minden tulajdonképpen nem is az, aminek nevezik, hanem csak valami hasonló. Elhűlve hallottuk, hogy kitiltották a forgalomból az olcsó árfekvésű tejet, mert valójában nem is tej, s hasonló módon egy sor más termékről is kiderült, hogy voltaképp valami egészen más, mint aminek látszik. Egy huszárvágással úgy bújt ki a vád alól a cég, hogy attól kezdve azt írta a dobozra, hogy „tej jellegű készítmény”, vagy egyszerűen átkeresztelte „reggeli italra”. Ma már kötelezve vannak a termelők, hogy ráírják a termékükre annak összetételét. Némi vonakodással eleget is tesznek ennek, így – bár szinte mindig az olvashatóság határát alulról közelítő betűmérettel, de – gyakorta hemzsegnek ezek a leírások a számunkra ismeretlen „E”-adalékoktól. Természetesen továbbra sem igen marad más lehetőségünk, mint hogy ezeket válasszuk a pultokról, csak még ráadásként ingyen kapjuk a bűntudatot, hogy becsapnak minket, sőt olykor azt is, hogy mérgezzük magunkat. Húsjellegű hús, sajtjellegű sajt, borjellegű bor, hogy a reklámok által kötelezően fogyasztandónak kikiáltott műitalok sokaságát ne is említsük, s persze szinte a végtelenségig folytathatnánk a sort.
     A jelenséget azonban nem csupán a mindennapi étkeink vonatkozásában figyelhetjük meg, hanem életünk számos meghatározó tényezője mentén is. A rendszerváltás tájékán tudatosult bennünk igazán, ha sejtettünk is belőle sok mindent korábban is, hogy az életünk eddigi szakasza csak történelemjellegű történelem, demokráciajellegű demokrácia, társadalomjellegű becsapás volt csupán. Csak annak volt szerencséje ebben, kiknek megadatott, hogy nem csupán családjellegű család volt a mentsvára. Nem beszélhetünk sok mindenről múlt időben, hiszen sajnálatos módon napjainkra vonatkozóan igen tekintélyes csokrot állíthatnánk össze a hasonlóképp álságos indíttatású jelenségekről. Elég ha csak a közérdekjellegűnek beállított politikát említjük, melyről gyakorta kiderül, hogy korántsem az általános jólét iránti vágy vezérli. Sajnos mind országosan, mind helyi vonatkozásban egy hosszú lista is keletkezhetne ezek felsorolásával.
     Manapság igen divatosak a „látványpékségek”. A kézenfekvő magyarázat azt fűzi hozzá, hogy az elnevezés azt takarja, hogy az árú a vevő szeme láttára készül a helyszínen, hogy aztán látványával, s nem utolsó sorban ellenállhatatlan illatával csábítsa megvételre a portékáját. Ez tulajdonképpen rendben is volna, ha mindehhez nem társulna egy sor csalódás is. A tetszetős zsemle ugyanis ugyanannyi súlyú, mint korábban megszokott társa, csak kétszeresre van felfújva, mint egy lufi. Gyönyörű, s meglehet, hogy ízletes is, de nem több tartalma, mint méreteit tekintve szerénykedő társáé. Tulajdonképpen a hasonló kegyes csalások olykor csak megmosolyogtatóak, ha csak kissé rászedetteknek érezzük magunkat, hisz nem új keletű fogás például a szendvicsek árusítóinál, hogy annak csábító beltartalma szinte kilóg a zsemléből, s mikor kinyitjuk, azt látjuk, hogy belül üres.
     Valószínűleg minden ember éltében előfordul olykor, hogy többnek, szebbnek kívánja láttatni magát, mint amennyire az valóban jogos lenne. Ha ez megmarad az ártalmatlan, legfeljebb megmosolyogni való háryjánosság szintjén, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy mindez belefér az elviselhető normákba. Ha ez azonban már eléri a tudatos megtévesztésnek ártalommal is járó mértékét, akkor már nem elfogadható.
     Gyakorta eszembe jut a látványpékség kifejezés. Nem csupán akkor, mikor elmegyek egy csábító illatfelhőjéről messziről felismerhető sütöde tájékán, hanem mindannyiszor, mikor azzal a jelenséggel találkozom, hogy valami másnak, többnek akar mutatkozni, mint aminek igazán tekinthető. Ez a szó jut eszembe, ha önmaga fontosságát felnagyító politikai törekvésekkel találkozom, ha azt látom, hogy magánelőnyökhöz úgy kíván egy vállalkozás jutni, hogy mindeközben a közérdek ködfátyolába burkolózik, vagy ha hangzatos jelszavakat pufogtatva törtet valaki, a csak némileg jártasabb, tapasztaltabb ember által megsejthető valódi célja irányába.
     Sajnos el tudom képzelni mindezen jelenségek túlzó fokú társulását is. A „látványpékség jellegű látványpékség” már csak egy olyan fokú becsapás lehet, melynek felfedezésére „vájtfülű”, hasonlóképp fineszes ember legyen a talpán, ki rájön a turpisságra. Számunkra pedig nem marad más, mint hogy továbbra is azt vesszük meg, ami a legolcsóbb. Csak ne volna mögötte az egyre hatalmasodó érzés: már megint becsaptak!